2022. október 9. Pünkösd utáni 17. vasárnap.
Szent Jakab apostol, Alfeus fia (1. sz.).
Szentéletű Andronikosz és hitvese, Szentéletű Atanázia (6. sz.).
Szent Poplia hitvalló (4. sz.)
Galáciai Szent Péter, a “Katona” (9. sz.)
Ábrahám pátriárka és unokaöccse Lót emléke (Kr. e. 19. sz.).
Vak Szent István, szerbiai fejedelem (1476).
Szent Péter (1918) és Konstantin (1937) papvértanúk.
Gal 1,11-19; Lk 7,11-16 (20. vasárnap szerint). Nyolcadik hang.
+
Szent György nagyvértanú imája, melyre szenvedése előtt kis haladékot kért, hogy elmondhassa
Uram és Istenem, Te vagy, akihez születésemtől fogva tartozom, és akibe minden reményemet vetettem; Te vagy, aki bátorságot adtál és felkészítettél e küzdelemre; Te, aki édes reményem vagy, ígéret, akiben nem csalatkozom, a szent lelkek állhatatos szerelme; Te, aki figyelmesen vizsgálod szívünk szándékait, és teljesíted kívánságainkat, mielőtt kérésünkkel Hozzád fordulnánk; kérlek, segíts, hogy e küzdelem, melyet neved megvallásáért vállaltam, sikeres véget érjen, és fogadd magadhoz lelkemet; és ha sértetlenül megóvod a gonosz lelkektől, számláld azok közé, akik kezdettől fogva örvendeznek Benned. Bocsásd meg, Uralkodóm, e népnek mindazt, amit ellenem tudatlanságból elkövetett, és méltasd őket arra, hogy valóban megismerjenek Téged, mert áldott vagy mindörökkön örökké!
+
Apostoli olvasmány (Gal 1,11-19)
Evangéliumi olvasmány (Lk 7,11-16)
„Isten türelméről és szeretetéről”
Nain városa Galilea déli határán fekszik, Názárettől délkeletre. Ma egy kis arab falu, a neve Nein. Oda tartott Jézus. A tanítványai és nagy sokaság követte. Jézus tanítványai vagyunk-e már, vagy még a sokasághoz tartozunk? A sokaság is „szívesen hallgatta” őt, „ettek és jóllaktak”, „meggyógyultak betegségeikből…” A tanítványok is „szívesen hallgatták” őt, „ettek és jóllaktak”, „meggyógyultak”, mégis mások lettek: hitvallók, akik hozzá csatlakoztak, vele együtt akartak élni, szerették és követték mindhalálig. És az Úr Jézus szeretetét minden másfajta szeretet elé helyezték, mindenben az ő parancsolatai szerint akartak élni!
A naini csoda története egy özvegyről és egyetlen fiáról szól, aki minden bizonnyal egy még húsz év alatti, talán serdülő fiatal volt. A korabeli szemlélet szerint ― apa viszonylag fiatalon hunyhatott el, a fiú is serdülő, növekvő korban volt ― a szülőket, sőt talán a fiút is valamilyen bűn terhelte. De a csapások sorozata, amely ezt a családot érte, a jószívű emberekben együttérzést, irgalmat keltett, ezért kísérték olyan sokan a halottas menetet. Halottat elkísérni, eltemetni, a családdal együtt érezni, abban a korban, ahogyan ma is, igen kedves cselekedet volt Isten előtt.
„Ne sírj!” – szól Jézus a vígasztalhatatlan özvegyhez. Megindítja a kétségbeesett gyász és az őszinte bűnbánat. Vajon mivel vádolhatta magát a szegény özvegy? Hogy miért siratta a fiát, azt átérezzük. De hogy miért siratta magát, azt nem tudhatjuk. Ámde látjuk, milyen ereje van az őszinte bűnbánatnak, a megalázkodásnak, a bűnbánat könnyeinek. A korábbi élet őszinte siratása mindent lemos. Isten megindul az ilyen bűnbánaton! Ha az ember Isten nélkül bánkódik és sír, az nem hoz változást az életében. De ha Isten szerint bánkódik és sír, mert elszakadt tőle, mert vétkezett ellene és felebarátai ellen, és most teljes szívéből vissza akar térni hozzá, ez a fajta bánat elhozza a lélek megtisztulását, a lélek feltámadását, és örömre változik!
Az Úr Jézus bizonyára tudta, hogy az asszony, vagy elhunyt férje, vagy talán maga a fiú mit követhetett el. Azt is tudta és számításba is vette, hogy tudatlanságukban vétkezhettek, és most ez az asszony, ebben az órában, amikor a fiát kíséri ki a temetőbe, mindent megbánt és a szíve visszatért Istenhez!
Milyen nagy ereje van Isten előtt az őszinte bűnbánatnak!
Milyen nagy Isten türelme és szeretete a tudatlan, de bűnbánó ember iránt! Csodára indítja.
A mi türelmünk és nagylelküségünk is egy velünk szemben tudatosan vagy nem tudatosan vétkező felebarát iránt igen kedves Isten előtt, és üdvös változást hozhat!
És ha ezt az utóbbi gondolatot most a kereszténység lényegére és missziójára értjük, akkor forduljunk Antiochiai Szent Ignác intelméhez:
“Nem rábeszélés dolga a kereszténység, hanem a (lelki) nagyságé, amikor a világ gyűlöli.” (Levél a Rómaiakhoz, III. 3.)
I. T.
2022. október 9.
„A szentek hősiességéről”
Szentéletű Andronikosz és hitvese, Szentéletű Atanázia élete
Nagy Theodósziosz görög császár idejében élt Antiochiában egy Andronikosz nevezetű férfiú, aki ötvös volt, arany és ezüst megmunkálásával foglalkozott. Ő egy másik, János nevű ötvösnek a leányát, Atanáziát vette feleségül. Az asszony neve Atanázia volt, amely azt jelenti: „halhatatlanság”, hiszen valóban hervadhatatlan dicsőséget nyert, miként azt látjuk majd életének befejezésén.
Andronikosz és Atanázia tisztességben és Istennek tetsző módon éltek, minden javakban gazdagok voltak, vagyonukat pedig, amelyben bővelkedtek, három részre osztották. Egy részt a szegényeknek adtak, egy másikat a templom ékesítésére, a harmadikat pedig megtartották házuk szükségleteinek biztosítására. A város minden polgára tisztelte és szerette őket, mert szelídek voltak, telve jócselekedetekkel. Egy fiuk volt, akit Jánosnak neveztek, később pedig egy lányuk is született, akinek a Mária nevet adták. Miután mindkét gyermekük a világra jött, többé nem akarták testileg megismerni egymást, hanem úgy éltek, mint fivér és nővér, legnagyobb gondjuk és igyekezetük pedig a szegények iránt volt. Látogatták a betegeket, mosdatták, táplálták, öltöztették őket, vagyonukkal a jövevények és a szegények vigasztalására voltak. A szerdai és pénteki napot minden héten böjtben és imádságban töltötték. Ilyen életmód szerint éltek, és Isten úgy határozott, elhívja őket a legtökéletesebb életre, hogy mindent elhagyva kövessék az ő Urukat, Jézus Krisztust, aki azt a példát hagyta ránk, hogy kövessük az Ő lépteit. Tizenkét esztendő telt el a házasságukból, amikor egy napon a hajnali szolgálat után Atanázia, hazatérve a templomból mindkét gyermekét betegen találta, ő pedig, felzaklatva, leült az ágyuk mellé. Andronikosz később ért haza a templomból, elkezdte szólongatni feleségét, aki így válaszolt neki: „Ne haragudj rám, én uram, hiszen gyermekeinket magas láz gyötri.” És Andronikosz, megtapintva őket, azt találta, amit felesége mondott neki, és felsóhajtva így szólt: „Legyen meg az Úr akarata.” Aztán kiment a városból Szent Juliánusz vértanú templomába, mert ott voltak eltemetve szülei, és míg ő ott imádkozott a hatodik óráig, mindkét gyermeke meghalt: fia, János, aki tizenkét éves volt, és leánya, Mária, aki tíz éves volt.
Visszatérve Andronikosz az imádságból, házából már messziről siránkozás és jajgatás hallatszott, és elszomorodva odasietett. Udvarában nagy sokaság gyűlt össze, és mindkét gyermekét holtan fekve találta. Bement imádságos kamrájába, földre vetette magát a mi Urunk, Jézus Krisztus képmása előtt, és az igaz Jób szavait mondta: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből és mezítelenül térek oda vissza; az Úr adta, az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!«” Atanázia, siratva gyermekeit, olyannyira elgyengült a gyászban, hogy szinte belehalt, mert azt mondta: „Haljak meg én is, ahogy a gyermekeim.” Amikor pedig a gyermekek temetése volt, összegyűlt a város egész népe, maga a pátriárka is jelen volt papságával együtt. A gyermekeket Szent Juliánusz vértanú templomába temették el, ahol nagyszüleik is feküdtek.
Miután a gyermekeket eltemették, Atanázia nem akart többé visszamenni a házába, hanem a sírok mellett maradt és zokogott. Éjfélkor megjelent neki Szent Juliánusz vértanú szerzetes képében, és így szólt hozzá: „Ó, asszony, miért nem hagyod nyugodni azokat, akik itt vannak?” Ő pedig így válaszolt: „Ne haragudj rám, Szent Juliánusz, igen elkeseredett vagyok, mert két gyermekem volt, és mindkettőt ma temettük el.” „Hány esztendősek voltak gyermekeid?” Atanázia azt válaszolta: „Egyik tizenkettő, a másik tíz esztendős volt.” A szent pedig megkérdezte: „Miért siratod hát őket? Jobban tennéd, ha saját bűneidet siratnád. Hisz azt mondom neked: amint az emberi nem azon munkálkodik, hogy eledelt szerezzen magának, és ennek meg kell lennie, olyanképpen a gyermekek is táplálkoznak Krisztustól az Ő égi javaiból, és kérlelik Őt, mondván: Igaz Bíró, elvetted tőlünk a földieket, ne vedd el hát tőlünk a javakat, a mennyeieket.” Ő pedig, ezeket hallva, szomorúságát örömre változtatta, és azt mondta: „Ha gyermekeim a mennyekben élnek, miért volna okom a siránkozásra?” Aztán ahhoz fordult, aki megjelent neki, hogy tovább beszélgessen vele, de nem látta többé, hiába kereste az egész templomban, nem találta. Megkérdezte a kapuőrt, aki a templom bejáratát őrizte. „Hol van az atya, aki velem beszélgetett?” A kapuőr azt válaszolta: „Nem látod, hogy az ajtók be vannak lakatolva, és senki sem jött be ide? Miért mondod hát, hogy valaki beszélgetett veled?”
Ekkor Atanázia felismerte, hogy látomása volt, félelemmel telt el, és házába menve elbeszélte férjének, amit látott és hallott, aztán megvigasztalódott és megnyugodott. És így szólt Andronikoszhoz: „Uram, már akkor mondani akartam neked, amikor gyermekeink még éltek, de nem mertem; íme, most, hogy meghaltak, kérlek, vigyél el engem egy monostorba, hogy ott sirathassam vétkeimet, mert az Úr elvette a gyermekeinket, hogy még inkább az Ő szolgálatába álljunk.” Ő pedig azt válaszolta: „Menj és gondolkodj ezen egy hétig, és ha nem változik meg a szándékod, beszélgetünk még erről.” Anasztázia pedig sok napon keresztül várt, és nem változott meg a szándéka, hanem egyre jobban vágyakozott a magányos életre, és arra kérte férjét, hogy hagyja őt egy monostorban. Andronikosz pedig így szólt felesége atyjához: „Íme, mi meg szeretnénk látogatni a szent helyeket, hogy ott hódoljunk, és rád bízzuk házunkat és minden vagyonunkat, és kérünk, ha netalán valami baj történne velünk az úton, oszd szét vagyonunkat azok között, akik szükséget szenvednek, házunkat pedig alakítsd át ispotállyá a szegények számára, és adj benne szállást az idegeneknek.”
Andronikosz tehát apósára bízta házát és vagyonát, szolgáit pedig mind szabadon bocsátotta. Egy éjjel pedig Andronikosz és Atanázia tanácskoztak, kevés pénzt vettek magukhoz az úti költségekre, titokban elhagyták házukat és az idegenség útjára léptek, teljesen Isten akaratára bízva magukat. És elhagyva a város határát, a boldog Atanázia visszafordult, látta a távolban házát, és az égre tekintve így szólt: „Isten, Te, aki azt mondtad Ábrahámnak és Sárának: ’Menj ki földedről és nemzetséged földjéről, és menj arra a helyre, amelyet mutatok neked’, látogass meg bennünket is, és vezess minket a Te félelmedben. Íme, érted nyitva hagytuk házunkat, Te se zárd be előttünk országod kapuit.” Aztán mindketten sírtak, és továbbmentek útjukon.
Jeruzsálembe érve hódoltak a szent helyek előtt, és sok szent atyával beszélgetve áldást vettek tőlük. Aztán elmentek Alexandriába is, hogy Szent Ménász vértanú előtt hódoljanak. [Andronikosz meglátott egy embert, aki egy szerzetessel veszekedett, és így szólt hozzá: „Miért veszekszel a szerzetessel?” Az ember ezt válaszolta: „A szerzetes kölcsönbe vette a jószágomat, hogy a monostorba menjen vele, és én azt mondtam: ’Menjünk most, hogy éjjel utazzunk, és reggel tíz órára a monostorba érjünk, mielőtt kezdetét venné a nagy hőség’, ő azonban nem hallgat rám.” Andronikosz megkérdezte: „Van másik jószágod is?” Az ember azt válaszolta: „Van.” Andronikosz pedig azt mondta: „Menj és hozd ide, én is kölcsönveszem, mert én is a monostorba akarok menni.” Andronikosz így szólt a feleségéhez: „Te maradj itt, amíg én a monostorba megyek, hogy megáldjanak az atyák.” Ő pedig azt válaszolta: „Vigyél magaddal engem is.” Ő azt válaszolta: „Nem szokás asszonyoknak a monostorba menniük.” Atanázia pedig sírva mondta neki: „Add szavadat itt, Ménász vértanú előtt, hogy elviszel egy női monostorba és otthagysz.” Ő pedig megígérte, hogy teljesíti a kívánságát, aztán elmentek a monostorba, és az atyák megáldották őket.]
Andronikosz hallotta Dániel atya hírét, felkereste és alázattal meghajolt előtte, majd, miután imádkoztak, elbeszélt neki mindent magáról és feleségéről, Atanáziáról. Szentéletű Dániel ezt mondta neki: „Hozd ide feleségedet, és én ajánlólevelet írok nektek Thébába, hogy elvihesd őt oda és elhelyezhesd a női monostorban.” Andronikosz elment és éjjel elhozta Atanáziát Szentéletű Dániel atyához, aki lelküknek igen hasznos és üdvös szavakkal beszélt hozzájuk, írt nekik egy ajánlólevelet, megáldotta őket, és elküldte a tabenneszi monostorba. És elvitte Andronikosz szent feleségét, Atanáziát a monostorba és ő magára öltötte az angyali életmódot (szerzetes lett), és úgy is élt, angyali módra. Andronikosz pedig visszament Dániel atyához, aki szerzetessé nyírta, megtanította a helyes életmódra, és egy kunyhót adott neki, ahol csendesen és magányban élhetett.
Boldog Andronikosz tizenkét esztendeig élt csendességben, szerzetesi módon küzdve. Ezek után megkérte Dániel atyát, engedje meg, hogy ellátogathasson Jeruzsálembe, a szent helyekre, hogy ott hódolhasson, Dániel atya pedig imádságot mondott, megáldotta és elengedte. Andronikosz atya pedig Egyiptom földjét átszelve megállt egy helyen, hogy egy fenyőfa alatt megpihenjen. Isten rendelése szerint találkozott boldog Atanáziával, az ő feleségével, aki férfiruhába öltözve épp arra járt, és köszöntötte. Atanázia felismerte férjét, ám ő nem ismerte fel, de hogyan is ismerhette volna fel, amikor arca elváltozott az önmegtagadástól, bőre megsötétedett, és ennek tetejébe még férfiöltözetet is viselt. És megkérdezte férjét: „Vajon nem te vagy Dániel atya tanítványa, akit Andronikosznak hívnak?” Ő pedig azt felelte: „Én vagyok.” Akkor újra megkérdezte: „Hová mégy, Andronikosz atya?” Ő pedig azt válaszolta: „A szent helyekre megyek, hogy ott hódoljak. Te hová mész és mi a neved?” Ő ezt felelte: „Én is a szent helyekre tartok, az én nevem Atanáz” (mert megváltoztatta a nevét is Atanáziáról Atanázra). Így szólt Andronikosz: „Menjünk együtt”, Atanáz pedig azt válaszolta: „Ha velem akarsz jönni, tégy őrizetet a szádra, hogy hallgatásban utazhassunk.” Ő azt válaszolta: „Jó, legyen úgy, ahogy akarod.” Atanáz így felelt: „Menjünk hát, és szent atyád imái erősítsenek meg minket.”
Elérve Jeruzsálem szent városába, minden szent helyet meglátogattak, majd elmentek Alexandriába, hogy Szent Ménász előtt hódoljanak. Ott imádkoztak, majd Atanáz így szólt Andronikosz atyához: „Atyám, szeretnéd, hogy egy kunyhóban lakjunk mindketten.” Andronikosz azt felelte: „Lakjunk, előbb azonban kérdezzük meg a szent atyát, megengedi-e, hogy együtt éljünk.” Atanáz pedig azt mondta: „Menj és kérdezd meg, én pedig addig itt várlak abban a monostorban, amelyet ’tizennyolcadiknak’ neveznek. Ha pedig megengedi az atya, hogy hozzám jöjj, ugyanúgy éljünk együtt a kunyhónkban, ahogy utaztunk, csendességben. Ha azonban nem tudnál hallgatásban élni, ne keress fel engem, mert akkor sem akarok olyan helyen élni, ahol nincs hallgatás, ha maga a szent atya parancsolja.” És elment Andronikosz Dániel atyához, és mindent elmondott neki Atanázról, Dániel atya pedig ezt mondta neki: „Menj és élj Atanázzal hallgatásban, mert tökéletes szerzetes ő.” Magához vette tehát Andronikosz Atanázt és elvitte a kunyhóba, ahol hallgatásban és istenfélelemben töltöttek el további tizenkét esztendőt. Andronikosz pedig nem ismerte fel, hogy Atanáz az ő felesége, mert az asszony teljes szívéből imádkozott, hogy férje ne ismerje fel őt. Dániel atya pedig gyakran felkereste és tanította őket.
Egy alkalommal, amikor éppen náluk volt, és sokáig beszélt nekik lelkük javára, majd miután befejezte, visszatért saját kunyhójába, de még mielőtt visszaért volna, boldog Andronikosz utolérte és azt mondta neki: „Dániel atya, Atanáz atya az Úrhoz költözik.” Dániel atya visszatért, ott találta magas lázzal Atanáz atyát, aki sírni kezdett. Dániel atya ezt mondta neki: „Örvendezned kell, mert Krisztus elé mész, nem sírnod.” Atanáz azt válaszolta: „Nem magam miatt sírok, hanem Andronikosz atya miatt. Kérlek, atyám, miután engem eltemettek, találni fogsz egy levelet az ágyamban, olvasd el és add oda Andronikosz atyának.” Ezek után Atanáz elmondta imádságait, részesült az isteni Szent Titkokban és elköltözött az Úrhoz.
Amikor a testvérek eljöttek, hogy eltemessék a testét, megtudták, hogy természet szerint nő volt, Dániel atya pedig megtalálta a levelet, amelyet elolvasás után átadott Andronikosznak. Ekkor tudta meg, hogy Atanáz atya a felesége volt, és mindnyájan áldották Istent. Mindennek a híre elterjedt minden monostorban, és Dániel atya összehívta Egyiptom egész földjéről az atyákat a legtávolibb pusztaságokból is, és Alexandria minden monostorának lakói egybegyűltek, azok a szerzetesek is, akik fehér ruhát viseltek (mert az volt a szokása egyeseknek, hogy fehér ruhában jártak), és nagy tisztességgel eltemették boldog Atanázia szent testét, dicsőítve Istent, hogy ilyen nagy türelmet adott neki. Eltemetése után Dániel atya még hét napig ott maradt Andronikosszal, hogy megemlékezzenek az elhunytról, majd magával akarta vinni a saját kunyhójába. Ő azonban kérlelni kezdte: „Hagyj engem, atyám, hadd temessenek el engem is ide, a feleségem, Atanázia mellé.” Dániel atya megengedte neki és elment, de még a kunyhójához sem ért, amikor egy szerzetes utolérte, és azt mondta: „Andronikosz atya az Úrhoz költözik.” Dániel atya a már hazaindult testvérek után küldetett, és megüzente nekik: „Térjetek vissza velem együtt Andronikoszhoz.” Ők pedig visszatérve, Andronikosz atyát életben találták, és áldást kaptak tőle.
Miután Andronikosz atya élete békében véget ért, nagy nézeteltérés támadt a szerzetestestvérek között, mert Szentéletű Andronikosz és boldog Atanázia kunyhója két monostor között volt, a „tizennyolcadiknak” nevezett monostor és a fehér ruhás szerzetesek monostora között. Ezért a fehér ruhások azt mondták, hogy Andronikosz az övék, és magukkal viszik, hogy segítse őket imádságaival. Ugyanígy beszéltek a ’tizennyolcadik’ monostor szerzetesei is, hogy Andronikosz testvér és nővére, Atanázia az övék, és náluk kell maradniuk. A fehér ruhás szerzetesek pedig azt mondták: „Amit a ’tizennyolcadik’ monostor apátja mond, azt fogjuk tenni.” Az apát pedig megparancsolta, hogy temessék Andronikoszt Atanázia mellé, de a fehér ruhát viselő szerzetesek nem akartak hallgatni rá, mert többen voltak, és azt mondták: „Az apát minden szenvedélyt legyőzött már, és nem fél többé a küzdelmektől, mi azonban ifjak vagyunk, és azt szerettük volna, ha mellettünk van boldog Andronikosz, a testvérünk, hogy segítsen bennünket imái által, hiszen elegendő nektek, ha Atanáziát itt hagyjuk számotokra.” Nem sokkal ezek után lecsendesedtek, és eltemették Szentéletű Andronikoszt felesége, a boldog Atanázia mellé, dicsőítve Istent, Aki csodálatos az Ő szentjeiben, és Akinek legyen dicsőség mindörökkön örökké. Ámin.
Szentéletű Andronikosz és Atanázia imái által, Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk és üdvözíts minket!
Ford.: A-V. G.
