Kelet Hírei Keresztény Testvéreinknek
Szegedi Szent György ortodox templom
Szeged, Kazinczy u. 7.
2018. november – december
„Jöjj el, Uram Jézus!”
_________________________________________________________________________
November 9-én volt a 20-századi csodatévő püspök, Éjinai Szent Nektáriosz emléke:
Tropárion, 1. hang
Szilivría szülöttjét és Éjina őrét, az erények utóbbi időkben megjelent neves barátját, Szent Nektárioszt tiszteljük, hívők, mint Krisztusnak Istentől ihletett szolgáját, mert forrásként áraszt mindenféle gyógyulást azoknak, akik áhítattal kiáltanak hozzá: Dicsőség Krisztusnak, aki megdicsőített Téged, dicsőség Néki, aki felmagasztalt Téged, dicsőség Néki, aki általad gyógyulást ad mindeneknek!
Kondákion, 8. hang
Dicsőítsük szívbéli örömmel az ortodoxia újonnan feltűnt csillagát és újraemelt védőfalát; mert a Lélek által megdicsőítve, a gyógyulások bőséges kegyelmét árasztja azokra, kik ezt kiáltják néki:
Örvendezz, Nektáriosz atyánk!
+
Bartimeus
(Olvasandó: Lukács 18,35-43)
Karácsony havában ‒ és már csak pár nap választ el bennünket a Megváltó születésének ünnepétől ‒ arra várunk, aki már több mint kétezer éve eljött közénk. Mégis, december elsejétől minden szent liturgián elhangzik a karácsonyi előünnep kondákionja:
„A Szűz a mai napon a barlangba érkezik, hogy az öröktől fogva való Igét rejtelmesen a világra hozza. Ujjongj, ezt hallván, ó, földkerekség, dicsőítsd az angyalokkal és a pásztorokkal együtt a megjelenni készülő ifjú Gyermeket, az öröktől fogva való Istent.”
A vak Bartimeus, Timeus fia is rá várt. A Jerikóba vezető út mellett ült, kéregetett és várt. Márk evangélista a nevét, sőt apja nevét is tudja. Szent Ágoston azt mondja, szánalmasan lecsúszott, ennek híre ment, megjegyezték az esetét. Most se szeme világa, se vagyona, se társa. Mégsem volt teljesen nincstelen. Megmaradt a hite, a hallása, a hangja, és tudott járni. Élt is azzal, amije volt. „Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra.” Most kellett kiáltani: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Csitították, hogy hallgasson… Jézus megtiltotta tanítványainak, hogy nyilvánosan hirdessék, ő a Dávid fia, a Messiás (Mt 16,20). De Bartimeus nem tudhatott erről. Még jobban kiáltozott: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Szent Hilarius, Poitiers püspöke mondja: „A tiltás nemhogy elhallgattatja az embert, hanem még inkább felgerjeszti, ugyanis, amikor a hitet el akarják fojtani, akkor még inkább föllángol, ezért van biztonságban a hit az üldözések közepette, nyugodt helyzetben pedig veszélyben forog.”
Bartimeus megtanít bennünket igaz hittel, az ősi keresztény imával, Jézus nevének segítségül hívásával, és állhatatosan imádkozni:
„Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!”
Az ősi keresztény ima: a „Név” segítségül hívása. Erről már az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk. Ananiás válaszolja az Úrnak:
„Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.” (9,13-14)
A damaszkuszi zsinagógában a Sault hallgatók csodálkoztak és megjegyezték:
„Nem ez az, aki Jeruzsálemben vesztére tört azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívták, és ide is azért jött, hogy megkötözve elhurcolja őket a főpapokhoz?” (9,21)
Ananiás, miután Damaszkuszban belép Saulhoz, így szól hozzá:
„Kelj fel, keresztelkedj meg, mosd le bűneidet, és hívd segítségül az Ő nevét!” (22,16)
Saul-Pál apostol első Korinthusi levele pedig ezzel a köszöntéssel kezdődik:
„Isten korinthusi egyházának, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, a meghívott szenteknek, mindazokkal együtt, akik segítségül hívják a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, minden helyen, náluk és nálunk.” (1,2)
Jézus meg is hallotta imáját, ahogy nevén szólította, és magához hívta. Ő ledobta a felső ruháját és Jézushoz sietett. A felső ruha — a régi életünk. Ha Jézushoz akarunk tartozni, nem csatlakozhatunk hozzá régi ruhánkban, le kell vetnünk. Új élet, maga az Élet vár ránk. „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” – kérdezi tőle Jézus. „Uram, hogy lássak!” Jézusnak megindult a szíve és azt mondta: „Láss! A hited megtartott.” A megindult szív, az irgalom a keresztény ember legfőbb jellemzője. Ha így tekintünk egy előttünk álló vétkesre, és először is imádkozunk érte és saját bűneinkért, ha így gondolunk ellenségünkre, és imádkozunk érte, és vele önmagunkért, akiket ugyanilyen ellenséges érzületek tarthatnak fogva, közel vagyunk ahhoz, hogy irgalmas szívet szerezzünk. Jézus szavára azonnal megjött a vak szeme világa „és követte őt, dicsőítve az Istent”. Nemcsak szeme világa jött meg, élete is megváltozott. Követte Jézust, Istent dicsőítve. Nem nézett többé hátra, nem fordult többé vissza. És az történt, hogy a Bartimeust körülvevő világ is megváltozott: „Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.”
Ha meg akarjuk változtatni a bennünket körülvevő világot, annak nem a világgal, hanem önmagunkkal kell kezdődnie.
I. T.
+
Áthoszi Porfíriosz atya tanításaiból
„Nem szabad, hogy a halál megrémisszen bennünket.
Nincs benne semmi félelmetes:
csupán ajtó, amely az örökkévalóságba vezet.”
„A halálnak ünnepeljük halálát…”
Az örökkévalóság lelkülete hatja át a teljes Szentírást. Isten örökkévaló, és arra teremtett bennünket, hogy mi is örökkévalók legyünk, s örökkévaló országának részeseivé váljunk itt a földön, ha Istenben akarunk élni, és az örökkévalóságban is.
Egyházunk a szentségekkel, az istentiszteletekkel, a tropárionokkal, a himnuszokkal és különösen a szent eucharisztia szentségével állandóan emlékeztet bennünket az örökkévalóságra. Amikor áldozunk, a pap mindegyikünkért imádkozik: „bűneinek bocsánatára és az örök életre”.
Ha valaki Krisztusba öltözött, többé nem létezik számára sem halál, sem pokol, sem pedig ördög; egyik sem létezik. Léteznek és megmaradnak, de csak azok számára, akik távol vannak Krisztustól. „…az elbukott Ádám fölkel, és az ördög megsemmisül”. „Ó, halál, hol van a te fullánkod? Alvilág, hol van a te győzelmed?” Ebben hisz a mi vallásunk. Hiszi, hogy ha valaki megtartja Isten igéjét, nem hal meg. Nem ezt mondja János evangélista is az evangéliumban? „Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha” (Jn 8,51).
A halálnak ünnepeljük halálát,
a pokolnak lerontását,
és az új, örök élet kezdetét;
és ujjongva magasztaljuk ennek Okozóját,
atyáinknak egyedül áldott
és fölöttébb dicsőséges Istenét.
Látjátok, ez a feltámadási himnusz a pokolról és a halálról szól, de azt mondja: meghalt és lerontatott. Ez azonban nem az ember erejéből vagy egy angyal akaratából történt, hanem Krisztus feltámadása által, maga Isten Fia tette. „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje” (1Kor 15,20). A költő a sajátján kívül a mi érzéseinket is kifejezi, amikor azt írja: ne csak higgyük, hanem ünnepeljünk és örvendezzünk a halálnak halála és a pokol lerontása miatt. Ünnepeljük a kezdetet, egy másik, örökkévaló élet kiindulópontját, és ujjongva dicsőítsük azt, aki ennek a győzelemnek az oka, s nekünk örök életet ajándékozott. Erről beszél Pál apostol is: „Hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,57). Egy másik helyen pedig: „Teljes a diadal a halál fölött” (1Kor 15,54).
„Akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk”
A másik életbe történő átmenet olyan, mint amikor kinyitsz egy ajtót, és a szomszéd helyiségben találod magad, vagy amikor egy hídon mégy át, s átérsz a túlsó partra. Igazság szerint nem is volna szabad „másik életnek” nevezni. Egyetlen élet van, és ha itt a földön Isten akarata szerint élünk, akkor nyilvánvalóvá lesz előttünk, mi következik a halál után. Hallgassátok meg, mit mond a szeretett tanítvány, János apostol: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá; és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában” (1Jn 3,2). Leírhatatlan, mi tárul fel előttünk a halál utáni életben. Ezt írja Pál apostol: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg se sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2,9).
Egy ízben kis időre eltávoztam az élők sorából. Átléptem a másvilágra. Láttam a szépségét. Nem akartam visszajönni, bánkódtam, hogy visszatértem. Ott minden ragyogó, s kimondhatatlan öröm. A Paradicsom!
Egy nap valaki ezt mondta nekem: – Atyám, ilyen idős vagy, és még mindig a monostort tervezgeted?
Azt feleltem neki: – Én örök életű vagyok. Mindegyikünknek ugyanígy kell éreznie; úgy dolgozzunk, mintha halhatatlanok lennénk, s úgy éljünk, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnánk.
(Áthoszi Porfíriosz atya tanításai. XV. Az örökkévalóságról. Odigitria–Jel, Budapest 2014)
+
H-6720 Szeged, Kazinczy u. 7. Tel. 06 62 420-397. Email: szentgyorgyvertanu@gmail.com