Kedves Testvéreink, Látogatóink!

Ezt az újabb fejezetet, az előzőekkel együtt, honlapunk “Olvasókönyvtár-Katekézis” menüpontjában is megtalálják!

+

VII

Dórotheosz abba: „Hasznos tanítások a lélek számára. Második tanítás. Az alázatról”

(Szvjato-Troickaja Szergijeva Lavra, 1900.)

Dórotheosz abba Szent Barszanufiosz, palesztinai aszkéta (563. k.) és „Próféta” Szent János (550. k.) tanítványa volt. A 6. sz. végén és a 7. sz. végén élt Szeridosz atya monostorában, a palesztinai Gáza városa mellett. Fiatalkorában buzgón tanulmányozta a világi tudományokat. Ugyanilyen buzgósággal fogott hozzá később a Szentírás és az egyházatyák műveinek tanulmányozásához, amelyeket még mélyebben megismert. Nem tudjuk, mi késztette Szent Dórotheoszt arra, hogy elhagyja a világot és a szerzetességet válassza, de ha megismerkedünk tanításaival és lelkiatyáinak feltett kérdéseivel, feltételezhetjük, hogy egyetlen cél vezette: elérni az evangéliumi élet teljességét Isten parancsainak teljesítése által. Amint belépett Szeridosz atya monostorába, azonnal teljes engedelmességet fogadott „Próféta” Szent Jánosnak, semmit sem tett annak áldása és tanácsa nélkül. Belső, lelki életét a két szent öregnek feltett kérdésekből és saját tanításaiból is megismerhetjük:

Mindig saját magát vádolta mindenben, felebarátai gyarlóságait igyekezett szeretettel eltakarni. A vele szemben elkövetett vétkeket kísértésnek vagy az elkövető jószándékú egyszerűségének tudta be. Ő viszont még szóval sem bántott meg senkit. A szolgálata, amelyet Szeridosz atya, az apát szabott meg számára, a zarándokok fogadásában és ellátásában állt, amelyet éjjel-nappal buzgón végzett. Később a monostori kórház vezetését is rábízták, ő pedig fáradhatatlanul gyógyított minden lelki és testi betegséget. Minden megkülönböztetés nélkül szolgált gazdagokat és szegényeket, művelteket és műveletleneket, nőket és férfiakat, öregeket és fiatalokat, bánkódókat és örvendezőket, világiakat és szerzeteseket, hatalomban lévőket és alattvalókat, szolgákat és szabad embereket. „Mindenkinek mindene lett”, és így igen sok embert megnyert Krisztusnak.

***

Ismerkedjünk meg második tanításával:

„Az alázatról”

(„Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű,

és nyugalmat találtok lelketeknek”- Mt 11,29)

A szentatyák közül valaki ezt mondta: „Mindenekelőtt alázatra van szükségünk, hogy készek legyünk minden szóra, amit hallunk, ezt válaszolni: ’Bocsáss meg’, és cselekedni” (Varszanufiosz és János atyák).

Miért nem az önmegtartóztatás a fontos, hiszen Pál apostol ezt mondja:

„A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek minden tekintetben” (1Kor 9,25).

Vagy, hogy mindenekelőtt az Isten félelme a fontos? Hiszen így olvassuk:

„A bölcsesség kezdete az Úr félelme” (Péld 1,7), és: „Az Úr félelme által bárki elkerüli a gonoszságot” (15,27).

Vagy mindenekelőtt az irgalmasság és a becsületesség a fontos, hiszen:

„Az irgalmas tettek és a becsületesség megtisztít a bűnöktől” (LXX Péld 15,27).

Vagy pedig:

„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid 11,6).

Miért kell minden egyes, ilyen fontos erény elé helyezni az „alázatot”?

Azért, mert készen kell lennünk arra, hogy minden (jó) szóra, amit hallunk, azt mondjuk: „Bocsáss meg”, és cselekedjünk.

Azért is, mert Ellenségünk és Ellenlábasunk ellenünk szegül minden jóban, amit végre akarunk hajtani:

Imádkozni akarunk, és ellenünk szegül rossz gondolatokkal, csüggedéssel;

alamizsnát akarunk adni és megakadályozz a kapzsisággal;

Éberek akarunk lenni, templomba jönni, és ránk hozza a lustaságot és a nemtörődömséget.

Megharagszunk valamiért, vagy megharagítunk valakit és ez akadályozza meg a jó cselekvését. Ha viszont alázat van bennünk, senkire sem haragszunk meg és senkit sem haragítunk meg.

Ha az alázatos emberrel történik valami szomorú dolog, magába fordul, magát ítéli el, hogy méltó volt rá, és nem vádol mást, nem hárítja másra a hibát, ezért azt, ami érte, lelki békével, bánkódás nélkül elviseli.

Alázattal mindezeket le lehet győzni. Ezért szükséges mindenekelőtt alázatot tanulnunk.

Lássuk először a gőg két formáját:

Az első formája, amikor valaki vádolja a testvérét, elítéli, megszégyeníti, magát nála többre tartja. Ha nem tér észre, óhatatlanul eljut a gőg másik formájához: gőg fogja el Istennel szemben is, azaz, eredményeit, erényeit magának és nem Istennek fogja tulajdonítani. Ezért kell védekeznünk az első gőggel szemben, hogy ne essünk bele fokozatosan a másodikba.

Az alázat első válfaja: ha a testvérünket magunknál mindenben feljebbvalónak tartjuk.

A második: hogy minden jó eredményünket, erényünket Istennek tulajdonítjuk. Egyes gyümölcsfák esetében megtörténik, hogy amikor sok rajtuk a gyümölcs, maguk a gyümölcsök hajlítják meg az ágakat és húzzák lefelé. Azok az ágak viszont, amelyen nincsenek gyümölcsök, egyenesen, felfelé törekednek. Ha viszont kövek súlyával lefelé húzzuk az ágakat, nemsokára megjelennek rajtuk a gyümölcsök. Így van a lélekkel is: ha megalázkodik, gyümölcsöt terem, és minél több gyümölcsöt terem, annál jobban megalázkodik. Ezért van az, hogy az igazak, a szentek, minél közelebb kerülnek Istenhez, annál gyarlóbbnak látják önmagukat.

Forduljunk a Szentíráshoz, hogy megértsük, ez valóban így van:

Emlékezzünk, hogyan látta meg Ábrahám az Urat Mamre tölgyesében:

„Ezután az Úr megjelent neki Mamre tölgyesében (LXX), amikor a legforróbb napszakban éppen a sátra nyílásában üldögélt…”. Majd így szólt:

„Ha már egyszer elkezdtem, hadd szóljak Uramhoz, noha por és hamu vagyok” (Ter 18,1-27).

Izajás ezt mondta, miután megpillantotta az Urat a látomásban:

„Abban az esztendőben… láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek.

Az egyik így kiáltott a másiknak:
»Szent, szent, szent a Seregek Ura,
betölti az egész földet dicsősége!«

Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel.

Ekkor így szóltam:
»Jaj nekem, végem van!
Mert tisztátalan ajkú ember vagyok,
és tisztátalan ajkú nép között lakom,
mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!«” Iz 6,1-5).

Dániel prófétának, amikor az oroszlánok vermében volt, Habakuk próféta vitt eledelt,

»Dániel, Isten szolgája! Vedd az ebédet, amit Isten küld neked!«

mire Dániel így szólt:

»Megemlékeztél rólam, Istenem, mert nem hagyod el azokat, akik szeretnek téged« (Dán 14,37-38).

Milyen alázat volt a szívében annak, aki hét nap múltán is sértetlenül ült az oroszlánok között!

Ilyenek voltak és ilyenek ma is a szentek. (A valódi szentséget mindig az alázatról lehet felismerni!)

Az alázatot nemcsak lelki-szellemi gyakorlattal lehet elérni. A fizikai munka igen hasznos az alázat megszerzésében, mivel alázatra szorítja a testet. A testtel együtt pedig a lélek is megalázkodik. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy más a lelkiállapota az egészséges embernek, és más a betegnek. Más annak, aki egy magas, díszes emelvényen ül, és annak, aki a földön. Más annak, aki szép ruhába öltözik, és megint más annak, aki szegényes öltözetet hord. Ami a testtel történik, az tehát a lélekkel is történik.

A jóságos Isten ajándékozzon meg bennünket alázattal, amely megment sokféle rossztól és megőriz számos kísértéstől!

Ford.: I. T. 2023. április 3.

(Folytatjuk)