Az újév ünnepe, Jézus „nevenapja” vallási szempontból is igen jeles nap, hiszen Urunk olyan nevet kapott, amely nem embertől származik, hanem az angyal közvetítésévével magától Istentől. Ez számunkra a szabadító név. Az a név, amelynek segítségül hívásáról felismerték a keresztényeket (Cselekedetek 9,14), az a név, amelyet maguk elé suttogtak a kivégzésre vitt vértanúk, az a név, melyet szent atyáink és anyáink és számtalan egyszerű, névtelen keresztény szüntelenül a szívében hordott és hord. 

Vannak gondolataink, amelyek maguktól születnek meg bennünk, vannak, amelyek egy találkozás, vagy olvasás, írás, látás során fogannak meg, és vannak, amelyek a Szentírás, az egyházatyák, a szentek életének hallása és tanulmányozása során kelnek éltre. Számunkra, keresztények számára ez utóbbiak a legfontosabbak.

Az újévi evangéliumban (Lukács 2,20-21; 40-52) azt halljuk, hogy „amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a Jézus nevet adták neki, úgy, amint az angyal nevezte, mielőtt anyja méhében fogantatott”.

Isten népe nem halogatta a gyermek befogadását az ószövetségi egyházba. Amiben hiszünk, mint legfőbb jóban, abban nem lehet megfontolás vagy halogatás. Megkérdeztem egy fiatalembertől, akinek nemrég az édesanyját temettük, megvan-e keresztelve, azaz adhatok-e neki az eucharisztiára felajánlott kenyér szétosztásra kerülő maradékából a templomban, a gyászszertartás után? Azt válaszolta, nincs megkeresztelve, ezt édesanyja rábízta, ha majd felnő, ő válasszon magának vallást. És a kötelező gyermekoltások, a legjobb óvodába vagy iskolába való beíratás? A gimnázium? Azt is a gyermekre bízzuk? Mi lenne családjainkból, társadalmunkból, ha így cselekednénk?

A gyermeknek a „Jézus nevet adták” (Lukács 2,21), ahogyan az angyal meghagyta Józsefnek, amely azt jelenti, hogy „ő szabadítja meg népét bűneitől” (Máté 1,21) és annak minden következményétől. Nem valamilyen fegyveres, világi hatalomtól, földi rabságtól, hanem a legnagyobb ellenségtől, a haláltól:

„Bizony, bizony mondom nektek: aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre” (János 5,24).

Az újév ünnepe, Jézus „nevenapja” tehát vallási szempontból is igen jeles nap, hiszen Urunk olyan nevet kapott, amely nem embertől származik, hanem az angyal közvetítésévével magától Istentől. Ez számunkra a szabadító név. Az a név, amelynek segítségül hívásáról felismerték a keresztényeket (Cselekedetek 9,14), az a név, amelyet maguk elé suttogtak a kivégzésre vitt vértanúk, az a név, melyet szent atyáink és anyáink és számtalan egyszerű, névtelen keresztény szüntelenül a szívében hordott és hord.

Az ószövetségi egyházban minden, tudatosan választott névnek volt valamilyen jelentése és jelentősége. Így volt ez a kereszténység kezdeteitől fogva is. Őseink nem akármilyen, ma „jó hangzásúnak” mondott, érdekes vagy „ősmagyar” nevet adtak gyermekeiknek, hanem apostolok, próféták, ó- és újszövetségi szentek, vértanúk neveit, akiket mennyei oltalmazóul szántak számukra. Réges-régi hagyomány szerint az egyházi kalendáriumot fellapozva még a születés napját is figyelembe vették a név kiválasztásánál.

„Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint”, Húsvét ünnepére (2,41-42). Az is lehet, hogy Jézus már a tizenharmadik év betöltéséhez közeledett, mindenesetre a testi érettséget elérve minden férfi számára kötelező volt már az ószövetségi törvény megtartása. A templomba menetel magától értetődő volt. Nem maradhatott otthon. Nem volt szokás megkérdezni, akarsz-e jönni, vagy inkább otthon maradsz… Ám a vallásos családok arról is gondoskodtak, hogy egy serdülő gyermek a hosszú úton, családja, rokonai, barátai, szomszédjai körében jól érezze magát. A családok összefogtak, segítették, támogatták egymást a templomba tartó zarándoklaton és a hazafelé vezető úton. Így történhetett meg, hogy Jézus szülei csak egy nap elteltével vették észre, hogy a fiúk Jeruzsálemben maradt, miután nem találták a „rokonok és ismerősök között” (2,44).

Ámde amikor három nap keresés után rátaláltak a Templomban, mit láttak? „A tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket” (2,46). Urunk ezzel is bennünket akart tanítani. Egy keresztény ember számára, akár gyermek, akár felnőtt, elsősorban a tanulás, a bölcsebbek meghallgatása, megkérdezése az első, és csak a kellő tudás és tapasztalat megszerzése ─ és az egyházi felhatalmazás elnyerése után ─ a tanítás.

És mit válaszolt szüleinek, akik „bánkódva keresték” (2,48)? „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem” (2,49)? Más olvasása is lehetséges ennek a válasznak: „Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?”

Bármelyiket is olvassuk, mindkettő igaz! Hát nem az számunkra a legfontosabb, hogy Isten szavával, igéjével, tanításával töltsük meg elménket és szívünket az újesztendőben? Nem az, hogy a templom legyen számunkra az a fizikai és lelki ház, amelyben tudásban és kegyelemben részesülünk, s ami lehetővé teszi számunkra, hogy az újesztendő során a mi mennyei Atyánk dolgaiban való munkálkodás legyen minden napjaink legfontosabb küldetése?

2014. január elsején, az Úr Körülmetélése, Nagy Szent Vazul és a polgári újév ünnepén

I. T.

Isten áldott és boldog újesztendőt kívánunk

minden kedves testvérünknek és olvasónknak!