Frissítve: 2021. december 1.
“Testem is reménységben nyugszik” ( LXX Zsolt 15,9)
A Hitvallás tizenegyedik ágazatában megvalljuk végső reménységünket, a holtak feltámadását, amely hitünk szerint Jézus Krisztus második eljövetelével teljesedik be:
Várom a holtak feltámadását…
Reménységünk alapja a Biblia tanítása, próféciái, és beteljesedésük a Megváltó Jézus Krisztus harmadnapi feltámadásában, akin „a halál többé nem uralkodik” (Róm 6,9). Urunk feltámadása Húsvét hajnalán történt, és az apostolok nagypénteki, gyászoló, síró közösségéből félelmet nem ismerő vértanúk és hitvallók egyházát teremtette:
Amíg ezekről beszéltek, egyszer csak maga Jézus állt meg közöttük, és azt mondta nekik: „Békesség nektek!” Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: „Van itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle.
Azután így szólt hozzájuk: „Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek…” (Lk 24,36-48)
A feltámadott Krisztus „a testnek, az egyháznak a feje, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül” (Kol 1,18), ezért a feltámadás ígérete mindazoknak szól, akik elfogadják és befogadják, akik ruhája szegélyébe kapaszkodnak és hisznek benne:
„Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, úgy a Fiú is életre kelti, akiket akar.” (Jn 5,21)
„Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,40)
Ebben hittek a negyednapos Lázár testvérei, Márta és Mária, Krisztus hűséges tanítványai:
Jézus azt felelte neki: »Testvéred fel fog támadni.« Márta így szólt hozzá: »Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.« Jézus azt mondta neki: »Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog. (Jn 11,23-25)
Mit hirdetnek a holtak, akiket Urunk Jézus földi élete során feltámasztott? A naini özvegy fia, Jairus leánya, a negyednapos Lázár? Vagy azok, akik az Apostolok Cselekedeteiben vannak följegyezve, és az apostolok imádságára tértek vissza az életbe? Tábita (Csel 9,36), Eutikhosz (Csel 20,9)? És igen sokan mások, akiknek története a szentek életében és az egyházatyák műveiben van följegyezve? Ugyanazt, hirdetik, az utolsó nap általános feltámadásának reménységét. Amit az apostolok hirdettek. Jézus Krisztus feltámadása minden hívő keresztény feltámadásának a záloga:
Ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által. (Róm 8,11)
Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és minket is fel fog támasztani hatalmával. (1Kor 6,14)
Milyen módon támadunk majd fel, amikor a természetben a testekkel kapcsolatban mindenütt az elmúlás törvényét tapasztaljuk? A Szentírás már a Teremtés Könyvének első soraiban elárulja a titkot:
Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld porából és arcába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett. (LXX Ter 2,7)
Isten minden életnek forrása, léte túl van minden ismert léten, és aki a föld porából teremtette az embert, ismét életre tudja kelteni azt, ami porrá lett. Pál apostol írja, hogy a halálból való, emberi ésszel nehezen felfogható visszatérésre igenis van példa a természetben. Hiszen a földben is elhal a búzamag, ámde abból új növény, új élet sarjad:
Hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testtel jönnek majd elő? Balga! Amit vetsz, nem kel életre, ha előbb meg nem hal. És amikor vetsz, nem a leendő növényt veted el, hanem a puszta magot, például a búzáét vagy másét. Isten pedig alakot ad annak, amint akarja, mégpedig minden egyes magnak saját alakot. (1Kor 15,35-38)
Várom a holtak feltámadását…
Azt is megvalljuk, hogy azok mellett, akiket az ítélet napja életben talál, minden ember feltámadását várjuk, jók és gonoszok szétválasztását, amint az egyház tanítja:.
„Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan, akkor leül majd dicsőséges trónjára. Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.” (Mt 25,31-32)
Íme, titkot mondok nektek: Nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni: hirtelen, egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra, mert megszólal a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlan állapotban, mi pedig elváltozunk. Mert ennek a romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és ennek a halandó testnek halhatatlanságba kell öltöznie. (1Kor 15,51-53)
Hogyan gondoljunk az elhunyt lelkek sorsára az utolsó ítélet napjáig? A Szentírás szűkszavú ezzel kapcsolatban, mi pedig nem bölcselkedhetünk az Írásoknál feljebb. Annyit viszont tudunk, hogy az igazak lelkei, közvetlenül a halál után, az örök boldogság várakozásában nyugszanak Istennél. Azoknak lelkei pedig, akik a gonoszt cselekedték, ezzel ellentétes állapotban várják az ítélet napját.
Az Úr Jézus Krisztus ─ ószövetségi képben ─, ezt tanítja a gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédben:
„Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amikor a pokolban a kínok közt föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot, és a kebelén Lázárt.” (Lk 16,22-23)
Jeruzsálemben, Nagy Péntek előtt, ezt hirdeti az Úr a zsidóknak:
„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)
Húsvét vasárnapján a feltámadott Krisztus megjelenik tanítványai előtt és így szól hozzájuk:
„Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek.” (Lk 24,44-47)
Ennélfogva a feltámadott Krisztusban hívő számára az örök boldogság várása biztos reménység, megígért jutalom, amely Isten végtelen nagylelkűségéről tesz tanúságot:
„Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.” (Jn 12,26)
A kettő között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne. (Fil 1,23)
Az ószövetségi és az újszövetségi ember reménye abban különbözik egymástól, hogy az ószövetségi ember reménykedett lelke és teste megváltásában:
Mert tudom, hogy örök az, aki készen áll, hogy megszabadítson engem, fölemelje bőrömet a földön, amely mindezt elszenvedi… (LXX Jób 19,25-26)
Az újszövetségi ember már személyesen is megismerhette az egyetlen, élő, „örökre megmaradó” (Jn 12,34) reménységet:
„Ez az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett; és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.” (Csel 4,11-12)
Az ember reménysége az üdvösség teljességének elnyerése testestől-lelkestől. Krisztus második eljövetelével, testünk feltámadásakor reméljük, hogy eljutunk erre a boldog állapotra. Pál apostol így emlékezteti Timóteust „arra a napra”:
Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. (2Tim 4,8)
A korinthusiakat arra figyelmezteti, hogy az a nap a testben véghezvitt cselekedetek megítélésének napja lesz:
Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki elvegye a bérét, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett testében. (2Kor 5,10)
A hívő ember már földi életében megtapasztalhatja a jövőbeli reménységet, ha teljes szívével megtér bűneiből, csatlakozik Krisztushoz, befogadást nyer az egyház szentségi életébe, és mindenben Krisztust akarja követni:
Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottak közül, éppúgy mi is új életben járjunk. (Róm 6,3-4)
Noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. (Ef 2,5-7)
Noha bűneink miatt halottak voltunk…
Nem fakult meg bennünk, mit jelent számunkra a megváltás? Nem vált ez a csoda létünk „természetes” részévé? Tudatában vagyunk annak, mit jelent számunkra Krisztusnak, Isten szeplőtelen Bárányának a feláldozása? A Bárány vére által kivétel nélkül minden ember és kivétel nélkül minden népből Isten tulajdonává lehet. Ugyanúgy, ahogyan egykor Izráel népe Isten tulajdonává lett a vérrel megpecsételt szövetség révén (Kiv 24,8). Nemcsak az ót, az újat is vér pecsételte meg, az Új Szövetség vére, amely már nem Isten teremtményeinek vére, hanem tulajdon Fiáé. A látszólagos vereség, Jézus, a Krisztus halála, méghozzá a tanítványok számára is csaknem megbotránkoztató halála, végül győzelemmé vált a halál s a halál szerzője, a Sátán felett a kereszten:
„Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét. 32Én pedig, ha majd fölemeltetem a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” (Jn 12,31-32)
Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik az ördögöt. (Zsid 2,14)
A paradicsomi bűnbeesés, a bukást követő átok és a halál után, Isten paradicsomi ígérete szerint (Ter 3,15) Isten tulajdonává lettünk Krisztus Jézusban. Olyan Új Szövetség, megváltó szerződés alapján, amelynek feltételeit maga Jézus Krisztus elégítette ki. Eltörölte az ember minden tartozását Istennel szemben:
Kegyelemből üdvözültetek! (Ef 2,5)
Az adóslevelet, mely ellenünk szólt és vádolt minket, eltörölte, eltette az útból, és a keresztre szegezte. (Kol 2,14)
A próféták így hirdetik az eljövendő megváltást:
„Ez lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok után a napok után, ─ mondja az Úr: ─ törvényeimet az értelmükbe adom, és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek… megbocsátom bűneiket, és vétkeikre nem emlékezem többé.” (LXX Jer 38,33-34)
Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és ítéleteimet megtartsátok és megcselekedjétek. (LXX Ez 36,27)
Pál apostol azt írja, Isten Szentlelke új törvényt hozott nekünk:
A Krisztus Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől. (Róm 8,2)
Ennek pecsétje is van, a „Szentlélek ajándékának” pünkösdi pecsétje, amelyet Péter apostol ígér mindazoknak, akik hisznek a feltámadott Jézus Krisztusban, Megváltóban, bűnbánatot tartanak és megkeresztelkednek:
„Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (Csel 2,38)
A kételkedők részéről gyakran elhangzik a kérdés: látva a jézusi példabeszédben szereplő gazdag és a szegény Lázár sorsát, miért imádkozunk az elhunytakért? Képesek vagyunk-e Isten ítéletét, örök végzését befolyásolni? Szabad-e ezzel a lehetőséggel „hitegetnünk” magunkat és másokat? Szabad-e ezáltal megingatni a földi életben történő megtérés sürgető, elkerülhetetlen voltát?
Teológiai magyarázat helyett tegyünk most itt egy kitérőt, olvassunk el egy „fölöttébb hasznos elbeszélést” a sok közül, amelyet a „Konstantinápolyi Egyház Szinaxárionjában” találunk, ezúttal április hónap huszonkilencedik napján. Az elbeszélés egy megtapasztalása annak a hagyományos tanításnak a lélek halál utáni „vámjairól”, amelyet számos egyházatya művében, vagy a szentek életében is megtalálunk:
Arról a csodáról, amely az afrikai Karthágó városában történt.
Hérakleiosz császár és Nikéta patrícius idejében a következő csoda történt Afrikában. Miután halált hozó romlás csapott le a városra, egy palotaőr Karthágóban a város melletti birtokára menekült a feleségével, hogy a halált elkerülje. Ám az ördög bűnre csábította, házasságtörést követett el földművese feleségével, majd az ágyéka megdagadt, és meghalt. Három óta elteltével kiáltozni kezdett a sírból: „Könyörüljetek rajtam!” A sírt felnyitották és élve találták, de nem tudott beszélni. Thalassziosz, Afrika pápája vette gondozásába, és négy nap elteltével már tudott beszélni: „A lelkem távozni készült testemből, én pedig félelmetes szerecseneket láttam fölém magasodni, de utána két szép fiatal jött, és amikor megláttam őket, megörült a lelkem. Megfogtak és felvittek a mennybe. A szerecsenek vámjainál minden bűnömet kivizsgálták: egyik a hazugságot, a másik az irigységet, a harmadik a kapzsiságot. Ám az angyalok szembeállították velük jótetteimet. Amikor a mennyek kapujához értünk, a paráznaság osztagával találtuk szembe magunkat, ezek pedig felhozták ellenem imént elkövetett házasságtörésem bűnét. Végül felülkerekedtek, lehúztak a föld legalsó részeibe, ahol a bűnös lelkek bűnhődnek, amit nyelv nem képes elbeszélni. Ahogy így keseregtem, megjelent a két ifjú, én pedig sírva mondtam nekik: Könyörüljetek rajtam, hogy a bűnömet megbánhassam. Akkor az egyik így szólt a másikhoz: Kezeskedsz érte, hogy megbánja a bűnét? Az így felelt: kezeskedem. Ezután felvezettek, bevittek a sírba, ahol láttam a testemet, csupa sár és iszap volt, ezért nem akartam belemenni. Ám ők így szóltak: Lehetetlen másként megbánni a bűnödet, mint abban a testben, amellyel vétkeztél. Akkor belementem, és miután a testem életre, kiáltozni kezdtem. Miután mindezt elmondta, negyven napig böjtölt, ételt nem vett magához, csak sírt és jajgatott, majd újból elhunyt.[1]
Természetesen, visszatérve a Szentíráshoz, a feltámadott Krisztus parancsa félreérthetetlen:
„Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16)
Ám itt két dologra kell emlékeztetnünk. Az egyik, amit maga Krisztus mondott, hogy az utolsó ítéletig, az utolsó, vissza többé nem vonható szó kimondásáig, amely az ítélet napján fog elhangzani (Mt 25, 34-43!), van remény! Erről szól a példabeszéd a búzáról és a konkolyról, és mi ezért imádkozunk elhunytainkért:
„Hasonlít a mennyek országa egy emberhez, aki jó magot vetett szántóföldjébe. De amíg aludtak az emberek, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé és elment. Amikor kisarjadt a gabona és kalászba szökkent, előtűnt a konkoly is. Odamentek a szolgák a gazdához és azt mondták neki: ‘Uram! Ugye, te jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan van hát benne a konkoly?’ Azt felelte nekik: ‘Ellenséges ember cselekedte ezt.’ A szolgák erre megkérdezték tőle: ‘Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?’ Ő azonban azt felelte: ‘Nem, nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Gyűjtsétek először össze a konkolyt és kössétek kévékbe, hogy elégessék. A búzát pedig gyűjtsétek össze a magtáramba.” (Mt 13,24-30)
Másutt ezt mondja:
„Az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek tettei szerint.” (Mt 16,27)
A másik dolog, amire emlékeztetnünk kell, ugyancsak krisztusi igazság, csak kevésbé vesszük itt figyelembe. Urunk ezt tanítja az „új parancsról:
„Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34)
A krisztusi tanítás élőkről és elhunytakról, az értük mondott imákról csak ebben az „új parancsolatban” érthető meg. Egy ortodox keresztény egyszerűen „nem tud nem imádkozni” azokért, akikről tudja, vagy akikről feltételezi, hogy ezen a világon, vagy a másvilágon, bármilyen módon szenvednek. Áthoszi Szent Sziluán írja:
A Szentlélek tanít meg az ellenség szeretetére, hogy a lélek ugyanolyan szánalmat érezzen irántuk, mintha csak édes gyermekei lennének.
Vannak emberek, akik saját ellenségeiknek vagy az Egyház ellenségeinek a kárhozatot, a pokol tüzes kínjait kívánják. Azért gondolkodnak így, mert még nem tanulták meg a Szentlélektől az isteni szeretetet, de aki megtanulta, könnyeit hullatja az egész világért.
Azt mondod, hogy a gonosztevő hadd égjen a pokol tüzében.
Én viszont ezt kérdezem tőled: „Ha Isten valamilyen jó helyet ad neked a Paradicsomban, de te a tűzben látod majd azt, akinek a tüzes kínokat kívántad, akkor sem szánod meg, bárki legyen is az, akár az Egyház ellensége?”
Vagy talán kőből van a szíved? De hiszen kőre nincs szükség a Paradicsomban! Ott csak Krisztus alázatára és szeretetére van szükség, amely mindenkit szán.
Aki nem szereti ellenségeit, abban nincs meg Isten kegyelme.[29]
Elsősorban a szent eucharisztia keretében az elhunytakért fölajánlott áldozatnak, de minden imádságnak, vagy elhunytak emlékére hittel véghezvitt jócselekedetnek igen nagy a jelentősége. Akár hitben és bűnbánatban, akár a bűnbánat méltó gyümölcsei nélkül, vagy valamilyen bűnben haltak meg. Ez a tanítás már az Ószövetségben jelen van. A Makkabeusok második könyvében olvassuk, hogy a csatában elesett elhunytakért, akiknek ruhái alatt bálványok fogadalmi tárgyait találták, áldozatot mutattak be. Már akkor is lehettek kételkedők, akik kétségbe vonták ennek értelmét, ezért jelenik meg az idézett sorokban a hitvédő magyarázat
Imára tértek és azt kérték, hogy teljesen feledésbe menjen az elkövetett bűn. A nemes Júdás… gyűjtést rendezett, és tizenkétezer ezüst drachmát küldött Jeruzsálembe, hogy bűnért való áldozatot mutassanak be, mivel helyesen és dicséretesen gondolkodott a feltámadásról. Ha nem remélte volna ugyanis, hogy az elesettek fel fognak támadni, felesleges és értelmetlen dolog lett volna imádkozni a halottakért. (LXX 2Mak 12,42-44)
Jakab apostol mindenkiért és mindenért buzgó imára bátorítja levelében a keresztényeket:
Sokat megtehet az igaz ember könyörgése. Illés hozzánk hasonló ember volt, s amikor buzgón imádkozott, hogy ne essék eső a földre, nem is esett három évig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, s a föld megadta termését. (Jak 5,16-17)
Ám az Emberfia második eljövetelével a holtak egyetemes feltámadását és az egész teremtett világ megszabadulását, megújulását is várjuk. Egy alkalommal egy hívő, akinek igen kedves kutyája kimúlt, vigasztalást remélve, megkérdezte: „Isten vajon milyen sorsot szánt az állatoknak?”
A Rómaiakhoz írt levélben ezt olvassuk:
Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. (Róm 8,18-22)
Péter apostol megerősíti az ószövetségi próféciákat arról, hogy új ég és új föld fog születni (Iz 65,17; 66,22):
Mi azonban – az ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazságosság lakik. (2Pt 3,13)
Ezt látta a Jelenések Könyvének szerzője:
Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt. (Jel 21,1-2; (Iz 65,17)
Az újszövetségi prófécia szerint a világnak ez a megújulása ─ amely már megmutatkozott a csipkebokor lángjában, majd a Pünkösdkor alászálló lángnyelvekben ─ mintegy tűzben fog végbemenni:
Az Úr napja úgy jön majd el, mint a tolvaj. Akkor az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, ugyanígy a föld is, és annak minden műve, mely rajta található. (2Pt 3,10)
[1] Synaxarium ecclesiae Constantinopolitanae, opera et studio Hyppolyti Delehaye. Bruxellis, Apud Socios Bollandianos, 1902, Mén aprilliosz, SYNAXARIA SELECTA, April. 29.
[29] Szofronyij (Szaharov) apát: A szent hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866–1938) élete, tanításai és írásai. I. Vágyódás Isten után. Második, javított kiadás. Odigitria-Jel, Budapest, 293-294. o.
I. T.
(Folytatjuk)