Kelet Hírei Keresztény Testvéreinknek

Szegedi Szent György ortodox templom                                             

Szeged, Kazinczy u. 7.

2019. január – február

„Kiskarácsony hava”

______________________________________________________________

December 20-án volt a 20-századi, az Isten és az ember szolgálatában fáradhatatlan, szentéletű, csodatévő Kronstadti János atya (†1908) emlékezete. Az ő, 2014-ben magyar nyelven is megjelent naplójának egy-egy fejezetéből idézünk majd gondolatokat 2019. évi Hírleveleinkben:

Kronstadti Szent János tanításából:

A haragról és a gőgről

Óvakodj a haragtól, mint a tűztől! A harag olykor az Isten dicsőségéért vagy a felebarátunk javáért érzett buzgóság ürügyével költözik a szívbe; ebben az esetben ne higgy saját buzgóságodnak, mert az hazugság vagy esztelen buzgóság; azon fáradozz, hogy ne legyen benned harag. Istent semmi sem dicsőíti meg jobban, mint a „szeretet, amely mindent elvisel” (1Kor 13,7), és semmi sem gyalázza vagy sérti meg jobban, mint a harag, bármilyen megnyerő külsőt öltsön is magára.

Akire a gőg átragadt, hajlamos megvetést tanúsítani minden iránt, még a szent és istenes dolgok iránt is: a gőg gondolatban megsemmisít vagy beszennyez mindenféle jó gondolatot, szót, cselekedetet, Isten valamennyi alkotását. A sátán halálos lehelete.

Önszeretetünk és gőgünk különösen a türelmetlenségben és az ingerlékenységben nyilvánul meg, amikor valamelyikünk nem viseli el a legkisebb kellemetlenséget sem, amit mások szándékosan, sőt többnyire akaratlanul okoznak nekünk, illetve az akadályokat, amelyeket törvényesen vagy törvénytelen módon állítanak elénk az emberek s a környező dolgok. Önszeretetünk és gőgünk mindenben a saját akaratát kívánná érvényre juttatni; szeretné, ha körülvennék tisztelettel, a múlékony élet kényelmeivel; azt óhajtaná, ha intésére némán és gyorsan engedelmeskedne valamennyi ember, sőt – mire nem törekszik a gőg – az egész természet! Aki türelmetlen és ingerlékeny, az nem ismerte meg magát és az embert, s nem méltó arra, hogy kereszténynek nevezzék!

A keresztények életében eljönnek olykor az örömtelen fájdalom és a betegség órái, amikor úgy tűnik: az Úr teljesen elvetett és elhagyott bennünket, mivel a lélekben nincs meg az Isten jelenlétének legcsekélyebb érzése sem. Ez a kísértés órája, a keresztény ember hitének, reményének, szeretetének és türelmének a próbatétele. Csakhamar eljönnek számára ismét „az enyhülés idői az Úr színétől” (ApCsel 3,20), az Úr rövidesen újra megörvendezteti, nehogy elbukjon a kísértésben.

Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy esendő lények vagyunk, tisztátalanok és bűnösök az igazság Istene előtt, romlottak; s mindig mélyen meg kell aláznunk magunkat előtte és egymás előtt. Ezért a tanuló ifjúság is mindenekelőtt tudja meg és gondoljon arra, hogy bűnös gyökerekből származik, és alá van vetve mindenféle bűnnek, s ezt a tudást helyezze minden más tudás alapjául, és sok mindent ismerve ne legyen felfuvalkodott (vö. 1Kor 8,1), hanem legfőképpen a test és a szellem megtisztításán fáradozzon!

Mindenkinek tudnia és hinnie kell, hogy létezik a szellemi, halált hozó kígyó, amelyet ördögnek vagy sátánnak nevezünk, akit a Teremtő örök kárhozatra ítélt, s aki képes a hitetlen, törvénytelen és a bűnbánatot nem ismerő embereket az örök gyötrelemre ragadni. Ugyancsak mindenkinek tudnia és hinnie kell, hogy Isten küldte a világba az Üdvözítőt azért, hogy megmentse az embereket ennek a kígyónak a halált hozó fullánkjától ─ a bűntől és az örök haláltól, s ez az Üdvözítő mindnyájunknak megmentő gyógyulást ad a kígyómarás ellen: hitet, imát, bűnbánatot, valamint saját Testének és Vérének szent titkait.

(Kronstadti Szent János: Életem Krisztusban. I. A bűn. JEL – Odigitria

Budapest, 2014)

+

Kiskarácsony havára

(Olvasandó: Máté 3,13-17)

Régi magyar nyelvünkben „Kiskarácsony havának” is nevezték a januárt. A hónap elseje Karácsony nyolcadik napja, a karácsonyi ünnepkör vége és az Úr körülmetélésének, névadásának, később az új esztendőnek is ünnepe. „Kiskarácsony”. Karácsony tizenkettedik napján este pedig már az Úr Megkeresztelését, a Vízkeresztet ünnepeljük.

„Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz”. A Király jött el katonájához, az Úr jött el szolgájához, a Teremtő jött el teremtményéhez, hogy a keresztséget elfogadja. Így történt, nem fordítva. Csak az tud így megalázkodni, aki nagyon szeret. Az alázatot csak egy valami múlja felül – tanítja Nagy Szent Euthümiosz – a szeretet. A szeretet hozta le Isten Fiát a földre, és késztette arra, hogy megalázkodjon „mindhalálig, egészen a keresztnek haláláig”. Gondoljunk erre, amikor „rangunkon alulinak” tartanánk egy találkozást, amikor haragosunkat kellene fölkeresnünk, amikor valahol neheztelnek ránk, és azon gondolkodunk, kinek kellene megtennie az első lépést.

János „igyekezett visszatartani” Jézust: »Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?« Nagy istenfélelem fogta el Jánost, amikor fölismerte azt, akiről Isten azt mondta: „Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.” Példát ad, hogyan kell egy kereszténynek Istenhez közelednie, Istenre elé állnia.

Mély alázatról is tanúságot tesz. Tudja, hol a helye. Nem értékeli magát többre, mint amire őt Isten kiválasztotta. Irigység, féltékenység foghatná el, amikor hírt hoznak neki arról, hogy „az, aki vele volt a Jordánon túl, akiről tanúságot tett, ő is keresztel, és mindenki hozzá megy”. De ő ezt válaszolja: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3,26-30)

Ám János alázata nem álalázat, nem álszerénység! Valódi alázat, amely engedelmességgel is párosul! Miután Jézus leintette: „Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot”, engedett neki.

Emlékezzünk Péterre, a nagycsütörtöki lábmosásra. Először tiltakozott, mert istenfélelem fogta el, amikor látta, hogy az Úr mire készül: „az én lábamat ugyan meg nem mosod!” De miután Jézus figyelmeztette, „ha nem moslak meg, nem lesz részed velem”, így válaszolt: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!” (Jn 13,8-9)

Nagy Szent Vazulról olvassuk, hogy az egyik monostorban papjelöltet keresett. Hívatta az apátot, és megkérdezte, van-e alkalmas jelöltje. Az apát egy fiatal barátot állított elé. A szent főpap így szólt hozzá: „Hozz vizet, és mosd meg a lábamat.” A barát vizet hozott, és megmosta Szent Vazul lábát. Ezután Szent Vazul így szólt: „Most ülj le ide, én mosom meg a lábadat.” Az leült, és odatartotta a lábát. Miután a főpap megmosta, ezt mondta az apátnak: „Ez jó lesz nekem papnak, elviszem.”

Amikor Jézus feljött a vízből, szózat hangzott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Azért szeretett Fiú, mert „minden igazságosságot” teljesíteni akar. Ezt a legutolsót is, hogy Jánostól, Isten küldöttétől fölvegye a keresztséget. Egy keresztény nem köthet kompromisszumot a „mai világgal”, csak azért, mert – ahogy gyakran halljuk – „ma már mindenki így él”. Nem válogathat Isten igazságosságának parancsolatai között, melyeket akarja teljesíteni, és melyeket nem, mert Jézus követője, és „minden igazságosságot” teljesíteni akar. Ahogy Tertullianus írja a győzelmi koszorú feltevését megtagadó katonáról: „egy keresztény sehol sem lehet más”.                                          

I. T.

+

Ima a szeretetben való megerősödésért és minden gyűlölet és harag elhárításáért

Lobbantsd fel szívünkben a szeretet lángját irántad, Krisztus Isten, hogy általa tüzet fogva, szívünkből, elménkből, lelkünkből és teljes erőnkből megszeressünk Téged, és felebarátunkat mint önmagunkat, és parancsolataidat megőrizve dicsőítsünk Téged, minden javak Adományozóját!

+

H-6720 Szeged, Kazinczy u. 7. Tel. 06 62 420-397. Email: szentgyorgyvertanu@gmail.com