HÍRLEVÉL KERESZTÉNY TESTVÉREINKNEK
Szegedi Szent György ortodox templom Szeged, Kazinczy u. 7.
2016. április – május
___________________________________
Fiataloknak és felnőtteknek!
A püspök, aki alázattal győzelmet aratott
Az egyik atya mesélte: két püspök, aki egymás szomszédságában volt, valamilyen ellentétbe keveredett egymással. Az egyik közülük gazdag volt, a másik inkább alázatos. A gazdag kereste az alkalmat, hogyan árthat a másiknak. Az utóbbi tudomást szerzett róla, és, mivel tudta, mit fog cselekedni, így szólt papjaihoz:
- Krisztus kegyelmével győzni fogunk.
- Uram ─ vetették ellene ─ ki az, aki megállhat vele szemben?
- Legyetek türelemmel, és majd meg meglátjátok.
A püspök várta az alkalmat. És íme, amikor püspöktársa a szent vértanúk napját készült megünnepelni, maga mellé vette papjait, és meghagyta nekik:
- Kövessetek engem, és győzni fogunk.
- Vajon mit szándékozik tenni? — kérdezték maguktól a papok.
A püspök elindult a társához. És íme, amikor a másik könyörgés közepette vonult, ahogy közeledtek, odaborult a lábához, egész papságával egyetemben, és így szólt:
- Bocsáss meg nekünk, urunk! A te szolgáid vagyunk!
Az pedig elámult ettől a cselekedettől, a lelke ─ Isten kegyelméből, aki szívét megváltoztatta ─ megrendült, átölelte a püspök lábait és ezt mondta:
- Te vagy az én uram és atyám!
Attól kezdve nagy szeretet költözött közéjük. A püspök pedig ezt mondta papjainak:
- Nem megmondtam nektek, hogy Isten kegyelméből győzni fogunk? Ti is így cselekedjetek, amikor valamiért nehezteltek egymásra, és győzni fogtok.
Az öreg még ezt is mondta: „Az alázatos ember dicsőségével még a királyt is felülmúlja, mert a királyt csak szembe, ám az alázatost szembe és amikor távol van, akkor is mindnyájan magasztalják és boldognak mondják.”
(Jóannész Moszkhosz, Leimón („A rét”), PG 87, CCX)
+
Áthoszi Porfíriosz atya életéből (†1991)
„Mire képes Isten szeretete és gondviselése?”
A háború után igen nehéz évek következtek, az emberek kemény küzdelmet folytattak a mindennapi megélhetésért. Amint mondtam, abban az időben a Központi Kórház és Rendelőintézetben szolgáltam. Számos történet jut az eszembe azokból az évekből. Hallgassátok meg, mi történt egyszer.
Volt egy tizenhét esztendős lány, Fruzsinának hívták, aki a nyarat rendszerint Bojátiban[1] töltötte a szüleivel és a testvérével. Volt egy veteményeskertjük, és amit ott termeltek, eladták. Egyik este az édesanyja elküldte Fruzsinát a közeli boltba, hogy hozzon petróleumot a lámpába. Tudjátok, akkoriban nem volt áramszolgáltatás. Útban hazafelé Fruzsina találkozott egy osztálytársával, egy fiúval, és az iskolai tanulnivalóról kezdtek beszélgetni. Véletlenül egy teherautó mögött álltak meg. Fruzsina bátyja épp arra vetődött, és meglátta őket társalogni. Félreértette a helyzetet, azt hitte, hogy illetlen dolgokról folyik a társalgás, ezért elmondta az édesanyjának:
─ Fruzsina szégyenbe hoz bennünket, egy fiúval társalog az utcán.
Amikor Fruzsina hazaért, az anyja nagyon leszidta, sőt meg is verte. Akkoriban igen szigorú elvek voltak. Fruzsina nagyon elkeseredett. Mélyen felzaklatta az őt ért igazságtalanság, és az, hogy a testvére meggyanúsította.
Másnap megjött az édesapja, aki addig távol volt. Ő másképp látta a dolgot, megértő volt és kedves:
─ Én nem hiszem el, amit mondtak. Gyere, locsoljuk meg a veteményest. Te csak figyelj, és szólj, amikor az ágyás megtelik vízzel, és akkor a vizet átirányítom egy másik ágyáshoz.
Elkezdték a munkát. Fruzsina azonban egy szemernyit sem aludt az előző éjjel. Fojtogatta a bánat és az őt ért igazságtalanság. El volt keseredve, és elhatározta, hogy véget vet az életének. Mialatt a kert felé mentek az apjával, tervet is készített magában. Magához vesz majd egy gyomirtó tablettát, és amikor az est leszáll, és a locsolást befejezték, valahol titokban megissza, és meghal. „Akkor majd kiderül, szeretnek-e”– gondolta magában. Talált is egy tablettát, a zsebébe csúsztatta, és várta az estét, hogy lenyelje. Nemsokára elérkezett a döntő pillanat. Édesapja gyanútlanul odaszólt neki:
─ Menj a kert végébe, és zárd el a csapot!
Gyorsan a kert végébe ment. Senki sem látta. Senki sem volt körülötte. Az apja jó pár méterrel távolabb volt, ő pedig remegő kézzel a zsebébe nyúlt. Abban a pillanatban lépéseket hallott. Mielőtt bármit is tehetett volna, egy ismeretlen papot látott maga előtt. A pap köszöntötte, és így szólt:
─ Kicsi Fruzsina, tudod, milyen szép a Paradicsom? Csupa fény, öröm, ujjongás! Krisztus maga a fény, örömmel és ujjongással tölt el mindenkit. A túlvilágon vár bennünket, hogy nekünk ajándékozza a Paradicsomot. De van pokol is, amely csupa sötétség, bánat, szomorúság, szenvedés és gyötrelem. Ha lenyeled, ami a zsebedben van, a pokolra fogsz kerülni. Gyorsan hajítsd el, nehogy elveszítsük a Paradicsom szépségét!
Fruzsina először szólni sem bírt, de egy kis idő elteltével szinte öntudatlan mozdulattal eldobta a mérget, azután így szólt a paphoz:
─ Várjon, hívom az apámat is, hadd lássa önt!
Futott vissza az apjához, hogy megkeresse. Ahogy futott, gyorsan eltűnt a sűrű kukoricásban. Miután rátalált, ezt mondta neki:
─ Apa, gyere gyorsan, meg kell ismerned egy papot, ott áll a kertünk végében!
Ámde ahogy odaértek arra a helyre, ahol a papnak kellett volna lennie, már senkit sem találtak.
Fruzsina sokáig képtelen volt magyarázatot találni arra, ami azon az estén történt. Nem értette, hogyan tűnhetett el a pap. Újra látni akarta, hiszen megmentette az életét.
Közben beköszöntött a tél, és a család a szokás szerint visszaköltözött Athénba. Fruzsina gyakran felkereste a keresztanyját, aki nagyon vallásos asszony volt, és hosszú órákat töltött nála. A keresztanyja sokszor látott vendégül a házában teológusokat, papokat, szerzeteseket. Egy alkalommal, amikor elment hozzá látogatóba, megtudta, hogy a társalgóban vendég ül. Nem tudta, hogy ki az. Keresztanyja egyszer csak kijött a konyhába, és ezt mondta neki:
─ Fruzsina, készíts egy kis édességet és kávét, és hozd be a társalgóba a vendégünknek!
Fruzsina mindent elkészített, de a szokásosnál kicsit lassabban, és amikor már éppen bevitte volna, a keresztanyja visszajött:
─ Ne azt a tálcát hozd, hanem az ezüstöt, mert előkelő látogatónk van!
Fruzsina visszament a konyhába, kicserélte a tálcát, és bevitte a társalgóba. De mit látott? A tálca csaknem kiesett a kezéből! Azt a papot látta maga előtt, aki azon a komor estén megjelent neki a kert végében.
─ Porfíriosz atya vagyok − mondtam neki mosolyogva.
Így ismerkedtünk meg Fruzsinával, és attól kezdve igen jó barátok lettünk. Fruzsina férjhez ment, és sok gyermekük született. Isten megáldotta őt. Látjátok, milyen eszközöket képes bevetni Isten, ha valakit meg akar menteni?
(Áthoszi Porfíriosz atya élete. V. Odigitria – Jel, Budapest 2011)
[1] Athéntől északra fekvő kerület, ma Ájiosz Sztéfanosz a neve.
+
Gondolatok Tamás Vasárnapján
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”
(Olvasandó: Jn 20,19-23)
Küldetésünk van. Urunk szolgálatra hív bennünket. Nemcsak felszentelt püspököket, papokat, diakónusokat, minden egyes keresztényt a saját szolgálatának mértéke szerint:
Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.
Olyan kivételes munícióval látja el tanítványait ebben a küldetésben, amelyet csak feltámadása és megjelenése hozhat el lelkükben. Belép a zárt ajtókon át, és így szól hozzájuk:
Békesség nektek!
Ahogy búcsúbeszédében megígérte:
Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja… (Jn 14,27-29)
Ez a békesség pedig az, hogy visszajött a halálból az életbe, a halál nem fog többé rajta!
A békesség szolgálatára küld el bennünket. Úgy is, hogy harag, indulat, vita, irigység, aggodalom és félelem nélkül szolgáljuk őt és felebarátainkat!
A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat…
A feltámadott Úr meglátása lelki öröm forrása. Ezt az örömet is előre vetítette. Nem hasonlítható semmilyen más örömhöz:
Most ti… szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki (Jn 16,22).
Az öröm szolgálatára küld el tehát bennünket, de úgy is, hogy mindig engedelmességgel és örömmel szolgáljunk neki, örömmel imádkozzunk és örömmel tegyünk minden jót!
A szeretet szolgálatára küld, amikor Pétertől háromszor kérdezi meg a Feltámadott a Tibériás-tenger partján:
Péter, szeretsz-e engem? (Jn 21,15-17)
Milyen nagyra tart bennünket! Akárkit nem küld hozzánk. Azt a feltételt szabja, hogy aki nekünk szolgálni akar, jobban szeresse őt, mint mások! Akkor nekünk is így kell szeretnünk őt, és nekünk is így kell szolgálnunk másokat!
Végül ezt halljuk az apostolok szájából:
Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek (ApCsel 5,29).
Urunk az Isten iránti hűség és bátorság szolgálatára küld el bennünket.
Hogy mindenkor, mindenütt és mindenben azt tartsuk szemünk előtt, hűséggel és bátorsággal, hogy elsősorban Istennek engedelmeskedjünk!