Dórotheosz abba: „Hasznos tanítások a lélek számára”
(Kedves Látogatóink! E rövid, de hasznos fejezeteket Olvasókönyvtár-Katekézis oldalunkon is megtalálják.)
Ötödik tanítás: „Arról, hogy ne hagyatkozzunk saját értelmünkre”
„Akiknek nincs vezetőjük, lehullanak, mint a falevél, de ahol sok tanács van, ott biztonság van.” (LXX Péld 11,14)
A Szentírás arra figyelmeztet, hogy ne tartsuk magunkat értelmeseknek, ne higgyük, hogy egyedül is tudjuk magunkat kormányozni, szükségünk van segítségre, olyanokra, akik Isten szerint a helyes úton vezetnek bennünket.
A falevél ugyanis kezdetben zöld, virít, majd lassan elszárad és lehullik. Így jár az, akit senki sem vezet: eleinte buzgó az erények megszerzésében, kitart az imádságban, a böjtben, az engedelmességben, ám buzgósága lanyhulni kezd, nincs, aki vezesse, támogassa, újra felszítsa benne buzgóságát, és a falevélhez hasonlóan elszárad, lehullik.
„… ahol sok tanács van” – mondja az Írás.
Tehát, nem „sokak tanácsában” van a biztonság, hogy valaki mindenkivel tanácskozzon, hanem azzal, akihez bizalma van, és nem úgy, hogy egyes dolgokat feltár, másokat elhallgat, hanem mindent feltár, és mindenben tanácsot kér. Így van „biztonság sok tanácsban”.
Hatodik tanítás: „Arról, hogy ne ítéljük el felebarátunkat”
Vannak jelentéktelennek tűnő vétkek, melyre az ember azt mondja: „Ez vagy az talán nagy dolog?” „Nagy dolog, ha utánajárok, mit csinál a felebarátom?” Ezáltal egyszerűen elfelejtjük, hogy magunkat javítsuk ki, ehelyett felebarátunk vétkeivel kezdünk foglalkozni. Majd elítéljük, és óhatatlanul beleesünk abba, amit elítéltünk.
Van úgy, hogy megszóljuk, megfeddjük a másik embert: „ez és ez hazudott, düh fogta el, valamilyen testi bűnt követett el”.
Van úgy is, hogy elítéljük, és így szólunk: „Ez hazug ember, haragos vagy házasságtörő”. Ez már súlyosabb, mert a másik egész lelkét ítéljük el, egész élete fölött mondunk ítéletet. Mert nem ugyanaz, ha azt mondjuk a másikról, hogy „düh fogta el”, mint azt mondani, „ez egy dühös ember”.
Krisztus ezt mondja:
„Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, és majd látni fogsz, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből!” (Lk 6,42)
Azaz, a felebarát vétkét hasonlítja szálkához, ítélkezésünket pedig a gerendához.
A farizeus sem azért marasztaltatott el, mert hálát adott Istennek erényeiért, hanem azért, mert a vámos felé fordulva ezt mondta: „Hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint ez a vámos is.” (Lk 18,11) Az egész embert, az egész személyt ítélte el. Ezért ment „ez megigazultan haza, amaz pedig nem.”
Csakis Istennek van hatalma arra, hogy valakit felmentsen vagy elítéljen, hiszen egyedül ő ismeri az egyes ember lelki alkatát, erejét, neveltetését, egészségét, képességeit, és mindezt figyelembe véve ítél meg minden embert.
Egy régi történet szerint nem egyforma ítélet alá esik az a két árva kislány, amikor az egyiket egy szentéletű szűz vette magához, és ő egész életében csak jó példát látott és jót hallott tőle, a másikat pedig egy prostituált vette örökbe, és csak rosszat látott és rosszat hallott tőle. Ha érett korba jutnak, vajon Isten egyformán fogja őket megítélni? Ha mindketten valamilyen vétekbe esnek, vejon egyforma isteni megítélés alá esnek?
Nem ismerjük Isten útjait. Lehet, hogy felebarátunk vétkezik, de valamilyen olyan jó dolgot visz véghez, ami igen kedves Isten előtt, és egész addigi élete feledésbe merül.
Ráadásul Isten látta küzdelmét vétkei előtt, majd könnyeit, töredelmét, mi pedig csak vétkeit láttuk, küzdelmeit, töredelmét, bűnbánatát nem.
Vajon miért esünk az ítélkezés vétkébe? Nem azért, mert nincs bennünk szeretet? Ha lenne bennünk szeretet, fájdalommal, együttérzéssel tekintenénk felebarátaink gyarlóságaira, ahogy az apostol mondja:
„Mindenekelőtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül, mert a szeretet sok bűnt eltakar!” (1Pt 4,8)
Pál apostol ezt írja:
„A szeretet… nem rója fel a rosszat…, mindent elfedez.” (1Kor 13,5)
Ha lenne bennünk szeretet, ez a szeretet betakarna minden vétket, ahogy a szentek is teszik. Talán a szentek vakok és nem látják a bűnöket? Dehogynem. Vajon kik gyűlölik jobban a bűnt mint a szentek? Mégis, nem fordulnak el a bűnöstől, hanem együtt szenvednek vele, bánkódnak fölötte, észhez térítik, vigasztalják, orvosolják, mint beteg tagot, mindent megtesznek, hogy megmentsék.
Így tesznek a halászok is. Amikor nagy halat fognak, és érzik, hogy vergődik, hadakozik, nem rántják meg hirtelen a zsinórt, mert elszakadna, a hal is eltűnne, hanem utánaengedik, hadd ússzon, ahogyan tud, és amikor látják, hogy már fárad, nem vergődik tovább, akkor kezdik fokozatosan a csónakhoz húzni. Így tesznek a szentek, amikor nagy türelemmel és szeretettel vonzzák testvérüket, nem fordulnak el és nem viszolyognak tőle.
Legyen hát bennünk szeretet, segítsünk egymásnak, mint saját tagjainknak. Ha kezünkön vagy lábunkon, vagy bármilyen testrészünkön seb keletkezik, még ha el is van fertőződve, rossz szagot áraszt, nem teszünk-e meg mindent, hogy megtisztítsuk, sebtapaszt tegyünk rá, bekötözzük, és meghintjük szentelt vízzel. Így kell nekünk is együtt szenvednünk a másikkal, és segítenünk rajta.[1] Nem ezt mondja az apostol?
„Ha tehát az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag; vagy ha az egyik tag tiszteletben részesül, együtt örvendezik vele valamennyi tag. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai.” (1Kor 12,26-27)[2]
Hetedik tanítás: Arról, hogy ne a felebarátunkat, hanem magunkat feddjük meg
(Folytatás – Felnőtt katekézis – 2023. szeptember 18.)
Hogyan reagálunk arra, ha bántó, sértő szót hallunk?
Olykor figyelembe sem vesszük, nem okoz lelki felindulást, mintha nem is hallottuk volna.
Máskor viszont, alighogy meghalljuk, felindulást érzünk a lelkünkben.
Mi ennek az oka?
Látni fogjuk majd, többféle oka lehet, de végül is egyetlen okra vezethető vissza.
- Kiváltságos pillanatokat élünk, imádságos lelkület, kegyelmi állapot tölt el bennünket, ezért könnyen elfogadjuk felebarátunk gyöngeségét, bántó szavai nem okoznak bennünk felindulást.
- Máskor rossz lelki hangulatban vagyunk, ezért a sértésre könnyen indulatba jövünk.
- Az is előfordul, hogy valakihez jobban, sőt szenvedéllyel vonzódunk, mint másokhoz, ezért megbántódás nélkül elfogadunk mindent, ami tőle származik.
- Van, akivel szemben eleve ellenszenvet érzünk, ezért zúdulunk fel sértő szavaira.
- Az is megtörténik, hogy valaki egyszerűen lenézi, megveti azt, aki sértegetni akarja, szinte emberszámba sem veszi, ezért ügyet sem vet sértő szavaira. Ez azonban súlyos lelki vétség.
Ám, ahogy említettük, az egyetlen fő oka mindenfajta lelki békétlenségnek, felindulásnak az, hogy elfelejtjük, magunkat kellene megfeddnünk.
Ha valaki megfeledkezik e fő okról, hiába szerez meg számos erényt, továbbra is, újra és újra meg fog sértődni vagy sérteni másokat, ami által a több erény is haszontalanná válik.
Mi történik, ha megsértenek, de önvizsgálatot tartva, azt találom, hogy nem adtam erre semmiféle okot? Lehet, hogy máskor, máshol, régebben megbántottam valamivel, vagy ha nem őt, más valakit.
Előfordul, hogy békességben, nyugalomban érezzük magunkat, és akkor valaki váratlanul, keresetlen szavakkal megsért bennünket. Megharagszunk rá, és azt mondjuk: Eddig nyugalomban és békességben voltam, most pedig idejön ez, és felzaklat. Nem ő zaklatott fel bennünket! Talán ő ültette belénk a szenvedélyeinket? Csak előhozta azt, ami már a lelkünkben szunnyadt, hogy így, napvilágra kerülve, lelkünk baja gyógyulást nyerhessen. Olyan ez, mint a kenyér, amely kívülről jónak látszik, de ha megtöröd, látod, hogy már enyészetnek indult. Hálásnak kellene inkább lenni felebarátunknak, hogy napvilágra hozta lelkünk baját.
Ezért tehát, bármi is történjék velünk, elsősorban magunkat hibáztassuk, ne valaki mást, mert ez nagy jónak és békességnek a forrása lesz bennünk. Annál is inkább így kell tennünk, mert tudjuk, hogy Isten gondviselése nélkül semmi sem történik az életünkben.
[1] A szentéletű abba itt nem mondja ki, de nyilvánvaló, ha egy tag romlása olyan stádiumba jut, hogy az egész test romlását okozhatja, fájdalommal, de el kell távolítani. A különbség az, hogy míg a test részét képező tag eltávolítása után nincs lehetőség annak visszatérésére, Krisztus teste tagjának, míg él, van lehetősége bűnbánatra és visszatérésre.
[2] (Szvjato-Troickaja Szergijeva Lavra, 1900.)
(Ford. I. T., 2023. június 15 – szeptember 18.)
