Krisztusért balga
Szentéletű Grúziai Gábriel hitvalló
(1929–1995)
November 2.

I. rész

Mama Gábriel archimandrita[1] születési neve Goderdzi Urgebadze volt. Ő a legismertebb grúz szerzetesek egyike. Apja Vaszili (Vazul), anyja Borbála volt. 1929. augusztus 26-án született Grúziában, Tbilisziben. Kisgyermek korában megkeresztelték Szent Borbála nagyvértanú templomában, a tbiliszi Navthlugi negyedben. Keresztanyja Tamara Begjasvili, egykori „szeretetszolgálati nővér” lett.  A kommunista rendszer akkoriban erőszakos volt. A hitet üldözték, a templomokat lerombolták vagy bezárták, az ártatlan embereket börtönbe zárták vagy elhurcolták. Goderdzi csupán két esztendős volt, amikor apját, Urgebadze Vaszilit ismeretlen körülmények között meggyilkolták. Apja halála után a gyermeket apja tiszteletére Vaszilkónak szólították. Vaszilkó más gyermekekhez képest szokatlan viselkedésű volt, már egészen kis korától kezdve birtokolta az isteni kegyelem ajándékát. Kövekből kis templomokat épített, és gyufaszálakat gyújtott meg bennük. Édesanyja, Borbála – aki Gábriel atya visszaemlékezései szerint belépett a szamtavrói monostorba, mint Anna szerzetesnővér és később fia mellé temették –, attól félt, hogy valaki meglátja fia játékát, és feljelenti a családot, hogy a gyermeket a kommunista ideológiával ellenkező módon nevelik.

Gyermekkorában Vaszilkó különösen viselkedett, gyakran abbahagyta a társaival folytatott közös játékot, és szívesebben maradt egyedül, csendben. Volt egy szokatlan szórakozása is: kis pálcát vett a kezébe és azzal szaladgált. A csiripelő madarak ráültek a pálcára, és mindenhová követték az ifjú gyermeket. Ezen mindenki csodálkozott.

Kedves gyermek volt. Nem engedte, hogy az egereknek csapdát állítsanak, hanem ő maga fogta el őket élve egy kis kuckóban, aztán szabadon engedte az udvarban. Hat éves korában ment iskolába. Könnyen megtanulta az írást, az olvasást és a számtant, jóságáért sokan szerették. Hét éves volt, amikor először hallotta Isten nevét, és ez olyan nagy hatással volt értelmére, hogy addig megszokott életét teljesen megváltoztatta. Rövidesen pénzt gyűjtött, és megvásárolta a szent evangéliumot. Ez volt új életének kezdete. Attól a naptól kezdve haláláig egyetlen gondolat és egyetlen szeretet vezérelte: hogy Krisztusért éljen. Mindig csak az evangéliumot olvasta, semmi mással nem foglalkozott. A leckékre kevés időt szánt, hogy minél több ideje maradjon az evangélium olvasására. Lefekvés előtt kis szobájába vonult vissza és az ikonsarok előtt imádkozott. Gábriel szerzetes néhány nappal elhunyta előtt így emlékezett vissza gyermekkorának erre az időszakára: „A második emeleten, az erkélyen ültem, gondolatok foglaltak el, amikor egy belső hang azt parancsolta, hogy nézzek az égre. Felálltam, az erkély széléhez mentem, fölnéztem és egy hatalmas keresztet láttam az égen. Akkor még nem tudtam, de most már tudom, hogy az a kereszt volt, amelyet később Isten szeretetéért és népemért viselnem kellett.” Egy másik visszaemlékezésében így vall: „Egy alkalommal éjszaka aludtam, váratlanul felébredtem és egy rettenetesen félelmetes démont láttam magam előtt. Haragosan nézett rám. Isten könyörületének köszönhetően nem ijedtem meg, hanem megfeszítettem izmaimat. Semmit sem tettem azonban, hogy elkergessem. Egyszerűen meglepetten néztem rá. Így mordult rám: »Ellenem harcolsz, ugye?« És öklével megütött.”

Amikor édesanyja, Borbála belépett a szobába, fiát öntudatán kívül, összeesve találta, ámde Isten megőrizte kiválasztottja életét. A kis Vaszilkó hasznára vált ez az eset, erről pedig így beszél egyik visszaemlékezésében: „Amikor az ördögöt láttam, Krisztusba vetett hitem még erősebb lett, és azt mondtam magamban: ha az ördög létezik, akkor Isten annál inkább. Attól a pillanattól kezdve kezdtem becsülni az emberek jócselekedeteinek szépségét.”

Isten a tizenkét éves Vaszilkót igaz szeretetéért és hitéért isteni hatalommal és lelki kinyilatkoztatásokkal ajándékozta meg. Pelágia anya, aki Gábriel szerzetessel egykorú volt, a szomszédjában lakott és később a Gurdzsaani monostor apátnője lett, így mesél erről: „Egy nyári napon nagybátyám hazajött és hangosan, hogy mindenki hallja, így kiáltott: »Dicsőség Krisztusnak, a mi Urunknak, aki megőrzi kiválasztottjait itt a földön!« Azt kérdeztük tőle: »Mi történt? Miért vagy ilyen meglepett?« Akkor elmesélte, mi történt vele: »A régi Szent Borbála utcán jöttem hazafelé. Amikor Szent György lerombolt templomához közeledtem, észrevettem Goderdzit, Vaszili fiát, amint a tűző napon rendet tesz és kihordja a nagy köveket a templomból. Annyira elmerült a munkában, hogy egy jó ideig észre sem vett, én pedig nem szóltam semmit. Amikor meglátott, örömmel így szólt hozzám: Gyere, Muha bácsikám, és ha bírod, emeld meg ezt. És egy előtte fekvő nagy kőre mutatott.« Bácsikámat Muhának hívták – ami grúz nyelven tölgyfát jelent –, mert igen erős volt és a háborúban is érdemeket szerzett, valódi neve azonban György volt. Muha bácsikám folytatta: »Sokáig próbálkoztam, de nem tudtam megmozdítani a követ. Vaszilkó akkor azt mondta, próbáljam meg Krisztus nevében, és így felemeltem és a többi kő közé vittem, amit ő hordott ki a templomból.« Családunk hívő volt, de a kommunista rendszer miatt nem jártak templomba és a böjtöket sem tartották. Attól a naptól kezdve azonban a bácsikám keresztény életet kezdett élni.”

A II. világháború ideje alatt azok a szerencsétlen emberek, akik nem kaptak hírt a frontról, gyakran Vaszilkóhoz jöttek, hogy valamicskét megtudjanak szeretteikről. Az alig tizenkét éves fiú mindenkinek megfelelt és így prófétált: „Menjetek a templomba, ne hagyjátok el Krisztust, és ne hagyjátok elveszni lelketeket!” Szavai mindig beteljesedtek, és az emberek igen tisztelték. Vaszilkó soha nem látott isteni ajándékai és az események előre látásának adománya meggyőzte az embereket, hogy újra bízzanak az Egyházban. A kis Vaszilkó nem fogadta el az emberek dicséretét vagy megbecsülését, hanem igen különös módon alázta meg magát: a trágyadomb[2] tetejére ült és hangosan ismételgette: „Mindig jusson eszedbe, ó, Vaszilkó, hogy trágya vagy, és ne gondolj soha semmi magasztost magadról.” Családtagjai haragudtak Vaszilkóra viselkedése miatt és megbüntették, az emberek azonban nem engedték meg maguknak, hogy kinevessék vagy tiszteletlenül beszéljenek róla.

Érdemes megemlíteni Gábriel szerzetes gyermekkorának egy másik különös esetét is. A szovjet üldözések időszakában az emberek elrejtették az ikonokat a házak padlásán vagy más nehezen hozzáférhető helyeken. Sokan meggyengültek a hitben, és nem tisztelték többé az ikonokat úgy, ahogy illik. A kis Vaszilkó gyakran felkereste az ilyen embereket, és így szólt hozzájuk: „Ikon van a házatokban”, meg is mutatta, hová rejtették, majd így folytatta: „Tiszteljétek őket, ahogy illik, de ha nem, adjátok nekem, majd én megőrzöm. Később, ha vissza akarjátok kapni őket, keressetek fel, és örömmel visszaadom.” Egyesek bűnbánatot tartottak, mások azonban nem, és odaadták a szent képeket. Mindnyájan meglepődtek a fiú viselkedésén. Vaszilkó ugyanis megkülönböztetett szeretettel őrizte az ikonokat. A feldíszített ikonok, amelyek a mai napig láthatók templomában és Szamtavró monostorbeli cellájában, mindenkit ámulattal töltenek el. Az ikonok mindent beborítanak, a falakat és a mennyezetet, aki oda látogat, felejthetetlen élményben részesül.

Vaszilkó egyszerű, természetes élete nem tartott sokáig. Édesanyja, Borbála dolgos és becsületes asszony volt. Fiatal korában szép volt és korán, tizennégy éves korában ment férjhez. Első házasságából három gyermeke született: Emma, Mihály és Goderdzi-Vaszilkó. Később a családban történt tragédia miatt, férje halála után a huszonkét esztendős asszony kilátástalan helyzetbe került. Senkije sem volt, aki segíthetett volna, ezért nehéz munkát vállalt, hogy fenntarthassa a családját. Így másodszor is férjhez ment, és ebből a házasságból született még egy lánya, Julianna.

Tizenkét éves korában Vaszilkónak még egy fájdalmas tapasztatot kellett átélnie. Édesanyja, bár nem volt hitetlen, nem engedte meg, hogy fia keresztény életet élhessen. Kezdetben, amikor fia szokatlanul nagy szeretetet mutatott az Egyház iránt, csodálkozott. Amikor azonban azt látta, hogy Vaszilkó lelkében a keresztény hit mély és igen megalapozott gyökereket vert, szigorúan követelte tőle, hogy hagyjon fel ezzel az életmóddal. Ezt mondta: „Ne kínozd magad! Élj úgy, mint a többi hétköznapi ember! Légy hívő, de ne ennyire, hogy semmi mással sem foglalkozol, csak az evangéliummal és a hittel!”

Gábriel atya életének utolsó évében, amikor édesanyja lányaival együtt eljött, hogy a nagybeteg szerzetest meglátogassa, az asszony sírva szólt hozzá: „Látod, mi volt az életed, Gábriel, csupa kín és semmi más! Nem volt gyermekkorod. Sokkal jobban tetted volna, ha rám hallgatsz és vigyázol magadra, hiszen férfi voltál, nem igaz?” Amikor Gábriel atya látta fájdalmában síró édesanyját, megesett rajta a szíve, mert még nem értette, mi történt, bár minden nehézségének részese volt. Rövid gondolkodás után csendes és szeretetteljes hangon így válaszolt neki: „Nem élhettem más életet.”

Hogyan áldozta fel magát gyermekkorától kezdve Vaszilkó Istennek tetsző jóillatú áldozat gyanánt? Amikor édesanyja a fiú ellenkezését hallotta, fogta az evangéliumot és haragosan az árnyékszékbe dobta. Vaszilkó rögtön kivette, a melléhez szorította és sóhajtozva sírni kezdett. Ebben a pillanatban értette meg, hogy kénytelen választani. Éjfélkor fogta az evangéliumot és elhagyta a szülői házat. Ősz vége felé járt az idő. Nappal és éjjel csak ment, amígcsak egy késő éjjel Mcheta városába[3] nem ért. Első dolga volt felkeresni a Szamtavró-monostort. Anuszia apátnő szeretettel fogadta, hajlékot és eledelt biztosított neki, ám nem engedhette meg, hogy ott maradjon, mivel férfiaknak nem szabad női monostorban lakniuk. Azt tanácsolta, hogy menjen a Szvetitszkhoveli-monostorba, melynek neve azt jelenti: „Életadó oszlop”[4]. Indulása előtt Vaszilkó teljes szívéből imádkozott a Szentséges Istenszülő ikonja előtt, amelyet a Szamtavró-monostor az áthoszi Iviron-monostorból kapott ajándékba, és azt kérte, hadd kapjon a monostorban lakóhelyet és jogot, hogy ott élhessen. Három napot töltött a Szvetitszkhoveli-monostorban, ám egy kormányzati rendelkezés szerint kiskorúakat nem volt szabad hosszabb ideig vendégül látni, így kénytelen volt átmenni a Shio mgvime -monostorba, ahol további három napig maradhatott. Innen a Zedazeni-monostorba irányították, ahol akkoriban néhány idős szerzetes élt. Ők annyira megszerették a mélyen hívő fiút, hogy egy félreeső rejtekhelyet rendeztek be neki a monostor közelében, ahol néhány hétig tartózkodhatott. A hatóságok azonban szigorú ellenőrzéseket folytattak, ezért a szerzetesek kénytelenek voltak elküldeni a Betánia-monostorba[5]. Részletesen elmagyarázták neki, hogyan juthat oda és útravalóval is ellátták. Ekkoriban két atya élt ott, György atya, akit Szent Mkheidze György néven iktattak a szentek sorába és János atya, akit Szent Maiszuradze Jánosként tisztelnek a Grúz Egyházban. Ők lettek a kis Vaszilkó legkedvesebb lelki atyái. Miután ezt a monostort is el kellett hagynia, nem tudni, hol élt még. Egy ideig egy Margó nevű jóságos szívű asszony nyújtott neki hajlékot, aki Tbilisziben élt és jóslással foglalkozott. A fiú nagyon szomorú volt amiatt, hogy bár ilyen jó szívű, ám helytelen életet folytat és foglalkozása miatt bűnben él. Egy napon az asszony megbetegedett. Vaszilkó megnyugtatta, és megígérte neki, hogy majd ő fogadja helyette az embereket, akik az ő segítségét keresik. És valóban, azokat, akik a jósnőhöz jöttek, a jámbor, mélyen vallásos fiú fogadta. Isten szeretetére tanította, és megpróbálta meggyőzni őket, hogy változtassák meg az életüket. Önfeláldozásának jutalmául Isten megajándékozta Vaszilkót a prófétálás adományával, így tudott beszélni az őt felkeresőknek a rájuk váró veszedelmekről, vagy a korábban elkövetett bűnökről, amikről nem tettek említést, sőt, el is felejtették őket. Így történt, hogy Margó a kis Vaszilkón keresztül hinni kezdett Istenben, elhagyta a jóslást és igaz keresztény életet kezdett élni. Azokban az években ez az esemény nagy érdeklődést váltott ki Tbilisziben.

Időközben édesanyja mindenütt kereste Vaszilkót, míg végül rátalált. „Kérlek, gyere haza, és élj úgy, ahogy akarsz. Nem akadályozlak többé”, mondta neki örvendezve, amikor megtalálta. A fiú pedig hazatért. Ettől kezdve Borbála asszony nem volt többé szigorú a fiához, mégis gyakran rá akarta venni, hogy folytasson hétköznapi életet, és ne pusztán Krisztusért éljen. Vaszilkó legalább évi egy alkalommal felkereste a Betánia-monostort, és különböző engedelmességek elvégzésével segítette az idős atyákat. Tizenhat éves korában ellátogatott a Martkopi-monostorba, hogy ott imádkozzon. Utazása során egy különleges szerzetessel találkozott, Ajtala atyával, akit igen nagyra becsült, és mindig nagy tisztelettel és szeretettel emlegette. Gábriel atya, miután szerzetes lett, ezt mondta róla: „Nagy szerzetes, aki a jövőbe látás adományával rendelkezik.”

Érdemes megemlítenünk ifjúkorának egy másik eseményét is. Egy alkalommal a kommunista kormány úgy rendelkezett, hogy az ősi Vjera (azaz oroszul: „hit”)-temető közelében, ahol az 1921-ben Grúzia függetlenségéért hősi halált halt fiatal katonák nyugodtak, közparkot hoznak létre. A munkaterületet elegyengették, és a munkagépek a temető területének egy részét is feldúlták. Vaszilkó olyannyira szomorú volt e kegyetlen vadság láttán, hogy éjszaka odament, egy zsákba összegyűjtötte a hősök csontjait és biztos helyen újra eltemette.

1949-ben Vaszilkót behívták a szovjet hadseregbe, hogy teljesítse katonai szolgálatát. A batumi határőrséghez osztották be[6]. A szigorú katonai életmód és napirend ellenére Vaszilkó elérte, hogy böjtölhessen, sőt, titokban el tudott menni a Szent Miklós templomba, és szentáldozásban is részesült. Katonai szolgálatát követően Vaszilkó hazatért. Rövidesen behívták a titkosszolgálat kórházába, ahol gyermekkori látomásával kapcsolatban faggatták, amelynek során egy démonnal találkozott. Néhány nap múlva orvosi dokumentumot állítottak ki számára, melyben lelki betegnek nyilvánították, és megtiltották, hogy a társadalomban bármilyen állást betöltsön. Másodfokú rokkantnyugdíjat állapítottak meg részére, ami azonban a törvények súlyos megsértését jelentette, hiszen a szovjet törvényeknek megfelelően egy hasonló állapotú beteg nem vonulhatott be katonai szolgálatra, főleg nem a fegyveres erőkhöz. Mindez azonban a szovjet titkosszolgálat által megrendezett esemény volt, amely a kommunista párt ideológiáját követte: egy Vaszilkóhoz hasonló, tudatosan és mély meggyőződéssel vallásos ember nem veszélyeztethette az ateista tanokat.

Ettől az időtől kezdve Vaszilkó még nagyobb szeretettel folytatta mély lelki életét. Szülői háza mögött, az udvarban kis hajlékot épített magának, ahol szerzetesi küzdelmeit folytatta, lelki életét élte csendben és békében. Gyakran járt a Szioni-székesegyházba, hogy ott imádkozhasson és szentbeszédeket hallhasson. Rövid idő elteltével Grúzia pátriárkája, III. Melkizedek katholikosz felfigyelt a buzgó fiatalemberre. A pátriárka áldásával az ifjú templomőri szolgálatokat látott el a székesegyházban, később pedig felolvasó lett. 1955 januárjában diakónussá szentelték, majd február 23-án a kutaiszi Motszameta-monostorban szerzetessé nyírták. Itt kapta, kívánsága szerint, a Gábriel nevet.

II. rész

Három nappal később a Kutaiszi-Gaenati Egyházmegye püspöke szentelte pappá a Szent Péter és Pál-székesegyházban. Szerzetessé nyírása napjától kezdve Gábriel szerzetes még nagyobb buzgósággal folytatta lelki küzdelmeit Isten és a felebarátai iránti nagy-nagy szeretettel és teljes hittel. A pátriárka áldásával előbb a fővárosi Sioni-székesegyházban szolgált[1], 1960-tól pedig a Betánia-monostorban szeretett lelki atyjával, György atyával, és Vazul szerzetespappal.

Miután János atya, György atya és Vazul szerzetespap elhunyt, a kormány bezáratta a Betánia-monostort. Gábriel szerzetes visszatért Tbiliszibe, és háza udvarán saját kezével egy héttornyú templomot emelt. 1962–1965 között a Szentséges Háromságnak és Minden Szenteknek tiszteletére szentelt székesegyházban szolgált, és egy kis egyházközség gyűlt köré.

Mai szemmel nehezen érthetők az ifjú szerzetes szokatlan lelki karizmái és gazdagsága, hiszen csodálatraméltó és félelemtől mentes volt a kommunista rendszer legkegyetlenebb éveiben: 1965. május 1-én, a felvonulás napján fölgyújtott egy óriási Lenin-portrét, amelyet a Minisztertanács épületére függesztettek fel.  Ezután Gábriel szerzetes szent buzgalommal prófétált a félelemmel eltelt embereknek: „Ennek a halottnak nincs szüksége dicsőítésre. A dicsőség Krisztusé, aki eltiporta a halált, és az örök élet áldásával ajándékozott meg bennünket.” A feldühödött tömeg köveket ragadott és könyörtelenül megdobálta a szentet. A városban a Szovjetunióban alkalmazható legsúlyosabb, I. fokozatú riasztást rendeltek el, és Gábriel szerzetes életét egyedül a rettegett és könyörtelen 8. ezred bevetése mentette meg. A szerzetes a halálán volt, fején és testén tizenhét törést számoltak meg, ezért a titkosszolgálat speciális, elkülönített kórházába szállították. Később halálra ítélték, bírósági vizsgálata pusztán formális volt. A kommunista rendszer hatóságai azonban Gábriel szerzetes esetében sajátos érdek mentén jártak el: azt kérték tőle, hogy ismerje el a Grúz Ortodox Egyház feltételezett összeesküvésben való részvételét, cserébe felmentik a halálos ítélet alól. A hosszú ideig tartó súlyos kínzások ellenére Gábriel szerzetes hajthatatlan maradt. A kihallgatáson Lenint vadállatnak nevezte, ezért újra rettenetesen megverték. Kínzásának hihetetlen és felháborító híre igen gyorsan elterjedt az európai és az amerikai sajtóban. Az események a Kreml politikáját is befolyásolták és a halálbüntetés helyett egy pszichiátriai kórházba utalták be Gábriel szerzetest, mint értelmi fogyatékost. A szovjet kormány tervei szerint élete végéig itt kellett volna maradnia. Isten azonban nem ilyen sorsra szánta kiválasztottját. Érdemes elolvasni az orvosi zárójelentés sorait:

Tbiliszi város Pszichiátriai és Neurológiai Kórháza, Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság

19/1, 1966, Tbiliszi, Elektroni utca 1.

666. sz.

Beteg: Vaszilij Urgebadze, szül. 1929.

Iskolázottsága: 6 elemi osztály.

Címe: Tetritszkaro utca 11.

A beteg 1965. augusztus 18. óta tartózkodik a város Pszichiátriai és Neurológiai Kórházában, a börtönből szállították ide kényszergyógykezelésre. Diagnózisa: pszichopata személyiség skizofrén pszichózis szerű állapotra való hajlammal. Távozik 1966. január 19-én.  Anamnézis: 12 éves korában látomása volt, gonosz lelket látott szarvakkal a fején… A beteg azt állítja, hogy minden rossz, ami a világban történik, az ördög miatt van. 12 éves kora óta templomba jár, imádkozik, ikonokat vásárol és egyházi irodalmat olvas. Szerdán és pénteken semmit sem eszik. A felnőttek és a katonák kinevették ezen ostoba cselekedete miatt. „Szerdán Júdás 30 ezüstért elárulta Krisztust, pénteken pedig a zsidók papjai keresztre feszítették” – ezt mondogatja a teljes hallucináció állapotában. Ezzel magyarázható, hogy 1965. május 1-én, a felvonulás napján a beteg meggyújtotta Lenin nagyméretű portréját, amely a Minisztertanács épületére volt függesztve. A kihallgatáson azt mondta, hogy azért tette, mert azon a helyen Krisztus keresztre feszítésének képmását kellene elhelyezni, nem egy földi bálvány képét. Pszichiátriai állapotának megfelelően pszichopatológiai vizsgálatokat végeztek rajta. A vizsgálat kimutatta, hogy a beteg tájékozódása időben, térben és minden közegben ellentmondásos. Magában beszél halk hangon, valamiféle égi esszencia létezésében hisz, Istenben, angyalokban stb. Miközben beszél, a pszichopata beteg kényszerképzetei folyton azzal foglalkoznak, hogy minden Isten akaratától függ stb. A többi pszichiátriai betegtől elkülönítve kezeltük. Ha valaki szól hozzá, azonnal Istenről, angyalokról és ikonokról kezd beszélni. Állapotát nem képes felismerni. Pszichiátriai gyógyszerekkel kezeltük, majd a bizottság döntése nyomán elbocsátottuk.

Határozat száma: 42/1965

Bizottság elnöke: T. Abramisvili vezető orvos.

Tagok: J. Salamberidze és Kropov orvos. Elbocsátva 1966. január 19-én. Édesanyja viszi haza saját lakásába.

Aláírás: Lezhava orvos, 1965. január 19.

A szovjet orvosok e végkövetkeztetései Gábriel atya Isten-szeretetéről tanúskodnak. Meglepő, hogy a szovjet hivatalos szervek orvosi diagnózist állítanak fel arról az Istennek tetsző életmódról, amelyet éppen Gábriel atya beszélt el nekik, és ennek folyományaként – ellentmondásos módon – a kommunista párt szabadon engedte és elbocsátotta a kórházból. Valóban, amikor Isten akarata avatkozik be az emberi cselekvésbe, minden megtörténhet!

Így tehát Gábriel atyát hét hónap fogság után szabadon engedték. A neves grúz akadémikus, A. Zurabasvili jelentősen hozzájárult szabadulásához.

Harminc év elteltével, amikor Gábriel atya már a Szamtavró-monostorban szolgált, meglátogatta őt Geraszimosz szerzetespap a legnagyobb amerikai ortodox monostor, a platinai Alaszkai Szent Germán-monostor közösségéből. Látogatása után 1992-ben cikket írt róla az Orthodox World c. folyóiratban[2] ezzel a címmel: „Christ’s Confessor in present-day Georgia” („Krisztus hitvallója a mai Grúziában”). A cikk a következő szavakkal fejeződik be: „Gábriel atya megáldott minket és úgy távoztunk a monostorból, hogy tanúi lehettünk napjaink újszövetségi Egyháza győzelmének.”

Annak ellenére, hogy Gábriel szerzetes papsága nem szenvedett csorbát, a szolgálattól eltiltották. Ezért a szertartásokon a hívőkkel együtt hallgatta a prédikációkat, és úgy részesült szentáldozás titkában, mint bármelyik hívő.  Gyakran behívták a titkosszolgálathoz és könyörtelen verés után engedték csak haza. Egy alkalommal úgy megverték, hogy nem tudott lábra állni. A szovjet titkosszolgálati tisztek telefonáltak a családnak, és megadták a címet, ahová Gábriel atyát magatehetetlenül az utcára dobták. Ettől a naptól kezdve Gábriel atya elhatározta, hogy változtat eddigi életmódján, amely túl fájdalmas volt számára. Értelmi fogyatékosnak akart mutatkozni a világ előtt. Ahelyett, hogy csendben maradt volna, az utcán járkált és hangos szóval prédikált. Addig egyáltalán nem ivott bort, most az emberek szeme láttára inni kezdett, és gyakran részegnek is tetette magát. A Krisztusért balgák élete ritka és különleges adomány, amely nagy lelki erőt és isteni gondolkodást igényel: aki Istenért vállalja a balgaságot, bölcsebb, mint az emberek (vö. 1Kor 1,25).

Gábriel atya alázatossága elképesztő volt. Idősebb nővére, Emma asszony így emlékszik rá: „Nem értettük őt. Kisgyermekkora óta nemes lelkű volt. Miután pappá szentelték, az emberek igen tisztelték. Amikor Gábriel szerzetespap időnkét hazajött, bement az általa épített templomba és keservesen sírt. Egy alkalommal a templom ajtaja nyitva maradt, hallottam, hogy sír, aggódtam, bementem hozzá és megkérdeztem: »Vaszilkó, testvérem, miért sírsz? Mi történt?« »Nővérem – válaszolta –, Krisztus jászolba született, az emberek pedig engem tisztelnek és kezet csókolnak nekem.«”

Kivételes alázatossága ellenére mind az egyházi, mind a világi személyek kimondhatatlan nagy tiszteletet és megbecsülést mutattak iránta szelídségéért, szeretetéért, jóságáért, bölcsességéért, prófétai képességeiért és az emberek titkos gondolatainak ismeretéért, valamint azért, mert ura volt időnek, térnek és anyagnak.

Így telt el négy év azóta, hogy Gábriel szerzetest elengedték a börtönből és a kórházból. A kommunista hatóságok nem tűrhették jámborságát és bátor tetteit. Határozatot hoztak, hogy az általa épített templomot le kell rombolni; ez a döntés Gábriel atya kínzásán keresztül a keresztény vért szomjazó kommunista hatalom láthatatlan háborújának egyik kifejeződése volt. Ő azonban a kis templomot háromszor is újjáépítette. A dolog vége az lett, hogy a szovjet rendőrfőnök és a helyi párttitkár személyesen jött el, hogy Gábriel atyától bocsánatot kérjen.

Gábriel atya rövid időn belül újjáépítette a templomát, de a hét kis kupola helyett egyetlen nagy kupolával. Ma ez a csodálatos templom változatlanul áll.

1971-ben II. Efrém grúz katholikosz-pátriárka és Illés metropolita áldásával (ez utóbbi akkoriban a teológiai szeminárium rektora volt, jelenleg – 2025-ben – a Grúz Ortodox Egyház feje) Gábriel atyát a szamtavrói monostor és a teológiai szeminárium papjává nevezték ki. Egy régi tornyot kapott lakóhelyül. Gyakran mondta: „Az Üdvözítő és a mi Úrnőnk könyörületéből, a két pátriárka áldásával kaptam ezt a hajlékot.”

1972 és 1990 között Gábriel atya számos, a kommunista rendszer által lerombolt templomot és monostort látogatott meg. Akkor is egyedül indult el, ha az út hosszadalmas, nehéz vagy veszélyes volt. Olykor néhány hívő is csatlakozott hozzá, akik segítették munkájában. Gyakran mondta: „Higgyétek el, hogy fáradozásunk soha nem hiábavaló. Sok templomot és monostort leromboltak és zárva tartják őket, a szent angyal azonban látja igyekvésünket, meghallgatja kéréseinket és imádságunkat örömmel viszi Isten elé. Most úgy tűnik számunkra, hogy nehéz a helyzet. Hóban, sárban gázolunk, látjuk, hogy templomainkat tető helyett műanyag fólia borítja, de eljön majd az idő, amikor ezeket mind újjáépítik és újra szolgálni fognak bennük. Akkoriban e szavak megvalósulása lehetetlennek tűnt, de íme, mára már beteljesedtek.

1978-től kezdve Gábriel atya egy kis deszkákból ácsolt ólba költözött a Kaklovani-sétány mellé (a Kaklovani-sétány a Szamtavró-monostor udvarában található út, amelyet gesztenyefák szegélyeznek). Az ól eredetileg a monostor tyúkólja volt, amely időközben lakatlanná vált. Gábriel atya néha hagyta csak el a monostort, három napra vagy egy hétre, aztán mindig visszatért szűkös hajlékába. Életmódja egyaránt kifejezte aszkézisét és alázatát, ugyanis igen nagy mértékben megalázta magát. Az ól annyira szűkös volt, hogy kinyújtózni sem lehetett benne. Elviselte a téli hideget, nem fűtött magának, az ól deszkái között pedig 3 cm-es rések voltak. Igazi lelki-testi küzdelmet vívott.

Gábriel szerzetes leginkább a kis ólban tartózkodott. Néha átment régi, toronybéli cellájába. Egy alkalommal angyal jelent meg előtte, és átadta neki a Szvetitszkhoveli, „Életadó oszlop” egy darabját. Ez az oszlop azon a helyen áll, ahová Krisztus Urunk köntösét rejtették.[3] Gábriel atya és a szerzetesnővérek nagy tisztelettel fogadták a szent ereklyét és a Szamtavró-monostor templomában helyezték el, ahol mai napig őrzik.

1990-ben Gábriel atya a Shio mgvime-monostorba ment, mert elhatározta, hogy pusztai életet fog élni. Ott azonban isteni látomásban parancsot kapott, hogy menjen vissza Szamtavróba, és szolgálja az embereket. Attól kezdve haláláig a régi toronyban lakott. Gyóntatta a zarándokokat, nagy alázattal és önfeláldozó szeretettel szolgálta felebarátait.

1991 október-novemberében a grúziai politikai helyzet igen feszültté vált[4], egyedül Gábriel atya érezte meg azonban az eljövendő szerencsétlenség veszedelmét. Ezt mondogatta: „Vér a Rusztaveli sugárúton! Vér! Grúzok vére!” Amikor a Rusztaveli sugárúton lövöldözni kezdtek és egyik grúz a másikat lőtte, Gábriel atya meghúzta a Szamtavró-monostor harangjait és sírt. Még szigorúbbra fogta böjtjét és nem evett semmit. Nehéz leírni, milyen forrón sírt és milyen szívszakadva kérte Istent és Szentséges Úrnőnket, hogy mentsék meg Grúziát.

Nem tett különbséget az emberek között. Mindenki, aki felkereste, elmondhatta neki örömét vagy bánatát, és ő együttérzett mindenkivel. Hány embert szabadított meg imáival a sötétség csapdájából, azt csak Isten tudja! A prófétálás adományának segítségével mindenkit az igazság útjára vezetett. Gábriel atya szinte tökéletesen titokban tudta tartani csodatevő képességét, de amikor különleges helyzetbe került, például akkor, amikor a Szentséges Háromság egylényegűségét és szétválaszthatatlanságát tagadták előtte, felfedte fentről való hatalmát annak érdekében, hogy az isteni igazságot megvédje. Egy alkalommal hinduizmust népszerűsítő grúz ember jött hozzá, aki gyakran utazott Indiába és ott hosszabb időt töltött lelki mesterével. Gábriel atya fogott egy kenyeret, keresztet vetett rá a Szentháromság nevében, és a kenyér csodálatos módon szétvált tűzre, vízre és búzára. Azt mondta az embernek: „Nézd és lásd, így van jelen a Szentséges Háromságban is a három Valóság: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.” Aztán újra megáldotta a kereszt jelével a vizet, a búzát és a tüzet és az kenyér lett. „Ahogy ez a kenyér egyetlen egész és szétválaszthatatlan, ugyanilyen a Szentháromság is, egyetlen lényeg és szétválaszthatatlan”, mondta ámult látogatójának.

Egy alkalommal az Áthosz-hegyi Xiropotámu monostor apátja, József archimandrita a szerzetesközösség néhány tagjával együtt Grúziába utazott. Meglátogatták a Szamtavró-monostort is, és Gábriel atya áldását kérték. Gábriel szerzetes azonban megfeddte József atyát: „Hogy merészelted azt mondani a Szűznek, hogy elhagyta Grúziát? A Szent Szűz oltalma és imádságainak védelme alatt vagyunk, csak te nem látod.” Ezt hallva József atya megremegett és alázattal bocsánatot kért. Gábriel atya pedig szeretettel megölelte görög vendégét és az étkezőasztalhoz vezette. József atya elmesélte, hogy mielőtt Szamtavróba értek volna, az áthoszi szerzetesek meglátogatták a Szvetitszkhoveli -székesegyházat. A feszült grúz politikai és gazdasági helyzet és a kommunizmustól alig szabadult nép lelki gondjai miatt a tiszteletreméltó archimandrita lelkét fájdalom járta át és magában ezt mondta: „Szentséges Szűz, elhagytad Grúziát!”

A Xiropotámu-monostor lakói elköszöntek Gábriel atyától, és kérték, jöjjön el a Szent Hegyre, ő azonban így válaszolt: „Itt vagyok az én Áthoszomon. Nem adom az én Grúziámat az Áthosz-hegyért cserébe.”

Életének utolsó éveiben Gábriel atya súlyos ödémában szenvedett. Ezen kívül eltörte az egyik lábát és haláláig, másfél esztendőn át ágyban feküdt, mivel nem tudott járni. Bár nagy fájdalmai voltak, néha előfordult, hogy azt kérte, segítsék fel és ültessék a kunyhója bejáratához. Gyakran mondta: „A te életed az én életem. Ha nem áldozod fel magad népedért, semmi sem lesz.”

Nem lehet elfeledni az ismeretlen látogatók iránti szeretetét. Mielőtt a lábát eltörte, az általa készített eledelekkel vigasztalta a zarándokokat. Amikor pedig már nem tudott főzni, Paraszkéva anyát vagy más nővért kért meg, hogy készítsen valamit és nagy szeretettel szolgálta ki az érkezőket. Szüntelenül azon munkálkodott, hogy mindenkit közelebb vezessen Istenhez. Kegyelemmel és önfegyelemmel teljes szavai mélyen behatoltak az emberek szívébe. Imádságait mindig könnyek között végezte, és aki ezt látta, nem maradhatott közömbös. Ahogy az évek teltek, Gábriel atya gondolatai egyre inkább Istenhez fordultak és a felebarátai szeretetével, a bűnbánattal, az alázattal és a jósággal voltak elfoglalva. Életének utolsó évében azonban megváltozott, az utolsó időkről kezdett tanítani. „Látni fogjátok az antikrisztust, üldözni fognak benneteket, meneküljetek a hegyekbe! Ne féljetek! Ahogyan az izraeliták nem szenvedtek hiányt a pusztában, amikor kivonultak az egyiptomi fáraó fogságából, úgy lesz majd veletek is. Isten megőriz benneteket, a hegyekbe mentek, hogy megőrizzétek Krisztus szabadságát, hogy elmeneküljetek e világ Egyiptomából és a fáraó, azaz az antikrisztus fogságából. Ez a félrevonulás vezet el benneteket az Ígéret Földjére, a Paradicsomba, és ragyogni fogtok, mint a nap.”

Utolsó napjaiban Gábriel atya csak a szeretetről beszélt és könnyek között tanított mindenkit: „Emlékezzetek rá, hogy Isten szeretet. Tegyetek annyi jót, amennyit csak tudtok, hogy általa üdvözüljetek. Legyetek alázatosak, mert Isten csak az ő alázatos szolgáit ajándékozza meg kegyelemmel. Bánjátok meg bűneiteket, és ne halasszátok holnapra, mert ez az ördög cselvetése, hogy megtévesszen benneteket. Szeressétek egymást, mert az az ember, aki nem szeret, nem örökölheti Isten Országát.”

Az elhunyta előtti napon az atya így szólt: „Eljött távozásom ideje.” Aztán jobb kezével megsimogatta az Üdvözítő ikonját, amely ágya fölé volt függesztve, hallgatott kicsit, majd ezt mondta: „Téged követlek, Krisztusom, tizenkét éves korom óta. Készen állok, végy magadhoz engem!” Azon az éjszakán hajnali négy óráig igen nagy fájdalmai voltak, aztán zihálni kezdett és így kiáltott: „Anyám, anyám! Nővérem, nővérem!”[5]

Reggel mindnyájan eljöttek a monostorba, a család, a hívők, egy orvos és a papok. Gábriel atya szeretettel szegezte tekintetét Mürai Szent Miklós főpap ikonjára.
Dániel érsek elolvasta a haldoklókért felajánlott imádságokat. Végül Gábriel atya mosolygott és békében elaludt. 1995. november másodika volt. Utolsó kívánságának megfelelően a Szamtavró-monostor udvarában temették el, ősi szerzetesi szokás szerint zsákvászonba göngyölve. A temetés alatt olyan emberek vették körül, akik szerették. Kisebb zavar támadt abból, hogy a szentre senki sem akart hantot vetni, a körülállók biztatták a sírgödör közvetlen közelében állókat, de senki nem volt hajlandó a megszentelt testre földet dobni. Ekkor a föld szelíden, magától kezdett beperegni a sírba, először a szent mellkasát érintette, majd lassan beborította egész testét. Szándékának megfelelően sírkövére a következő szavakat vésték:

„Az igazság a lélek halhatatlanságában rejtőzik.” (Gábriel szerzetes)

Gábriel atya utolsó kívánságai és végrendelete

„Legyen dicsőség Istennek Krisztusban!

Bocsánatot kérek Őboldogsága II. Illéstől, egész Grúzia katholikoszától és pátriárkájától, és kérem áldását! Bocsánatot kérek a papoktól, szerzetesektől és szerzetesnővérektől és áldásomat adom mindenkire. Isten szeretet. Küzdöttem, de nem érhettem el Isten szeretetét, és nem szerettem felebarátomat úgy, ahogy azt az Üdvözítő parancsolta. Ebben a látható világban a szeretet az ember egyetlen célja, mert ezzel nyerheti el a Mennyek Országát és a nyugalmat az örökkévalóságban. Engedjétek meg nekem, hogy koporsó nélkül, egy szerzetesi köpenybe burkolva temessenek el. Legyetek jók és alázatosak! Isten akkor emlékezik meg rólunk, ha megalázzuk magunkat, és kegyelmi ajándékait azoknak adja, akik alázatosak. Legyetek alázatosak, engedelmesek és mindenkit szeressetek magatok körül. Mindnyájatokat szeretlek, az igazhitű keresztényeket és minden világra született embert! Az élet célja az, hogy elnyerjük a Mennyek Országát és megpihenjünk az örökkévalóságban. Azt kívánom, hogy mindnyájan elérjetek oda. Áldásomat adom mindnyájatokra, hogy ne veszítsétek el Isten kegyelmét, hogy az egész világ méltó legyen az Ország öröklésére. Nincs olyan ember a földön, aki elérte az üdvösséget és ne követett volna el bűnt. Magam is nagy bűnös vagyok, méltatlan és szerencsétlen. Amikor majd sírom közelében álltok, teljes szeretetemmel kérlek benneteket, könyörögjetek egy bűnös lélek nyugalmáért. Föld vagyok és a földbe térek meg. Az igazság a lélek halhatatlanságában rejtőzik.”

Gábriel szerzetes

(Forrás: doxologia.ro)

(Fordította: Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

[1] A grúz hagyományban a templomokat nevezetes szentföldi helyekről nevezik el, a tbiliszi Sioni- (Istenszülő elhunyta) székesegyház a jeruzsálemi Sion-hegyről kapta a nevét. Ez a székesegyház volt a grúz ortodoxia központja és a pátriárka székhelye 2004-ig, amikor felszentelték a pátriárka új, Szentháromság-székesegyházát.

[2] Orthodox World: Missziós céllal létrehozott amerikai folyóirat, amelyet 1965-ben alapított Makszimovics Szent János érsek áldásával Serafim Rose szerzetespap, a platinai puszta remetéje. A folyóirat, különösen Serafim atya haláláig (1982), jelentősen hozzájárult az Amerikai Egyesült Államokban az ortodoxia terjedéséhez.

[3] A hagyomány szerint a Krisztus utáni I. században, Mchetában (ld. a 3. jegyzetet) élt egy zsidó közösség, a közösség rabbija pedig, Elióz Jeruzsálemben tartózkodott, amikor az Üdvözítőt keresztre feszítették és magával hozta az Úr köntösét, amelyre sorsot vetettek (vö. Lk 23,34; Jn 19,24). Amikor visszatért Mchetába, Elióz nővérére, Szidóniára bízta, aki szeretettel magához ölelte a köntöst, és abban a pillanatban összeesett és meghalt. Mivel a köntöst nem lehetett kivenni a kezéből, Szidóniát az Úr köntösével együtt temették el. Sírján egy hatalmas cédrusfa nőtt, amelyet a Mcheta-i keresztények szent fának tartottak. Miután a IV. században Szent Nino keresztény hitre térítette Mirian királyt és Nana királynőt, a cédrust kivágták, hogy azon a helyen új templomot építésére használják fel. Hat vastag ágából készültek az új templom oszlopai,

óriás törzsét azonban, amely a kupolát támasztotta volna meg, nem tudták megmozdítani. Szent Nino forró imádságára angyal szállt le a mennyből, aki isteni erő segítségével a meghatározott helyre emelte a fa törzsét. Ekkor tűzhöz hasonló világosság kezdett ragyogni az oszlop körül, fájából jó illatú olaj fakadt, amely által sok csoda történt. E csodálatos fáról kapta a nevét a székesegyház is: Szvetitszkhoveli, azaz Életadó oszlop. Később a Szvetitszkhoveli-székesegyház számos grúz uralkodó temetkezési helye lett.

[4] Ekkoriban harc folyt a szovjethatalom alóli felszabadulás érdekében.

[5] Paraszkéva szerzetesnővérről van szó, akinek az volt a kötelessége, hogy Gábriel atyáról gondoskodjon, az atya halála után pedig az, hogy a sírját gondozza.

(Forrás: doxologia.ro)

(Fordította: Aranyosi-Vitéz Gellért)

(Folytatjuk)

[1] A grúz nyelvben a „mama” „atyát”, „apát” jelent.  A grúz Miatyánk is ezzel a szóval kezdődik.

[2] Lehet szó „szemétdombról is.

[3] A „c” és a „h” is ejtendő. Mcheta Grúzia egyik legrégebbi városa a mai fővárostól kb. 20 km-re, az Ibériai Királyság egykori fővárosa.

[4] Ezt a monostort „Grúzia szívének” tartják.

[5] Betánia: ősi, XII–XIII. sz-i grúz monostor Tbiliszitől 16 km-re.

[6] Batumi: a jelenlegi Grúzia második legnagyobb városa, jelentős kikötővel és kereskedelmi kapcsolatokkal. Lakosainak száma kb. 180 000.