(Frissítve: 2024. január 24.)

A Miatyánkot az Úr Jézustól tanultuk. Hisszük, hogy életünk minden fontos kérését, minden alapvető szükségletét magában foglalja. Nem kell tehát sokféle kéréssel ostromolnunk Istent. Az ősegyházban elő volt írva, hogy a Miatyánkot naponta háromszor kell imádkozni.[1]

 „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle. Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved…” (Mt 6,7-9)

Mit jelent a többes számú megszólítás, „Mi Atyánk”, és mit jelent a „mennyekben” lévő Atya és nevének „megszentelése”? A továbbiakban erről lesz szó.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved;

jöjjön el a te országod;

legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól.

Az Úr Imájának különleges felépítése van. Először megszólítjuk Istent, majd egymás után hat kérést terjesztünk elé. A befejező, hetedik már nem kérés, hanem dicsőítés, Isten örök országának, hatalmának dicsőítése, mivel éppen hatalma alapján reméljük azt, hogy minden kérésünket meghallgatja. Ősi hagyomány, hogy ezt a pap mondja a nép imájának befejezéseként:

Mert Tied az ország és a hatalom és a dicsőség, az Atyáé és Fiúé és Szentléleké, most és mindenkor és mindörö­kkön örökké.

Mire vonatkozik az első három kérés? Isten országára, arra, hogy ez az ország mint valóságos ország jelenjen meg bennünk és közöttünk. A másik három kérés emberi szükségleteinket, bűneinket, kísértéseinket foglalja magában.

Mi Atyánk… „Atyánk”! Abba! Meghitt, családias megszólítás, a gyermek és az apa közötti bensőséges viszony kifejezése. Nem vagyunk árvák! Van Atyánk a mennyekben! Az Úr Jézus már a megszólítással érzékelteti, mennyi jóban részesít bennünket Isten! Nagy remény fejeződik ki ebben. Aranyszájú Szent János ezt tanítja:

Aki „Atyjának” szólítja Istent, már a név kiejtésével megvallja: bűnei bocsánatot nyernek, büntetését elengedik, elnyeri… a megváltást, az örökbefogadást, örökössé, az Egyszülött Fiú testvériségének a tagjává válik és részesül a Szentlélekben.[2]

Az egyházatya nem túloz, hiszen az Úr Jézus szavaira alapozza mindazt, amit mond:

„Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.” (Jn 17,24-26)

Hogyan válik majd valóra, hogy vele legyünk, ott, ahol ő van? Úgy, ha a hit által a szívünkbe fogadjuk, és testi születésünk után „Istenből is megszületünk” a Krisztus Egyháza szentségeiben történő részesedésünkkel:

A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. (Jn 1,11-13)

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”

Istent többes számban szólítottuk meg! Nem úgy, hogy „én Atyám”, hanem úgy, hogy „mi Atyánk”! Mit árul el ez a megszólítás? Azt, hogy a Miatyánk akkor is közösségi ima, ha csak egymagunkban imádkozzuk. Az egyház teljességének az imája, amelyben nem csupán saját szükségleteinket tartjuk szem előtt, hanem minden felebarátunk javát. Amikor szobánk sarkában, Krisztus ikonja előtt mécsest gyújtunk és imádkozni kezdünk, „Mi Atyánk…”, a földkerekségen szétszóródott minden keresztény testvérünket átöleljük, szívünkbe zárjuk. Sőt, Ádámban és Évában az egész emberiséget. Ezt a „közösségi” törvényt követte a három szent ifjú, akiket Nabukodonozor tüzes kemencébe vettetett, mert megtagadták, hogy hódoljanak a Dúra mezején felállíttatott aranyszobor előtt. A kemencében egyetértőn, egy lélekkel úgy imádkoztak, hogy Isten egész népét, egyetlen emberként a szívükbe zárták és a nép bűneit is magukra vették:

Azarja pedig ott állt, és a tűz közepén imádságra nyitotta ajkát és…társaival együtt dicsőítette az Urat…, és így szóltak: »Áldott vagy, Urunk, atyáink Istene, és neved dicséretre méltó és dicsőséges mindörökké! Mert igazságos vagy mindenben, amit velünk tettél, és minden cselekedeted igaz, útjaid egyenesek, és minden ítéleted igaz. Igaz ítéletet hoztál ugyanis mindenben, amit ránk és atyáink szent városára, Jeruzsálemre hoztál; igaz ítélettel hoztad ránk mindazt a mi bűneink miatt. Mert bűnt követtünk el, gonoszat cselekedtünk; eltávoztunk tőled és vétkeztünk mindenben; parancsaidra nem hallgattunk, nem tartottuk azokat, és nem cselekedtünk úgy, amint meghagytad nekünk, hogy jó dolgunk legyen…« (LXX Dán 3,25-30)

Miután az Úr angyala „olyanná tette a kemence belsejét, mintha harmatos szellő fújdogált volna benne”, így folytatódik a három ifjú története:

Mind a hárman egy szájjal dicsérték és dicsőítették, áldották és magasztalták Istent a kemencében, és ezt mondták: »Áldott vagy, Urunk, atyáinknak Istene, és dicséretre méltó és mindenekfölött magasztos mindörökké, és áldott a Te dicsőséges és szent neved…!« (LXX Dán 3,51-52)

Aranyszájú Szent János így folytatja tanítását a „Mi Atyánk” megszólításról:

Ezzel máris újabb jótéteményben részesülünk. Az Úr megszabadít a gyűlölettől, az irigységtől, a gőgtől, és elhozza a szeretetet, minden jónak az anyját, kiküszöböli a köztünk lévő egyenlőtlenségeket, arra tanít, hogy ugyanaz a tisztelet illeti meg a királyt, mint a koldust. A legnagyobb és legszükségesebb dolgokban mindnyájan egyenlők vagyunk. Milyen kár érhet bennünket ezek után földi rokonságunk részéről, amikor mindnyájan eggyé forrtunk a mennyben, senkinek sem maradt semmilyen előnye a másikkal szemben? Isten kegyesen ugyanazt a nemességet adományozta mindnyájunknak, arra méltatott, hogy mindnyájan Atyának szólíthassuk őt.”[3]

Ám figyeljünk arra is, hogyan vezeti be a pap a Miatyánkot a szent liturgiában?

„Méltass minket Urunk, hogy bizodalommal, elítéltetés nélkül bátorkodjunk Téged, a mennyei Istent, Atyának nevezni és mondani.”

Nagy szerénység van ebben, alázatra tanít. Nem jognak, Isten kegyelmének kell tartanunk, hogy őt Atyánknak szólíthatjuk.

„Aki a mennyekben vagy…”

Ezek a szavak a földről az égre irányítják az imádkozó tekintetét. Atyánk a mennyekben van! Mi is oda tartozunk tehát! Úgy, ahogyan Pál apostol írja:

A mi hazánk azonban a mennyekben van, ahonnan mint üdvözítőt várjuk az Úr Jézus Krisztust. (Fil 3,20)

A szent liturgiában, a felajánlás előtt ezt a papi felhívást halljuk:

Emeljük föl szívünket.

Mire a nép így válaszol:

Fölemeltük az Úrhoz.

Valahányszor a Miatyánkot imádkozzuk, fel kell emelkednünk mennyei hazánkba. Ez nem azt jelenti, hogy elutasítjuk a földi létet, hanem azt, hogy egyetlen, valódi kincsünk, amely képes megvilágítani egész életünket, helyes irányba terelni tetteinket, értékrendünket, ott van Atyánknál, a mennyben. Egyiptomi Szent Antal ezekkel a szavakkal buzdít VI. levelében:

Drága gyermekeim, emeljétek föl szívetek kezeit Hozzá, a teremtő Értelemhez, és imádkozzatok Istenhez, hogy árassza rátok nagy és láthatatlan tüzét, hogy szálljon alá a mennyből, és eméssze meg az oltárt, és mindazt, ami rajta van, hogy Baál minden prófétája ─ az ellenség fonák művei ─ féljen, és meneküljön színetek elől, ahogyan menekült Illés próféta színe elől. (vö. 1Kir 18,38-40)^[4]

[1] Didakhé, azaz: A tizenkét apostol tanítása. Ford. Vanyó László. Ókeresztény Írók 3. Apostoli atyák. Szent István Társulat, Budapest, 1980. 93-101. old.

[2]

[3]

[4] The letters of Saint Anthony the Great („Nagy Szent Antal levelei”.) Ford.  Derwas J. Chitty. SLG Press, Convent of the Incarnation, Fairacres, Oxford, 1983. p. 21.

I. T.

2024. január 24.