(Kedves Látogatóink! E “léleknek hasznos” fejezeteket Olvasókönyvtár-Katekézis oldalunkon is megtalálják.)
Nyolcadik tanítás: A haragtartásról”
Amint az izzó parázs, miután kialszik és összeszedik, hosszú évekig változatlanul megmarad, és ha leöntjük vízzel, akkor sem indul romlásnak, így van a haraggal is: ha megcsontosodik, haragtartás lesz belőle, amelytől az ember csak akkor szabadul meg, ha „vért izzad”.
Mi a megoldás?
- Az első inkább egy tapasztalat, amit jó megszívlelni: a szenvedélyektől csírájukban kell megszabadulni, amíg frissek, mielőtt gyökeret vernek bennünk és kínozni kezdenek bennünket. Könnyebb egy fiatal hajtást a kertből eltávolítani, mint egy nagyra nőtt fát.
- Az is előfordul viszont, hogy az ember, ha valaki megsérti, egyszerűen meghajtja magát előtte és kibékülnek, hosszabb idő is eltelik, majd ismét egy sértés, és ezúttal még az első sértés emléke is fellángol. Olyan ez, mint egy seb, amely ugyan már behegedt, be is gyógyult, de helye még fáj, és ha valaki véletlenül odaüt, felszisszen rá, talán ki is vérzik. A seb akkor gyógyult be igazán, ha még a helye is eltűnt, és nem lehet látni, hogy ott valaha seb volt.
Mi tehát a további megoldás e búvópatak gyanánt újra felszínre került szenvedélyre?
Teljes szívből el kell kezdeni imádkozni azért, aki megsértett bennünket:
„Istenem, segíts a testvéremnek, és nekem is az ő imái által.”[1]
Ily módon imádkozunk is felebarátunkért, együttérzésnek és szeretetnek a jelét adjuk, és alázatnak is jelét, hiszen az ő imái által kérünk magunknak segítséget. Ahol viszont együttérzés, szeretet és alázat van, ott milyen harag, haragtartás vagy bármilyen más szenvedély virulhat tovább? Ahogy az atyák mondják: „Aki imádkozik a felebarátjáért, megszabadul a haragtartástól.”
[1] Hogy imádkozik-e értünk vagy sem, azt nem a mi dolgunk eldönteni, de alázatra vall, ha hiszünk benne.
Tizedik tanítás: Arról, hogy Isten útján okosan és figyelmesen kell járni”
Ha Isten útjára lépünk, a kezdetektől fogva ösztökéljük magunkat tovább, buzgósághoz buzgóságot téve, és így járjuk fokról-fokra az erények útját. Isten pedig, látva, hogy ösztökéljük magunkat, segítségét is elküldi. Még távolról sem értünk a tökéletesség közelébe, de már maga az erre való vágyakozás az üdvösség útjának a kezdete. Ettől a vágytól hajtva kezdünk Isten segítségével egyre előrébb jutni Krisztus követésében.
Ha belefogunk egy mesterség elsajátításába, állandóan foglalkoznunk kell vele, naponta elgondolkodnunk azon, hogyan sajátítsuk el sikeresen. Aki tehát nem ügyel magára, nem tesz újabb és újabb erőfeszítéseket, könnyen letér az erények útjáról. Fontos szabály, hogy az erények útját az arany középszer szerint kell járni, ahogy az Írás is mondja:
„Ne térj le se jobbra, se balra, hanem a királyi úton haladj” (MTörv 5,32).
Ez Nagy Szent Vazul atyánk szerint olyan, mint a középút a mértéktelenség és a nincstelenség között.
Ezt a szabályt a testi betegségeknél is megtapasztaljuk: amikor valaki rendszertelenül él nem védi egészségét, akkor vagy túlzó fölösleg, vagy kóros hiány keletkezik a testben, és az ember megbetegszik. Pedig azt megelőzően nem is létezett számára a betegség. És fordítva: amint észhez tér és az arany középutat választja életmódjában, a betegség eltűnik, nyoma sem marad. Ugyanígy tűnik nyoma a bűnnek is, mivel a bűn nem valamiféle önmagában való dolog, hanem a lélek betegsége, amely megfosztja őt a természeténél fogva hozzá tartozó egészségtől, az erényes élettől.
Isten útján, az erényes élet útján nemcsak a figyelmetlenség vagy az erőfeszítések hiánya jelent számunkra veszélyt, hanem, ami ezzel már könnyen együtt jár, a megkörnyékező szenvedélyek.
Az ember lelkében háromféle magatartás van a szenvedélyekkel kapcsolatban:
Van, aki teljesen átengedi magát a szenvedélyeknek;
a másik ember ellenáll a szenvedélyeknek;
a harmadik pedig végez is velük.
Az engedte át magát a szenvedélyeknek, aki már a szenvedélyek szerint is cselekszik, és az erre irányuló vágyak eluralkodtak benne.
Az áll ellen a szenvedélyeknek, aki már nem hajtja végre, amire a szenvedélye ösztökéli, küzd ellene, de lelkében még nem szabadult meg tőle. A szentatyák azt tanítják, minden olyan dolog, amit a lélek nem kíván és szabadulni akar tőle, az rövid életű lesz. Ám az embernek meg kell vizsgálnia magát, végleg meg akar-e szabadulni egy bizonyos szenvedélytől, vagy, ha nem is hajtja végre, amire az ösztökéli, még mindig olyan lépéseket tesz, amelyekkel a szenvedélynek szolgál.[2] Ellenáll a szenvedélyeknek az, aki már eljutott oda, hogy másokat nem kritizál, nem sért meg, de ha őt éri kritika vagy sértés, nem tudja elviselni, vitatkozik, visszavág, legjobb esetben is magában forrong, miért nem mondta meg neki még ezt is meg azt is, mert igen helyénvaló lett volna.
Az tudja csak végleg legyűrni a szenvedélyeit, aki az ellenkezőjét teszi annak, mint amire az őt buzdítja.[3]
Fontos szabály az erényes úton mellénk szegődő szenvedéllyel kapcsolatban, hogy
igyekezzünk minél hamarabb megszabadulni tőle, mielőtt az megrögzött szokásunkká válna!
+++
(És ha ez nem sikerült, igen jó tanácsot találunk a szabadulásra Miklós zsicsai püspök egyik levelének itt következő részletében:)
Egy embernek, akinek rosszal fizetnek a jóért[4]
… Szomszédaid, ahogy írod, nem szeretnek. Akármilyen jót teszel, kinevetnek és félremagyarázzák. Egymás között gúnyos szavakkal illetnek. Te pedig szomorúan kérded: Miért van ez így? Meddig még? Azért van, mert nem ismerik és nem keresik az igazságot, és nem is vágynak rá… Az Úr azt mondta: Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket (Jn 8,32). Ez a szomszédaidra is igaz. Ha megismernék az igazságot, úgy örülnének a benned lévő jónak, mint ha sajátjuk lenne. Akkor nem lennének rabjai annak, akit a Megváltó a hazugság atyjának (Jn 8,44) nevez, hanem az isteni szabadság működne bennük, hogy tisztán lássanak, helyesen ítéljenek, és örömet érezzenek minden jó ember felett. De rád is igaz, hogy be kell fogadnod Krisztusnak az igazság megismeréséről mondott szent szavait, mint a szabadság feltételét …
A régi idők egyik bölcsének tanítványai között volt egy gazdag, ám gőgös fiatalember, aki egyetlen sértő szó miatt képes volt vérre menő párbajt vívni. A bölcs, hogy kinevelje tanítványából a gőgöt és az indulatosságot, a következő büntetést szabta neki: három éven át kell járnia a világot, és fizetnie mindenkinek, aki rááll, hogy sértő szóval illesse. Az ifjú elfogadta mestere ítéletét, és útjára indult. Járta a világot és mindenkinek fizetett, aki csak hajlandó volt rá, hogy becsmérelje. Miután letelt a három év, visszatért mesteréhez. Ám ahogy a kapuhoz ért, találkozott a kapuőrrel, aki, mivel dühös volt valakire, nekitámadt az ifjúnak, és rettentően összeszidta. Az ifjú azonban, ahelyett, hogy megsértődött volna, jóízűen elnevette magát. Ezt látva a kapuőr meglepődött és megkérdezte: „Hát te mit nevetsz?” A tapasztalt ifjú így válaszolt: „Három éve mindenkinek pénzt adok a legkisebb gúnyos szóért; te pedig most, anélkül, hogy bármit is kaptál volna, jobban összeszidtál, mint azok együttvéve!” Amikor a bölcs látta, hogy a tanítvány jó útra tért, és mindenről értesült, ami vele történt, nagyon megörült, és mindenki előtt megdicsérte.
(Ford. I. T.)
(Folytatjuk)
[1] Hogy imádkozik-e értünk vagy sem, azt nem a mi dolgunk eldönteni, de alázatra vall, ha hiszünk benne.
[2] Pl. valaki egy bizonyos személlyel, férfival vagy nővel, szívesebben beszél, szívesebben van társaságában, mint másokkal, holott, hivatásánál fogva – tanító, tanár, szociális munkás, ápoló, orvos vagy pap – egyformán kellene bánnia mindenkivel, egyformán kellene szolgálnia mindenkit.
[3] Pl. ha valakit az alkohol tart fogva, nem vesz és nem tart otthon alkoholt, ha valamilyen drog, megsemmisíti és telefonjából is kitörli a közvetítő számát, ha a sok beszéd a kísértés, szándékosan keresi a magányt, ha egy személy, férfi vagy nő jelenti a szenvedélyt, megalázza magát Isten és ember előtt, és arra gondol, hogy csak földből van és föld is lesz, és így tovább.
[4] Miklós zsicsai püspök: „Egy hittérítő levelei” – 85. levél”, részlet. (Vál. Imrényi Tibor, ford. Tatárka Krisztián), Odigitria – Jel, 2021.
