(Frissítve: 2024. június 17.)

Hogyan keletkezett a Szentírás abban a formában, ahogyan ma ismerjük?

Tudjuk, hogy a hiteles apostoli írásokon kívül voltak más evangéliumok is, amelyek az apostolok neve alatt maradtak ránk. Azt is tudjuk, hogy voltak úgynevezett „másodkanonikus” könyvek. És voltak apokrif, sőt eretnek iratok is. A hagyomány fontossága abból is nyilvánvaló, hogy a szent könyvek „kánonjának” összeállítása csak az 5. századra zárult le véglegesen. Ekkor mondta ki az egyház végérvényesen, hogy a széles körben elterjedt könyvek és levelek közül melyeket kell hitelesnek és Istentől sugalmazottaknak tekintenünk. Az Egyház maga határozta meg a Biblia összetételét. Ezért azt is természetesnek kell vennünk, hogy az Egyház a Biblia hiteles magyarázója is. Mit vallunk a Nicea-konstantinápolyi Hitvallásban? „Hiszek egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli egyházban.” Ám a Szentírásban való hitünkről ─ senki se értse félre ─ csak Jézus Krisztus feltámadásával kapcsolatban történik említés a Hitvallásban, így: „…feltámadott a harmadik napon az Írások szerint” [1].

Fiatal pap koromban történt, hogy egy bizonyos szekta két tagjelöltje, egy idős házaspár csöngetett be lelkészi hivatalunkba. Azért jöttek, hogy „kifussanak az egyházból”, mivel egyiküket valamikor nálunk keresztelték. Elővettem az anyakönyveket, ez igaznak is bizonyult. Hellyel kínáltam őket, a papné kávét hozott. A Szentírásra terelték a szót, azt mondták, annak igazsága el nem múlik, és abban minden meg van írva… Ebben egyetértettünk. Majd hoztam két könyvet, az egyik egy vallásos tárgyú könyv volt, a másik a teljes Biblia, Ó- és Újszövetség. Kértem, nyissák ki, mondják meg, a kettő közül melyik a Szentírás. Kinyitották, belelapoztak, és egyértelműen a Bibliára mutattak.

– Honnan tudják, hogy ez a Szentírás – kérdeztem?

– Hát látjuk, hogy ez.

– Nem a másik könyv az?

– Nem – mondták határozottan.

– Honnan tudják ilyen biztosan?

– Hát, mert látjuk, hogy ez a Szentírás.

– Megmondjam, hogy én honnan tudom?

– Hát mondja meg – egyeztek bele.

– Onnan tudom, hogy ez a Szentírás, mert hiszek az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházban, amelyet maga Jézus Krisztus Urunk alapított az apostolokra és az ő utódaikra. Ez az egyház gyűjtötte egybe számomra és minden keresztény számára a szent könyveket, és adta át, azzal, hogy ez Isten el nem múló igéje, amelynek minden szavát a Szentlélek sugallta. Kezdetben az ószövetségi prófétáknak, majd az újszövetségi apostoloknak és evangélistáknak. Ezenkívül van sok, más, hasznos, jó és szilárd tekintéllyel rendelkező írás, amelyek az apostolok sok éven át, élőszóban elhangzott prédikációt, tanításait őrzik, magyarázzák és adják nekünk tovább. Ezek az egyházatyák írásai. De az igaz, hogy Szentírás csak egy van. Én azért hiszek a Szentírásban, hogy az szent és örök, mert az Egyházban hiszek.

Egyénileg senki sem rendelkezik hibátlan, tökéletes értelemmel, csalhatatlansággal. Ám az Egyház, a maga teljességében, megkapta ezt az ajándékot a benne élő Szentlélek által:

„A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,26)

Pünkösdkor nem csak egyes apostolokra, hanem az egész apostoli közösségre szállt le a Szentlélek. Ezért joggal szól így később az első, Jeruzsálemben megtartott apostoli zsinat határozata, amely a pogányságból megtért keresztények felől rendelkezett:

Úgy tetszett ugyanis a Szentléleknek és nekünk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok, csak azt, ami szükséges: tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. (Csel 15,28)

A Szent Hagyomány apostoli vagy egyetemes zsinat tekintélye nélkül is megmarad az egyházban. Hogyan? Milyen formában? Úgy, amikor az egyházatyák összessége vagy többsége [2]egymással egyetértésben magyarázzák a Szentírást, akkor ezt az Egyház tagjai is elfogadják és igazságnak tartják. Ezt nevezték a régiek az „atyák egyetértésének”, „konszenzusának”. Ilyen biztos támpont nélkül csupán vallásos és tanult emberek magyaráznák a Bibliát az egyházban, egyéni módon, úgy, ahogyan „a Lélek indítja őket”, de nem feltétlenül egyetértésben.

A Hagyomány természetesen zsinati tekintély formájában is fennmarad. Ezt elsősorban az egyetemes és helyi zsinatok rendelkezéseiben és kánonjaiban, valamint az apostoli kánonokban és az egyházatyák kánonjaiban találjuk meg.

A „Szentírás igéjének a tanúsága önmagáról” tehát nem elég, mert  a kellő tudás vagy az alázat hiánya, vagy mindkettő, meghamisíthatja. Erről tanúskodnak az összes, ún. „biblikus” szekták, amelyek kivétel nélkül mind a Bibliára és kizárólag a Bibliára hivatkoznak. Gondoljunk ismét Pál apostol alázatára, amikor Jeruzsálemben az Egyház „oszlopai” elé tárta az evangéliumát, amelyet már szerte a világon hirdetett zsidóknak és pogányoknak!

Ha az Egyház életében részt veszünk, akkor válik nyilvánvalóvá, mi az ortodox és mi a heterodox tanítás.

Jézus feltámadásának az elbeszéléseit, amelyek az evangéliumokban le vannak írva, csak akkor értjük meg igazán, ha nem csupán elolvassuk őket, hanem hiszünk a korábban kétkedő apostolok, ám későbbi szemtanúk hiteles tanúságtételének, akik valóban találkoztak a Feltámadottal és így jutottak hitre. Továbbá, ha nem csak hiszünk, de át is éljük, „meg is jelenítjük” a húsvéti feltámadást. Úgy, ahogyan azt az apostoli Egyháztól a kezdetektől fogva átvettük. Úgy, ahogyan az Egyház átélte és dicsőítette liturgikus himnuszaiban, énekeiben, a szent liturgiában. Templomainkban, a húsvét hajnali istentisztelet végén, a feltámadás ikonja és az evangéliumos könyv megcsókolása után a hívők, sorban, ezzel a húsvéti és apostoli szóval köszöntik egymást:

„Krisztus feltámadt!” A válasz: „Valóban feltámadt!” (Lk 24,34)

Egy másik példa a Szent Hagyomány tekintélyére:

Honnan tudjuk, hogy az eucharisztikus kenyér és a bor valóban Jézus Krisztus valóságos Teste és valóságos Vére? Elsősorban magától az Úrtól:

„Vegyétek és egyétek, ez az én testem.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kionttatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26-28)

Ha mégis kétség fogna el bennünket, hogyan kell ma érteni ezeket a szavakat, „szó szerint”, vagy csak „szimbolikusan”, „emlékezés” formájában, akkor az Egyház ősi, egyetemes gyakorlata az, ami eligazít bennünket! A bizánci liturgiában, amely lényegét tekintve szintén az apostoloktól származik, közvetlenül a szentáldozás előtt hangzik el egy ima. Így kezdődik:

Hiszem, Uram, és vallom, hogy valóban Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, aki eljöttél a világra, hogy a bűnösöket üdvözítsd, akik között első én vagyok. Hiszem még, hogy ez maga a Te szeplőtelen Tested, és ez maga a Te drága Véred…

Az apostoli férfiak, a hitvédők (apologéták), az egyházatyák kezdetektől fogva ezt vallották. Nem állhatunk meg tehát a Szentírás kutatásánál. Az élő, apostoli Egyház hite, egybehangzó tanítása és  imádságos, liturgikus gyakorlata ─ a Szent Hagyomány ─ őriz meg bennünket Krisztus követésében a helyes úton.

Sokan kérdezik, hogyan olvassuk a Szentírást?

Először is az olvasott vagy hallott isteni szónak az élő Ige, az élő Isten Fia jelenlétébe kell vezetnie bennünket. Minden szó, amelyet olvasunk vezessen minket Istenünk elé, aki azokat kimondta, vagy a Szentlélek által prófétái, evangélistái és apostolai közvetítésével nekünk kijelentette.

Másodsorban, emlékezzünk arra, amit az Emmauszba igyekvő két tanítvány és nemsokkal később minden apostol a szívébe vésett. A Szentírás helyes értelmét csak a Feltámadott, élő Úr Jézus tárhatja fel előttünk:

„Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32)

Amíg ezekről beszéltek, egyszer csak maga Jézus állt közöttük, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!« Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: »Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.« Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát…
Azután így szólt hozzájuk: »Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.« Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: »Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek.« 

Ez a magyarázata annak, hogy a szent liturgia során, az evangéliumi olvasmány meghallgatása előtt a pap ezekkel a szavakkal fordul Istenhez és könyörög magáért és minden hívőért:

Ragyogtasd fel szívünkben, embereket szerető Uralkodónk, a Te Istenséged ismeretének tiszta világosságát, és nyisd meg értelmünk szemét a Te evangéliumi tanításaid megértésére. Oltsd mibelénk a Te boldogító parancsolataid félelmét, hogy legyőzve minden testi vágyat, lelki életre térjünk, mindenben a Te tetszésed szerint gondolkodva és cselekedve; mert Te vagy a mi lelkünk és testünk világossága, Krisztus Isten, és Néked zengünk dicsőséget a Te kezdet nélkül való Atyáddal és szentséges, jóságos és éltető Lelkeddel együtt, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámin.

Amikor az „Ószövetség” és az „Újszövetség könyveiről” beszélünk, arra gondolunk, hogy a Szentírás egyes könyvei Krisztus előtt, mások viszont Krisztus után keletkeztek.

Mi az Ószövetség lényege? Keresztény hitünk szerint az, hogy Isten megígérte a Megváltó Messiás elküldését az embereknek, és felkészítette őket a Megváltó fogadására. Ez a felkészítés fokozatos kinyilatkoztatás, jövendölések és „előképek” útján történt.

Mi áll az Újszövetség középpontjában? Az, hogy Isten elküldte az embereknek a Megváltót, Egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, aki Isten örömüzenetét hozta el számunkra. Isteni hatalommal tanított, számtalan csodát tett a földön, és ahogyan a Hitvallásban imádkozzuk, „szenvedett és eltemettetett és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint”. A Megváltó, Isten szeplőtelen Báránya, az emberiség minden bűnét magára véve, megszabadított bennünket a bűn és a bűn következménye, a halál uralmától, és feltámadást ajándékoz mindazoknak, akik hiszen benne s belé kapaszkodnak. Erről beszélt Mártának:

„Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog.” (Jn 11,25)

A mai Biblia kiadásokban általános elfogadott az Ószövetségnek harminckilenc könyvre való felosztása. Ezt követi a Septuaginta is, az Ószövetségnek Krisztus előtt keletkezett, úgynevezett „Hetvenes” fordítása, amelynek — miután a Krisztus előtti időkből származik — mindmáig kivételes tekintélye van az ortodox egyházban. A Magyar Bibliatársulat és a Szent Jeromos Bibliatársulat modern, magyar nyelvű kiadásának is ez a felosztása. Természetesen a könyvek számozásában lehetnek eltérések, amikor pl. a Septuaginta a Királyok könyvét nem kettő, hanem négy könyvnek veszi (Sámuel két könyvével kezdve sorukat), a Tizenkét próféta könyvét pedig nem egynek, hanem tizenkettőnek.

Külön szólnunk kell a már említett „másodkanonikus” könyvekről, amelyeknek nincs meg az eredeti héber szövege. Az egyház ezeket a könyveket is elfogadta, amelyekről Szent Atanáz azt írja, hogy az atyák elsősorban azoknak javasolták olvasásra, akik az Egyházba készülnek belépni. Ezek: Tóbiás Könyve, Judit Könyve, Salamon Bölcsessége, Jézus, Sirák fia Könyve, Báruk Könyve, Jeremiás levele, a Makkabeusok első Könyve, a Makkabeusok második Könyve, Zsuzsanna és a vének, Bél és a sárkány.

A másodkanonikus könyvek száma között is lehet különbség, attól függően, hogy az egyes kiadások külön kezelnek, vagy egybevonnak bizonyos könyveket: így a Septuaginta tizenhárom könyvet sorol fel, a szláv és az orosz Biblia tizenegyet, a Magyar Bibliatársulat kiadása tízet, az új „Neovulgáta” pedig hetet.[3]

A másodkanonikus könyvek abban is különböznek a fő kanonikus könyvektől, hogy az utóbbiak jóval régebbiek, míg az előbbiek sokkal közelebb vannak Jézus Krisztus korához. Nemcsak az újszövetségi, az ószövetségi kánon is fokozatosan alakult ki. A kánon végleges kialakulása a Kr. e. III. — Kr. u. I. századra tehető.

Az ószövetségi könyveket tartalmuk szerint négy csoportra lehet osztani. Ez a felosztás szerepel a Septuaginta tartalomjegyzékében is:

A „törvényhozó könyvek” képezik az ószövetségi Szentírás alapját: itt Mózes öt könyvére kell gondolnunk. A „történeti könyvek” Józsué, a Bírák, Rút, a Királyok, a Krónikák és Ezsdrás könyvei. A „költői” vagy „tanító könyvek” Jób, a Zsoltárok és Salamon könyvei. Végül „prófétai könyvek” Izajás és a többi „nagypróféta”, ill. az úgynevezett „kispróféták” könyvei.

Az újszövetségi szent könyvek száma huszonhét. Ezek ugyancsak négy csoportra oszthatók:

Az újszövetségi „törvényhozó könyvek” az Isten „örömhírét” tartalmazó négy evangélium, amelyek az Új Szövetség fundamentumát képezik. Az ember számára nem lehet jobb és nagyobb örömet hozó hír, mint az, hogy a Megváltó eljött, meghalt és feltámadt értünk, felment a mennybe, s előttünk is megnyitotta az örök üdvösség kapuit. A szent liturgiában ezért hangzik el az örömteli felkiáltás mind az evangélium felolvasása előtt, mind pedig utána: „Dicsőség Néked, Uram, dicsőség Néked!”

A második csoportba az Újszövetségi Szentírás egyetlen „történeti könyve”, az Apostolok Cselekedetei tartozik. Az Újszövetség „tanító könyvei” a hét egyetemes, „katolikus” levél, amelyeket azért hívunk így, mert nem egy meghatározott közösséghez, hanem az egyetemes egyház nyilvánosságához szólnak. Ezek: Jakab apostol levele, Péter apostol két levele, János, a „szeretett tanítvány” három levele és Júdás apostol levele.

Az Újszövetség hagyományosan tizennégy levelet köt Pál apostol nevéhez. Egy részük az apostol levele, eredeti formájában. Másik részük valószínűleg úgy jött létre, hogy egy-egy közösséghez írt levelek részleteit egyetlen irattá szerkesztették. Végül a levelek egy csoportja feltételezhetőleg Pál apostol tanítványaitól származik, akik teljes joggal írnak a pogányok apostola nevében és tekintélyével, hiszen minden tanítást tőle kaptak, tanítását pedig, amelynek forrása maga Jézus Krisztus, az apostol szellemében kívánják megvédeni. A Zsidókhoz írt levél csak formai szempontból nevezhető „levélnek”, voltaképpen teológiai értekezés vagy prédikáció.

Pál apostol leveleit címzettjeik szerint további két, ill. három csoportra osztjuk. Vannak olyan levelek, amelyeket meghatározott „közösségekhez” írt, ilyen például a Rómaiakhoz írt levél. Vannak „lelkipásztori” levelek, amelyeknek címzettje nem egy adott közösség, hanem a közösség vezetője, „pásztora”, ilyen például a Timóteushoz írt két levél. Végül írt egy „magánlevelet” is egy jó barátnak, Filemonnak, aki gazdag keresztény lehetett Kolosszéban, és aki a tőle megszökött és Pál által megtérített Onészimosznak volt a gazdája.

Végül az Újszövetség szent iratai között szerepel egy „prófétai” könyv is — jóllehet minden egyes könyv, mint Isten akaratának hírüladása egyben prófécia —, a Jelenések vagy az „Apokalipszis” könyve, amely „kinyilatkoztatást”, „revelációt” jelent, és amely Krisztus egyházának és az egész világnak titokzatos és jövendő sorsát ábrázolja.

Mi a bizonyítéka annak, hogy a Szentírás, amit a kezünkben tartunk, valóban Isten szava?

Mindenekelőtt, ahogyan mondtuk, ez összefügg az „Egyházban” való hitünkkel: „Hiszek egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli Egyházban.”. Mégis, melyek azok a bizonyító jelek, amelyek magában a Szentírásban rejlenek?

Először is a Szentírás tanításának kivételes és magasrendű jellege, amely nem lehet pusztán emberi elme tevékenységének az eredménye.

Másodszor, ennek a tanításnak a tisztasága, amely ismét csak nem származhat máshonnan, mint Isten legtisztább értelméből.

Azután a jövendölések, próféciák, amelyek már beteljesedtek: Izajás próféta előre megjövendölte a Megváltó Messiásnak a „szűztől” való születését, amelyet természetes emberi ész nem tudott volna kigondolni (Mt 1,22-23; Iz 7,14). Könyvének ötvenharmadik fejezetében, a 21. zsoltárhoz hasonlóan (LXX), szinte szó szerint vetítette elénk a Megváltó szenvedéseit. A Szentírásnak, mint Isten szavának a bizonyítékát hordozzák azok a rendkívüli csodák is, amelyeket az ószövetségi igazak és próféták, majd Jézus Krisztus vitt véghez a földön. De azok is, amelyek később mindenütt Krisztus apostolainak az igehirdetését kísérték.

Aki igazi csodákat cselekszik, Isten hatalmával viszi azokat véghez és a Szentlélek lakozik benne:

„Ha én Belzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Így ők maguk lesznek a ti bíráitok. De ha én az Isten Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzátok Isten országa.” (Mt 12,27-28)

Aki ilyen csodákat cselekszik, az a tiszta igazságot hirdeti. Ezért, amikor Isten nevében szól, rajta keresztül Istennek a szava jut el hozzánk. Az Úr Jézus tanúságtévő jeleknek mondja a csodás tetteket arról, hogy őt valóban az Atya küldte:

„A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a tettek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem.” (Jn 5,36)

Végül, a Szentírás Isten hiteles szava számunkra azért is, mert rendkívüli, „ember feletti” hatást képes gyakorolni az ember lelkére. Ezt elsősorban a tizenkét apostol küldetésében látjuk, akik jórészt szegény, alacsonysorsú, világi értelemben nem mind kiművelt elmék voltak, mégis, ezzel a tanítással győzték meg és ezzel a tanítással hajtották Krisztus szent igájába a filozófusokat, a bölcseket, a hatalmasokat, a királyokat és a népeket. Szent Ágoston írja egyik evangéliumi magyarázatában:

Jézus „nem filozófusokat, szónokokat választott, hanem egyszerű embereket, szegény és tanulatlan halászokat, hogy megtörje a gőgösök nyakát. Nem a szónokok segítségével akarta megtéríteni a halászokat, hanem a halászok segítségével nyerte meg magának a császárt. Cyprianus nagy szónok volt, de megelőzi őt Péter, a halász.”[4]

A Szentírásban, Isten írott Igéjének a középpontjában Istennek emberi alakban megjelent Élő Igéje, Jézus Krisztus áll. A Szentírásban minden Krisztushoz vezet, minden róla szól. Idézzük még egyszer az Üdvözítő szavait, amelyeket akkor mondott, amikor apostolai előtt megjelent:

„Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” (Lk 24,44)

Ez a magyarázata annak, hogy templomainkban nem a teljes Szentírás, hanem csak a négy evangéliumot tartalmazó „Evangéliumos Könyv”, az „Új Törvény Könyve” fekszik az oltárasztalon, mintegy „trónra emelve”. A Szentírásban minden Krisztushoz vezet és Krisztusban teljesedik be…

[1] „Írások” alatt az ószövetségi Írásokat értjük.

[2] Az egyházatyák nemcsak az igaz hit tudósai voltak, hanem szent életet is éltek Krisztusban.

[3] A Neovulgáta például egy könyvnek veszi Dániel próféta Könyvét, külön függelékben Zsuzsanna és a vének, ill. Bél és a sárkány történetével, míg a Magyar Bibliatársulat kiadása ez utóbbi két írást külön kezeli, és a másodkanonikus könyvek közé sorolja.

[4] Legenda Aurea?

I. T.