2022. november 6. Pünkösd utáni 21. vasárnap.
Szent Pál hitvalló, konstantinápolyi érsek (350-351).
Szentéletű Lukács, szicíliai remete (IX. sz.).
Szentéletű Hutinyi Varlaam, novgorodi csodatévő (1192).
Ef 2,14-22; Lk 8,41-56 (olvasmányok a 24. vasárnap szerint).
+
Apostoli olvasmány (Ef 2,14-22)
Testvéreim!
Ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek; mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához. Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és szent templommá növekszik az Úrban. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.
Evangéliumi olvasmány (Lk 8,41-56)
Felolvasás Lukács Szent Evangéliumából!
Abban az időben
íme, jött egy Jairus nevű férfi, aki a zsinagóga elöljárója volt, és Jézus lábaihoz borulva kérte őt, hogy jöjjön a házába, mert egyetlen lánya, aki mintegy tizenkét esztendős volt, haldoklik. Amíg ment, majdnem agyonnyomta őt a tömeg. Közben egy asszony, aki tizenkét esztendeje vérfolyásban szenvedett, és az orvosokra költötte minden vagyonát, de egyik sem tudta meggyógyítani, odament hozzá hátulról, és megérintette a ruhája szegélyét. Rögtön megállt a vérfolyása. Jézus így szólt: »Ki érintett meg engem?« Amikor mindnyájan tagadták, Péter így szólt: »Mester! A tömeg szorongat és lökdös téged.« Jézus ezt felelte: »Valaki megérintett, mert éreztem, hogy erő ment ki belőlem.« Ekkor az asszony látta, hogy nem maradt titokban. Remegve jött elő, a lábai elé borult, és bevallotta az egész nép előtt, hogy miért érintette meg őt, és hogy hogyan gyógyult meg azonnal. Ő erre azt mondta neki: »Leányom! A hited meggyógyított téged! Menj békével!«
Még beszélt, amikor odajött valaki a zsinagóga vezetőjének házából, és azt mondta: »A lányod meghalt, ne fáraszd tovább a Mestert!« Jézus azonban, amikor meghallotta ezt, így szólt hozzá: »Ne félj, csak higgy, és megmenekül!« Mikor pedig a házba érkezett, senki másnak nem engedte meg, hogy bemenjen vele, csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak, és a lány apjának és anyjának. Mindnyájan sírtak és jajgattak a leány miatt. Ő így szólt hozzájuk: »Ne sírjatok! Nem halt meg a leány, csak alszik.« Azok kinevették, mert tudták, hogy meghalt. De ő megfogta a lány kezét, és hangosan felkiáltott: »Kislány, kelj föl!« Erre visszatért a lány lelke, és rögtön fölkelt. Ekkor szólt, hogy adjanak neki enni. A szülei nagyon elcsodálkoztak; ő pedig megparancsolta nekik, hogy senkinek se mondják el, ami történt.
Mi az igazi szelídség és alázat?
Az Úr Jézus a gerázaiak földjéről tért vissza tanítványaival a Galileai-tó nyugati partjára, ahol nagy tömeg fogadta. Mindnyájan vártak rá.
Mekkora tömeg lehetett, és mióta vártak rá? Akik vártak rá, talán már úgy is éltek, mintha már eljött volna, mintha már velük is lenne?
Aki féli az Urat – az Írás szerint ez „a bölcsesség kezdete” – úgy él, mintha már el is jött volna személyesen hozzá. És így imádkozik: „Uram, itt vagyok, nagyon várok rád, lásd, megfogadtam, úgy igyekezek élni, mintha már itt is lennél, hiszen itt is vagy, látod minden tettemet, hallod minden szavamat, ismered minden gondolatomat.”
Minden utunk, tettünk, munkánk, szavunk, döntésünk tükrözze azt, hogy Urunk itt áll előttünk. Minden előtte, minden az ő jelenlétében, minden az ő nevében történik. Ez az Isten félelme. Ez az Isten szeretete is, hiszen az evangéliumban ezt mondja:
Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki (Jn 14,21).
A mai történetben szereplő vérfolyásos asszonynak, valamint Jairusnak és családjának gyökeresen megváltozott az élete, már
akkor, amikor csak készültek a Jézussal való találkozásra. És még inkább akkor, miután Jézus eljött hozzájuk. Pedig a vérfolyásos asszony még nem is volt az ószövetségi egyház tagja. Pogány volt. Most egy pogány asszony a példaképünk. Miben a példaképünk? Először is nagy hitében:
Ha csak a ruhája bojtját érinthetem, meggyógyulok.
Példa lehet számunkra alázatában és engedelmességében is: bár pogány volt, nagy tisztelettel volt a vallási törvények iránt. Jézushoz tilos lett volna odamennie a házában vagy a városban. De amíg az úton volt Jairushoz, odamehetett hozzá. Ám még a lábait sem akarta megérinteni, még a ruháját sem, csak a ruhája széléről lelógó bojtok egyikét.
Már a szelíd, engedelmes, alázatos szívű Jézus igazi tanítványa volt. Hiszen az Úr is engedelmességet mutatott azzal, amikor azonnal felállt, hogy kövesse Jairust. Akkor is, amikor egy másik alkalommal azonnal felállt, hogy kövesse a századost és meggyógyítsa a szolgáját. És milyen alázatot mutatott azzal, amikor így szólt a vérfolyásos asszonyhoz:
A hited meggyógyított téged.
’Nem én gyógyítottalak meg, hanem a te hited által gyógyultál meg.’ Ilyenek voltak régi szentjeink, és ilyenek a maiak is. Mindig az Úr Jézus hatalmára és felebarátjuk hitére mutatnak, ha általuk valamilyen csoda történik. Pál apostol is csaknem dicsekvésbe fog áldozatos életével, de azonnal szájára teszi a kezét és Jézusra mutat:
Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme (1Kor 15,10).
Miért panaszkodunk, zúgolódunk, ítélkezünk, haragszunk oly sokszor? Embertársainkra vagy a körülöttünk lévő világra? Miért nincs még bennünk igazi öröm, békesség, csendesség? Ami a körülöttünk lévő világot is átformálhatná? Mert még nem tanultuk meg Urunktól azt, amire kér bennünket:
Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek (Mt 11,29).
Ámde ne értsük félre! A szelídség nem mulyaság, az alázat nem szervilizmus. A szelíd és alázatos szívű Úr mondta ezeket a fájdalmas, kemény, de gyógyító szavakat is:
Ó, hitetlen és romlott nemzedék! Meddig legyek még veletek és meddig tűrjelek titeket (Lk 9,41)?
Vagy a másikat:
Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével (Mt 16,23)!
Vagy halljuk, mire inti Pál apostol a „követőit”, ő, aki „Krisztus követője lett” (1Kor 11,1):
Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságosságnak és a törvénytelenségnek, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez (2Kor 6,14)?”
I. T.
2022. november 6.
„Csodálatos Isten az ő szentjeiben”
Szentéletű Hutinyi Varlaam novgorodi csodatevő (+1192)
Ünnepe: június 11/24., november 6/19.
Szentéletű Varlaam szerzetes, világi nevén Alekszej, a XII. században született a Volhov folyó környékén. Szülei, a jámbor életű Mihail és Anna a nevezetes Novgorod városának gazdag és tiszteletreméltó polgárai voltak. Alekszej kisgyermekkorától kezdve különösen vonzódott a magányos és imádságos élethez, kerülte a pajtásokat és a játékot, szívesebben olvasott szent könyveket, gyakran ment el Isten templomába, otthoni idejét pedig imádsággal és böjttel töltötte. (…)
Már ifjúkorában csatlakozott a pusztaságban élő Porfirij atyához, aki szerzetessé avatta és a Varlaam nevet adta számára. A tökéletes magány után vágyakozva Varlaam Novgorodtól 11 km-re telepedett le egy helyen, amelyet Hutinynak neveztek (azaz sovány, terméketlen, rossz föld), és amely hírhedt volt a nép körében. Az emberek féltek odamenni, és azt hitték, gonosz szellemek lakoznak ott. Krisztus szolgája azonban (…) legyőzhetetlen fegyverrel, Krisztus keresztjével volt felfegyverkezve, amely messze űz minden ellenséget. Hutiny felé közeledve a szentéletű isteni jelet látott: az erdő sűrűjében fénysugár fogadta, annak jeléül, hogy letelepedésének szándéka kedves Isten előtt. Varlaam ezért hálát mondott az Úrnak a próféta szavaival: „Ez lesz nyugvóhelyem mindörökké, itt lakozom majd, mert kedvemre való (Zsolt 131, 14).” Miután buzgón imádkozott, egy bozótos területen kunyhót épített magának. A nappalokat fáradozással, az éjszakákat imádságban töltötte, és szigorú böjtöt tartott. Nehéz zsákruhát és láncokat viselt. (A Hutinyi Monostorban a mai napig őrzik ránk maradt zsákruháját, amely kb. 7,5 kg-ot nyomott, láncainak súlya több mint 3 kg volt.) Szigorú aszketikus életmódja miatt a gonosz lelkek állandóan támadták. A démonok megpróbálták elkergetni a remetét, különféle állatok, pl. kígyó képében jelentek meg neki, hogy megrémítsék, vagy embereket biztattak fel arra, hogy zavarják, sértegessék, és kényszerítsék remeteségének elhagyására. Az ördög mindenféle gondolatot ébresztett benne, rá akarta venni böjtje megszegésére, de a szentéletű atya minden kínzást eltűrt, buzgón, könnyek között imádkozott, és még jobban böjtölt, hogy elűzze ezeket a gondolatokat, és legyőzte az álnok cselszövő fortélyait.
Szent Varlaam rendkívüli élete nemsokára ismertté vált az egész országban. Fejedelmek, nemesek és hétköznapi emberek keresték fel, hogy tanácsait és áldását kérjék. Többen engedélyt kértek tőle, hogy letelepedhessenek mellette. A szentéletű nagyon szerette a magányt, de emlékezett az Úr parancsára, hogy mindenkinek elsősorban mások javát kell szolgálnia, ezért készségesen és szeretettel fogadott mindenkit, aki hozzá fordult. (…) Mindenkit a rangjának megfelelően tanított. A fejedelmeknek azt mondta, hogy három dologra emlékezzenek: először, hogy úgy uralkodjanak mások felett, mintha ők maguk is alattvalók volnának, másodszor, hogy a törvények szerint uralkodjanak, harmadszor, hogy véssék eszükbe, nem fognak örökké uralkodni, és ítéleteikről számot kell adniuk Istennek, és Isten ítélete lesz rajtuk. A szerzeteseket arra tanította, hogy ne fuvalkodjanak fel szívükben, ha elöljárókká nevezik ki őket, hanem annál nagyobb igyekezettel munkálkodjanak Isten szolgálatában. Minden szerzetestestvér éjjel és nappal dolgozzon a saját területén. A gazdagokat azzal a gondolattal buzdította, hogy ne felejtsék el: a semmittevőkre örökkévaló gyötrelmek várnak, a mennyek országába vezető út pedig bánattal van tele. A világi hívőket arra tanította, hogy ne fizessenek rosszal a rosszért, ne bántsák egymást, hagyjanak fel minden hamissággal és tisztátalansággal, és mindig emlékezzenek saját bűneikre.
A szent körül egyre gyülekeztek a szigorú életmódra vágyó testvérek. Varlaam egy kis fatemplomot épített az Úr Színeváltozása tiszteletére annak a csodálatos fénysugárnak az emlékére, amely ezen a helyen felragyogott, amikor a szent elhatározta, hogy itt telepszik le. Több szerzetesi kunyhót is épített. Példájával és lelki tanácsaival tökéletességre vezette szerzetestestvéreit. (…)
Erényes életéért az Úr a tisztánlátás és a csodatételek képességével ajándékozta meg Varlaamot. Novgorod érseke gyakran fordult hozzá jó tanácsért.
Egy alkalommal, amikor Szent Varlaam az érsekhez tartott, a Volhov folyó feletti hídon nagy tömeget látott, és egy hóhért, aki egy elítélt bűnözőt készült a folyóba dobni (ezt a halálbüntetést alkalmazták abban az időben Novgorodban). A szentéletű megálljt parancsolt a hóhérnak, és arra kérte a körülállókat, adják át neki az elítéltet, majd így szólt: „Hutinyban majd jóváteszi a bűnét.” Az emberek egyhangúan felkiáltottak: „Add át ezt az embert tiszteletreméltó Varlaam atyánknak!” Miután eloldotta kötelékeit, a szent a monostorba küldte az embert. Az elítélt nem sok idő múlva magára öltötte a szerzetesi ruhát, és miután jámbor módon élt a monostorban, meghalt. Egy másik alkalommal Varlaam másképpen járt el. Újra át kellett kelnie a hídon, és újra egy elítéltet akartak ledobni. Az ember rokonai és az egybegyűltek közül sokan kiáltozni és könyörögni kezdtek, hogy a szent mentse meg az elítéltet, de ő figyelmen kívül hagyta őket, és a szekerével tovább hajtott, a kivégzés pedig megtörtént. Az emberek nagyon csodálkoztak.
„Mit jelent ez?” – kérdezték egymás közt. „A szentéletű az egyiket megmentette a kivégzéstől, bár senki sem kérte erre, a másikat nem mentette meg, pedig sokan könyörögtek neki.” Amikor visszatért a monostorba, tanítványai kérték, hogy magyarázza meg nekik a tettét. Szent Varlaam ezt mondta nekik: „Az Úr szándéka kifürkészhetetlen. Az Úr mindenkinek üdvösséget szán, és nem akarja a bűnös halálát. Az első embert jogosan ítélték el, de beismerte bűneit, és az Úr az én méltatlanságom segítségével megmenekítette őt a haláltól, hogy legyen ideje a megtérésre és bűnei jóvátételére, ami a monostorban meg is történt. A másodikat ártatlanul ítélték el, és az Úr megengedte neki, hogy meghaljon, ezért később nem vált rossz emberré, s mivel ártatlanul halt meg, mártírkoronát kapott az Úrtól. Ilyenek az Úr szándékai. ’Mert ki ismerte az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?’ (Róm 11, 34)”
Egy alkalommal Jaroszlav fejedelem meglátogatta Szent Varlaamot a monostorban. A szent megáldotta és így köszöntötte: „Légy egészséges, fejedelem, fiaddal együtt.” A fejedelem csodálkozott, mert nem tudott a gyermek megérkezéséről. Amikor nemsokára megkapta fia születésének örömhírét, felkérte Szent Varlaamot, hogy legyen a keresztapja, amit a szent készségesen elvállalt. Ez 1190-ben történt.[1]
(…)
Szent Varlaam jövőbe látásának egyik igen figyelemreméltó esete örökre emlékezetes maradt Novgorodban.
A szent meglátogatta a novgorodi érseket. Amikor búcsúzkodtak, az érsek megparancsolta, hogy egy hét múlva látogassa meg újra. Szent Varlaam így válaszolt: „Ha Isten is úgy akarja, Szent Péter és Pál apostolok böjtje első hetének ötödik napján szánon látogatlak meg.” Az érsek csodálkozott ezen a feleleten. És valóban, annak a napnak az előestéjén éjjel nagy hó esett, pénteken pedig erős fagy volt. Szent Varlaam szánon jött Novgorodba az érseket meglátogatni. A szerzetes látta az érsek elkeseredettségét a fagy miatt, hiszen nem sokkal aratás előtt voltak, és attól félt, hogy elfagy a gabona. A szent így szólt hozzá: „Ne szomorkodj, Vladika, ne szomorkodj, hanem adj hálát az Úrnak. Ha Ő nem küldte volna ezt a zord időt, a havat és a fagyot, éhínség lett volna az egész országban, amellyel az Úr meg akart bennünket büntetni bűneinkért, de az Istenszülő és a szentek imái által megkönyörült rajtunk, és fagyot küldött, hogy elpusztítsa a férgeket, amelyek a gabona gyökerét rágják. Reggel újra meleg lesz, a hó elolvad és megöntözi a földeket. Az Úr kegyelméből bő termésünk lesz.” Másnap, ahogyan a szent megjövendölte, meleg lett. A mezőről gyökeres rozskalászokat hoztak az érseknek, amelyek tele voltak elpusztult férgekkel. Abban az esztendőben korábban sosem látott termés volt Novgorodban.
Az Úr a tisztánlátás ajándéka mellett a csodák ajándékával is megdicsőítette kedveltjét.
Szent Varlaam monostorának közelében élt egy faluban egy ember, akinek volt egy fia. Az ember nagyon tisztelte a szentet, gyakran eljött a monostorba és lehetőségeihez mérten adakozott. Ennek az embernek a fia egyszer nagyon megbetegedett, és nem volt remény a gyógyulásra. Apja magához vette a beteg fiút, és a monostorba vitte, de a fiú útközben meghalt. A szomorkodó apa keserves sírás közepette ment oda Szent Varlaamhoz, és így szólt hozzá: „Reméltem, hogy imáid által fiam felépül, de nagy lett a bánatom, Jobb lett volna, ha otthon hal meg, nem az úton.” Szent Varlaam így szólt hozzá: „Hiába siránkozol. Nem tudod, hogy mindenkire halál és ítélet vár, és ahogy az Úr akarja, úgy cselekszik. Ezért hát, kedvesem, ne bánkódj, hanem menj és készíts mindent elő a temetéshez.” A szentnek megesett az apán a szíve, letérdelt és buzgón imádkozni kezdett az Úrhoz, hogy támasza fel a fiút, és az Úr meghallgatta imáját, a halott életre kelt. Apja csodálkozva látta, hogy a fiú a szerzetes ágyának szélén ül, és teljesen egészséges. Könnyek között borult Szent Varlaam lábai elé, hálálkodott neki és dicsőítette Istent, aki csodálatos az ő szentjeiben. Szent Varlaam nem kereste a dicsőséget, ezért megpróbálta elrejteni a csodát, és így szólt: „Úgy látom, tévedtél, a nagy szomorúságtól elvesztetted józan eszedet, és nem láttad a valóságot. Fiad nem halt meg és nem is támadt fel, hanem a nagy hidegben kihűlt, elgémberedett, és te azt hitted, hogy meghalt. Most azonban itt a meleg cellában felmelegedett és magához tért.” Az apa nem fogadta el a magyarázatot. „Isten szentje, miért akarod elrejteni előlem a csodát? Jól tudom, hogy fiam meghalt. Ha nem láttam volna világosan, nem készítettem volna elő mindent a temetésre.” Ekkor a szentéletű szigorúan megtiltotta, hogy a csodáról beszéljen, és figyelmeztette, ha elmondja valakinek, elveszítheti Isten irgalmát és fiát is újra. A falubeli ember örvendezve tért vissza házába, dicsőítve Istent és az ő szentjét, Varlaamot.
Szent Varlaam nem sokkal életének vége előtt egy kőtemplomot épített a fatemplom helyett. Halála előtt magához hívta a testvéreket, és így szólt: „Eljött az idő, gyermekeim, hogy az Úrhoz menjek, de nem hagylak titeket árván, lélekben mindig veletek leszek, és ha szeretetben éltek, halálom után a monostor semmiben sem fog hiányt szenvedni.” A szerzetesek vigasztalhatatlanul sírtak, elbúcsúztak atyjuktól, de ő meggyőzte őket, hogy ne szomorkodjanak, hanem inkább imádkozzanak érte. Utolsó beszédében arra buzdította őket, hogy ne lankadjanak a böjtben és az imádságban, őrizzék meg lelküket minden gonosz gondolattól, és éljenek úgy, mint aki minden nap készen áll a halálra. „Isten kezeire bízlak benneteket” – mondta nekik. „Antal atyát, aki most Jeruzsálemben van, lelketek és testetek őrizőjéül hagyom.” Isten kegyelmi ajándéka által Varlaam látta Antalt, amint a monostor felé közeledik. A szent áldást adott és átadta neki nyáját, és békében hunyt el 1192. november 6-án.
Halálának napja nevezetes nap mind a mai napig, monostorában az a szokás, hogy november 6-án, ahogy azt a szent megparancsolta, minden szegénynek alamizsnát osztanak, bárhonnan is jöjjön, befogadják, jóllakatják és vendégül látják.
(…)
A Szent Varlaam sírjánál történt csodák arra sarkallták Eftyimij novgorodi érseket, hogy feltárja a szent ereklyéit. Ezért magához hívatta Taraszij hutinyi apátot, a monostorban háromnapos imát és böjtöt rendelt el, és ő maga is a szerzetesekkel böjtölt és imádkozott. Három nap múlva Eftyimij érsek az apáttal és egy szubdiakónussal belépett a monostor templomába, imádság közben leemelték a sírról a kő fedőlapot, és Szent Varlaam testét teljesen épen találták: arca és szakálla éppen olyan volt, mint az ikonon, amely a sír fölött volt elhelyezve. A jelenlévők dicsőítették Istent, a szubdiakónus pedig a csoda hatására felvette a szerzetesi rendet. Ez 1452 körül történt.
A szentéletű ereklyéi ez után lezárva maradtak a sírban. 1471-ben III. „Nagy” Iván moszkvai nagyfejedelem elfoglalta Novgorodot, és meglátogatta a hutinyi monostort, hogy hódoljon a szent ereklyéi előtt. „Miért nem nyitják fel a sírt?” – kérdezte a nagyfejedelem Natanael apáttól. Ő így felelt: „Sok idő telt el, és senki sem meri felnyitni a szent sírját, sem fejedelmeknek, sem főpapoknak, sem nemeseknek nem nyitjuk ki addig, amíg az Úrnak úgy nem tetszik, hogy kinyilvánítsa erre vonatkozó szándékát.” A nagyfejedelem haragra gyúlva így szólt: „A szenteket nem szokták elrejteni, a világon mindenütt tisztelik az ő ereklyéiket, és hagyják, hogy a keresztény hívek hódoljanak előttük, hogy megcsókolják őket és oltalomért könyörögjenek. Bariban is tisztelik Szent Miklós püspök ereklyéit, és a konstantinápolyi pátriárka minden évben fölemeli a Szent Próféta, Előhírnök és Keresztelő János kezét a nép előtt a szent születésének ünnepén.” Ezekkel a szavakkal a nagyfejedelem szigorú parancsba adta, hogy nyissák fel a sírt, és mérgében fejedelmi pálcájával a földre csapott. Az Úr azonban megmutatta a fejedelemnek, hogy minden hatalmas uralkodó semmiség az Úrhoz, az Istenhez képest. Amint elkezdték felnyitni a sírt, Szent Varlaam sírjából sűrű füst szállt ki, majd tűzláng, amely megperzselte a templom falait. A nagyfejedelem rémülten kimenekült a templomból kíséretével együtt, pálcáját pedig, amellyel a földre csapott, eldobta. Ezt a pálcát a mai napig őrzik a monostorban a csoda emlékére.
Szent Varlaam esedezései által, Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk!
[1] [Más forrás szerint 1190-ben Vszevolod fejedelem uralkodott, akinek ebben az esztendőben született meg Jaroszlav nevű fia. A ford. megj.]
(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-11)
(Ford.: Aranyosi-vitéz Gellért)
Tropárionok
Feltámadási tropárion, 4. hang
A feltámadás örvendetes hírét, megtudván az angyaltól az Urat követő asszonyok, és elvetvén az ősatyai ítéletet, boldogan mondották az apostoloknak: Legyőzetett a halál, feltámadt a Krisztus Isten, ajándékozva a világnak a nagy irgalmat.
Főpapok tropárionja, 4. hang
A hit szabályának és a szelídség mintaképének, a mértékletesség tanítójának mutatott fel Téged a Te nyájad előtt a dolgok igazsága. Azért alázatodban elérted a magasságot, szegénységedben a gazdagságot. Pál főpap atyánk, esedezz Krisztus Istenhez, hogy üdvözítse a mi lelkünket!
Szent György Nagyvértanú tropárionja, 4. hang
