Teológus Szent János apostol és evangélista elhunyta
szeptember 26.

Teológus Szent János apostol és evangélista Zebedeus és Szalóme fia volt, édesanyja, Szalóme pedig Szent Józsefnek, az Istenszülő jegyesének a leánya. Az Úr Jézus a halászháló mellől hívta el az evangélium hirdetésére. Amikor az Úr Krisztus a Galileai-tenger partján járt, a halászok közül választott magának apostolokat, elhívta a két testvért, Pétert és Andrást, majd meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és Jánost, a testvérét egy bárkában atyjukkal, Zebedeussal, amint a hálóikat javították és őket is elhívta (Mt 4,11–12). Amikor az Úr Krisztus Jánost maga mellé fogadta, „a mennydörgés fiának” nevezte el, mert előre látta, hogy a mennydörgését az egész világon hallani fogják és betölti majd az egész földkerekséget. János tehát követte jóságos Mesterét, léptei nyomában járt és elsajátította a bölcsességet, amit ajkairól hallott. Krisztus nagyon szerette tökéletes szívbéli jósága és szűzi tisztasága miatt. Tizenkét apostola közé választotta, mint a legkiválóbbak egyikét és a három apostol közé tartozott, akik az Úr legközelebbi tanítványai voltak és akik előtt a többieknél mélyebben fedte fel isteni titkait.

Amikor Jairus leányát fel akarta támasztani, a többieket nem vitte magával, csak Pétert, Jakabot és Jánost. Amikor a Thábor hegyén meg akarta mutatni isteni dicsőségét, Pétert, Jakabot és Jánost vitte magával. Amikor a Gecsemáné-kertben imádkozott, ott sem nélkülözte Jánost, mert azt mondta a tanítványoknak: „Üljetek le itt, amíg én elmegyek és imádkozom.” Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, majd szomorkodni és gyötrődni kezdett. (Mt 26,36–37)

János, mint Krisztus szeretett tanítványa, elválaszthatatlan volt az Úrtól, mindenhová követte. Tudjuk, hogy Krisztus nagyon szerette, mert a keblén pihent. Hiszen az Utolsó Vacsorán az Úr beszélt árulójáról, és a tanítványok egymást kérdezgették, mert nem tudták, kiről beszél. Akkor János szeretett Mestere keblére hajtotta fejét, ahogy ő maga írja evangéliumában: „Tanítványai közül egyik, akit szeretett Jézus, ott nyugodott Jézus keblén.” Simon Péter ezért jelt adott neki: „Kérdezd meg, kiről beszél?” János így szólt hozzá: „Uram, ki az?” (Jn 13,23–25). Ó, mily nagy szeretete volt az Úr Krisztus iránt, hogy keblére hajthatta fejét, és bátran megkérdezhette tőle a titkot!

János jobban szerette az Urat, mint a többiek. Amikor ugyanis szenvedett, mindnyájan elhagyták a Pásztort és elfutottak, egyedül ő szemlélte közelről Krisztus minden kínját, szívében együtt szenvedett vele és a tisztaságos és feddhetetlen Szűz Máriával, az Úr Anyjával együtt sírt és sóhajtozott. A kereszt alatt is az Istenszülővel volt és amikor az Úr meghalt, akkor sem hagyta el Isten Fiát, aki értünk szenvedett. A kereszt alatt maga az Úr hívta őt az ő tisztaságos Szűz Anyja, Mária fiának: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” (Jn 19,26–27) Attól az órától fogva nagy tisztességgel magához vette őt, mint saját anyját, és szolgálta tiszteletreméltó és dicsőséges elhunytának napjáig. Amikor pedig Isten Anyja elszenderedett és tiszteletreméltó, szent testét a sír felé vitték, Szent János vitte ágya előtt a fényesen ragyogó pálmaágat, amelyet Gábriel arkangyal hozott a Tisztaságos Szűznek, amikor hírét hozta, hogy a földiekből az égiekbe költözik.

A Szentséges Istenszülő elhunytát követően János apostol tanítványával, Prοkhorosszal együtt – a sorsvetésnek megfelelően – Ázsiába ment, hogy ott hirdesse az Úr igéjét. Útközben igen szomorkodott, mert előre látta a kísértéseket, amelyek a tengeri úton érik majd, és mindezt elbeszélte Prοkhorosznak. Amikor pedig Joppéban hajóra szálltak és elindultak, a nap tizenegyedik órájában nagy vihar támadt, mely az éjszaka folyamán széttörte a hajót úgy, hogy az utasoknak a tenger hullámain kellett úszniuk. A következő nap hatodik órájában pedig a tenger mindannyiukat élve partra dobta Szeleukiától öt stádiumnyira, egyedül János maradt a tengerben. Prοkhorosz sokáig siratta, majd Ázsiába ment. Negyven napig ment, egy tengerparti faluba ért, és megállt, hogy fáradtságát kipihenje. A tengerre tekintett és szomorkodott János miatt, és íme, a tengerből felhabzott egy nagy hullám, hangosan a partnak csapódott, és Jánost élve a szárazra vetette.

Prοkhorosz odasietett, hogy lássa, miféle embert vetett ki a víz és rátalált Jánosra, fölemelte, megölelte, együtt sírtak és hálát adtak Istennek mindenért. Szent János negyven napot és negyven éjjelt töltött a tengerben, és Isten segítségével életben maradt. Bementek a faluba, kenyeret és vizet kértek, megerősödtek, majd Efezusba mentek. Amikor együtt beléptek a városba, egy előkelő római asszonnyal találkoztak, akinek híre – gonosz dolgai miatt – Rómáig is eljutott. Ő volt a város közfürdőjének tulajdonosa. Az asszony elfogatta, a közfürdőben munkára fogta és kínozta őket. Mindkettejüket a saját szolgálatába állította, János a tüzet gyújtotta, Prοkhorosz pedig a vizet hordta. Sok időt töltöttek el ezzel a munkával.

A fürdőben pedig volt egy démon, aki minden évben megfojtott valakit a fiatalok közül, akik fürödni mentek. Mert amikor a fürdőt építették és az alapját kiásták, démoni parancsra egy ifjút és egy leányt élve oda temettek, akkor kezdődtek a gyilkosságok.

Történet akkoriban, hogy egy gyermek ment a fürdőbe, név szerint Domnosz, a város elöljárójának, Dioszkoridésznek a fia. Miközben Domnosz fürdött, rátámadt az ördög és megfojtotta, és hozzátartozói igen siratták. Hallott erről Efezus egész városa, Dioszkoridész pedig szomorúságában belehalt bánatába. A római asszony sokat imádkozott Artemiszhez, hogy támassza fel Domnoszt, és imádság közben kínozta a testét, de semmire sem ment. János pedig Prοkhoroszt kérdezte a történtekről. Ekkor meglátta őket a római asszony, rátámadt Jánosra, ütlegelni kezdte, vádolta és szidalmazta. Domnosz haláláért Jánost tette felelőssé: „Ha fel nem támasztod Domnoszt, elválasztom lelkedet a testedtől.”

János imádkozott, feltámasztotta a gyermeket, a római asszony lelke pedig megrendült, és azt mondta, hogy ő vagy Isten, vagy Istennek fia. János Dioszkoridészt is feltámasztotta. Mindhárman hittek Krisztusban és megkeresztelkedtek. Félelem töltötte el az egész népet, igen csodálkoztak a történteken, egyesek pedig azt mondták, hogy János és Prοkhorosz varázslók, mire mások azt, hogy a varázslók nem tudnak holtakat feltámasztani. János elűzte az álnok lelket a fürdőből, tanítványával együtt Dioszkoridész házában laktak, megerősítették a hitben az újonnan megvilágosítottakat és igaz életre tanították őket.

Egy alkalommal Artemisz-ünnepet tartottak Efezusban, az egész nép táncolt és a szentély közelében játékokon vett részt. A szentély mellett állt Artemisz bálványszobra. János felállt egy magas helyre és nagy hangon megfeddte a nép vakságát, mert nem tudják, mit tesznek, az igaz Isten helyett egy démon előtt hódolnak. A sokaság haragra gerjedt és kövekkel dobálta Jánost, de egyetlen kő sem találta el, ellenkezőleg, a kövek megfordultak, és azokat találták el, akik dobták őket… A többiek kérték Jánost, hogy könyörüljön, mert félelem és rettegés lett úrrá rajtuk…

Abban az időben Domitianus római császár (81–96) nagy üldözést indított a keresztények ellen. Jánost is megvádolták a császár előtt, Ázsia helytartója elfogatta és megkötözve Rómába küldte a császárhoz, ahol Krisztus megvallásáért előbb megverték, majd halálos méreggel kevert vízzel itatták. A méreg azonban nem tett kárt benne, ahogyan Krisztus mondta: „Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben gonosz lelkeket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha halálos mérget isznak, nem árt nekik; ha pedig betegekre teszik kezüket, azok meggyógyulnak.” (Mk 16,17–18) Ekkor egy igen forró olajjal teli üstbe vetették, de onnan is sértetlenül jött ki. A körülálló sokaság így kiáltozott: „Nagy a keresztények Istene!” A császár nem merte tovább kínozni Jánost, mert azt hitte, hogy halhatatlan és Patmosz szigetére száműzte, annak az álomnak megfelelően, amelyben az Úr így szólt hozzá: „Sokat kell szenvedned és egy szigetre száműznek, amely nagy hasznodra lesz.” A katonák fogták tehát Jánost és Prοkhoroszt, hajóra tették és tengerre szálltak. Egyik nap a császár emberei épp asztalnál ültek és vigadoztak a bőséges étel és ital fölött. Egyikük azonban, egy ifjú, játszadozás közben kiesett a hajóból a tengerbe és megfulladt. A vigadozás kesergésre változott, az örvendezés pedig sírásra, mert nem tudtak segíteni a tengerbe esettnek. Különösen kesergett az ifjú atyja, aki szintén a hajón volt, és ha a többiek nem tartották volna vissza, maga is a tengerbe ugrik. Az utasok tudták, hogy János nagy csodákat művel, és kérlelték, hogy segítsen. Ő pedig mindegyiket egyenként megkérdezte, milyen istent tisztel. Az egyik azt mondta, Apollót, a másik Diánát, ismét másik Herkulest, egyesek Aszklépioszt, mások pedig az efezusi Artemiszt. Ekkor János így szólt hozzájuk: „Ennyi istenetek van, és egyik sem tud megmenteni egy embert a fulladástól?” A következő nap harmadik órájában, mivel János is sajnálta az ifjút, könnyek között imádkozni kezdett Istenhez, a tenger forrongani kezdett, a hajó felé egy nagy hullám csapott és az ifjút élve János lábai elé vetette. Mindnyájan látták, félelem töltötte el őket, és örvendeztek. Jánost pedig igen nagy tisztelet övezte, láncait is levették, amelyeket addig viselt.

Egy másik alkalommal, a nap ötödik órájában hatalmas vihar támadt, az utasok kétségbeestek életük miatt és kiáltoztak. Amikor már úgy tűnt, hogy a hajó darabokra törik, Jánost szólították, hogy segítsen, imádkozzon Istenhez és mentse meg őket. Ő pedig megparancsolta, hogy hagyják abba a kiáltozást, imádkozni kezdett, rögvest lecsendesült a vihar és néma csend lett.

Egy másik alkalommal elfogyott az ivóvizük, többen elgyengültek a szomjúság miatt, és haláluk közeledtét érezték. Ekkor János Prοkhorosszal megtöltette a vizesedényeket tengervízzel, és amikor tele voltak, így szólt: „Jézus Krisztus nevében merítsetek és igyatok.” Merítettek és az edényekben édesvíz volt, ittak és felüdültek. E csoda után mindnyájan megkeresztelkedtek és szabadon akarták engedni Jánost, hogy menjen, ahová akar. Ő azonban azt tanácsolta nekik, hogy vigyék oda, ahová a parancs szól. Amikor Patmosz szigetére értek, átadták a sziget elöljárójának levelüket. Mürón pedig, az elöljáró apósa Jánost és Prοkhoroszt a házába fogadta.

Mürónnak volt egy nagy fia, név szerint Apollónidész. A fiúban egy izgága démon lakott, aki meg tudta mondani a jövendő dolgokat. Ezért mindenki úgy kezelte Apollónidészt, mintha próféta volna. Amikor azonban János belépett Mürón házába, Apollónidész eltűnt. Másik városba menekült, mert félt, hogy János kiűzi belőle a démont. Mürón házában szomorúság támadt az ifjú eltűnése miatt, aki nem sok idő elteltével levelet írt atyjának, melyben értesítette, hogy János, a varázsló kergette el mesterkedésével és nem térhet vissza, amíg János el nem vész. Mürón pedig a levél elolvasása után vejéhez, a sziget elöljárójához sietett, és elbeszélte neki, ami történt. Az elöljáró elfogatta Jánost és vadállatok elé akarta vettetni. János azonban arra kérte, engedje meg, hogy tanítványát elküldje Apollónidészért, és megígérte, hogy haza fog térni. Az elöljáró megengedte, de Jánost pedig két láncra verve börtönbe vetette.

Elment tehát Prοkhorosz Apollónidészért, és elvitte neki János levelét, amelyben ez állt: „János, Jézus Krisztusnak, Isten Fiának apostola az izgága léleknek, amely Apollónidészben lakik, ezt parancsolom: Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében távozz Isten alkotásából, és soha többé ne térj vissza belé, hanem hagyd el ezt a szigetet, bolyongj puszta és víznélküli helyeken és hagyd békén az embereket.” Amikor Prοkhorosz odaért a levéllel, az ördög mindjárt elhagyta Apollónidészt és elmenekült. Az ifjú magához tért, és mintha csak álomból ébredt volna föl, csatlakozott Prοkhoroszhoz és visszatért saját városába. Amikor azonban visszaértek, az ifjú nem haza ment, hanem előbb a börtönben Jánost kereste fel, lábai elé borult és megköszönte, hogy megszabadította a tisztátalan lélektől. Amikor szülei, testvérei és rokonai értesültek Apollónidész visszatéréséről, mindnyájan összegyűltek, örvendeztek, János láncait levették és szabadon bocsátották. Apollónidész pedig így szólt: „Íme, sok év telt el azóta, amióta egy alkalommal ágyamban pihentem, nehéz álom nyomott el, egy ember állt az ágy bal oldalán, megrázott és felébresztett. Feketébb volt, mint egy szénné égett, bűzös farönk, szeme égett, mintha világított volna, én pedig reszkettem a félelemtől. Így szólt hozzám: »Nyisd ki a szádat«, én kinyitottam, ő bemászott rajta, megtöltötte gyomromat, és attól az órától fogva megismertette velem a jót és a rosszat és mindent tudtomra adott, ami a házban történt. Amikor pedig Krisztus apostola a házunkba lépett, az, aki bennem lakott, így szólt: »Menekülj innen, Apollónidész, mert meghalsz, ez az ember ugyanis varázsló, és meg akar ölni!« Ekkor rögtön elfutottam és idegen városba mentem. Amikor pedig vissza akartam térni, nem hagyta, hanem azt mondta: »Ha János nem hal meg, nem élhetsz többé abban a házban.« Ezek után Prοkhorosz eljött értem, és amint megláttam őt, a tisztátalan lélek elhagyott, éppen úgy, ahogy egykor a gyomromba költözött. Nagy tehertől könnyebbültem meg, értelmem helyreállt és meggyógyultam.”

Ezeket hallva mindnyájan János lábai elé borultak, ő pedig megnyitotta száját és a mi Urunk, Jézus Krisztus hitére tanította őket.

Hitt Mürón, hitt a felesége, hittek a fiai, mindnyájan megkeresztelkedtek és nagy örvendezés lett abban a házban. Később Mürón lánya, Khrüszippeia, a sziget elöljárójának felesége is felvette a szent keresztséget fiával és minden szolgájával együtt. Őutána maga Lőrinc is, a férje, a sziget kormányzója megkeresztelkedett, elhagyta világi megbízatását, hogy szabadon egyedül Istennek szolgálhasson.

Három esztendeig élt János és Prοkhorosz Mürón házában és hirdette Isten igéjét. Sok jel és csoda történt ott Jézus Krisztus Urunk erejével. A betegek meggyógyultak, az ördögök menekültek, János szavára Apolló szentélye bálványszobraival együtt összedőlt, sokan tértek az igaz hitre és megkeresztelkedtek…

Egy alkalommal beteg, lázas embert talált az út mellett, a kereszt jelét vetette rá és az meggyógyult. Látta ezt egy Filón nevű zsidó, aki a szent írásokról kérdezte Jánost és a házába hívta. Felesége leprás volt. Az asszony János lábai elé borult, rögtön meggyógyult, és hitt Krisztusban. Filón, a férje is hitt, és saját házában vette fel a szent keresztséget.

Ezek után János kiment a térre, a nép köré gyűlt, hogy az üdvözítő tanítást hallgassa. Odajöttek a bálványoknak áldozó papok is, és az egyik – kísérteni akarva a szentet – így szólt: „Mester, van egy fiam, mindkét lábára béna, kérlek, gyógyítsd meg, és ha meggyógyul, hinni fogok Istenben, akit te hirdetsz.” A szent azonban így szólt hozzá: „Miért kísérted Istent? Meglátod, valóban napvilágra kerül szíved álnoksága.” Így szólt, majd fiához küldte az embert ezekkel a szavakkal: „Az én Istenem, Krisztus nevében kelj fel és jöjj hozzám.” Az pedig azonnal fölkelt, és egészségesen a szenthez jött. Atyja azonban gonosz szándéka miatt még abban az órában mindkét lábára megbénult, keserves fájdalmak közt a földre esett és könyörögve kiáltott a szenthez: „Könyörülj rajtam, Isten szentje, és gyógyíts meg a te Istened, Jézus Krisztus nevében. Hiszem, hogy nincs más Isten Rajta kívül.” A szent pedig megkönyörült rajta, a bálványimádó papot meggyógyította, a szent hitre tanította és megkeresztelte Jézus Krisztus nevében.

Másnap János egy vízkóros emberre talált, aki tizenhét éve nem hagyta el ágyát. Az apostol meggyógyította szavával és megvilágosította a szent keresztséggel. Ugyanezen a napon annak a helynek a császári helytartója Lőrincen, Mürón vején, a sziget kormányzóján keresztül Jánosért küldetett azzal, hogy felesége gyermeket vár, eljött a szülés órája és keservesen kínlódik, mert nem tudja megszülni a gyermekét. A szent odasietett, és amikor lábát a ház küszöbére tette, az asszony megszült és megkönnyebbült. Amikor a helytartó ezt látta, hitt Krisztusban egész házanépével együtt.

János három esztendeig maradt ezen a helyen, majd egy másik városba ment. Itt az emberek a bálványimádás sötétségében éltek. Amikor belépett a városba, látta, hogy éppen ünnepséget tartanak a bálványok tiszteletére és néhány ifjút látott megkötözve. Megkérdezte egy ott állótól, miért vannak megkötözve az ifjak. Az így felelt: „A nagy Lupusz isten tiszteletére tartjuk ezt az ünnepséget,[1] neki áldozzuk fel ezeket az ifjakat.” János arra kérte az embert, hogy mutassa meg neki ezt az istent…, így szólt hozzá: „Látom, jó ember vagy, én pedig jövevény vagyok, kérlek, most azonnal vezess arra a helyre, mert nagyon szeretném látni a ti isteneteket, ha pedig megmutatod, egy igen értékes igazgyöngyöt adok neked.” Az pedig fogta Jánost, odavezette, és egy sík, sárral és vízzel borított, mocsaras területet mutatott neki: „Innen jön elő Lupusz, a mi istenünk, és megmutatja magát a népnek.” János várt tehát, hogy kijöjjön, és íme, amint a nap negyedik órája közeledett, megjelent a démon hatalmas farkas képében és kijött a vízből. János pedig Krisztus nevében tehetetlenné tette, majd megkérdezte: „Hány esztendeje laksz itt?” A démon felelt: „Hetven esztendeje.” Krisztus apostola ezt mondta neki: „Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében megparancsolom, távozz erről a helyről, és soha többé vissza ne térj!” Ekkor a démon eltűnt. Az ember pedig, aki Jánost odavezette, félelemmel telt el és a szent lábai elé borult. János tanítani kezdte a szent hitre, és így szólt: „Íme, átadom neked a drága igazgyöngyöt, amit ígértem.”

Ekkor értek oda az áldozatbemutatók a megkötözött ifjakkal együtt, késsel a kezükben, a népsokaság a farkas megjelenését várta, mert fel akarták áldozni az ifjakat… Miután sokáig várakoztak, nem bírták tovább a várakozást, János pedig hozzájuk lépett, megkérte, oldozzák el az ártatlan ifjakat és így szólt: „Nem Lupusz volt az ti igazi Istenetek. Az egy démon volt, akit Jézus Krisztus ereje legyőzött és elkergetett.” Azok pedig, hallván, hogy Lupusz elveszett, félni kezdtek, és mivel valóban nem jött, eloldozták az ifjakat és épségben szabadon engedték őket. Akkor a szent hirdette nekik Krisztust, rámutatott tévedésükre, sokan hittek a szavának és megkeresztelkedtek…

Történt, hogy János kiment a térre, ahová a városból nagy tömeg gyűlt össze, hogy Isten igéjét hallgassa. Íme, egy asszony a lábaihoz borult és könyörgött, gyógyítsa meg ördögtől megszállt fiát, aki miatt már egész vagyonát orvosokra költötte. A szent megparancsolta, hogy hozzák elé, és amint a küldöttek megmondták neki, hogy János hívja, a démon azonnal elhagyta, újra egészséges lett, hitt Krisztusban és anyjával együtt megkeresztelkedett…

Akkoriban ölték meg Domitianus császárt († 96), utána a római trónt Nerva császár (96–98) foglalta el, aki igen jó ember volt. Mindenkit felszabadított, aki börtönben viselte büntetését. Ekkor Jánosnak is véget ért a száműzetése, és úgy gondolta, egyelőre visszatér Efezusba, mert Patmosz szigetén csaknem mindenkit Krisztus hitére térített. Amikor a szigetlakók ezt megtudták, kérlelték, hogy ne menjen el, hanem maradjon végleg velük. Azután, mivel látták, hogy a szent nem akar ott maradni, kérlelték, hogy legalább evangéliumát, amelyet írt, hagyja ott nekik tanításának emlékéül. Hiszen egykor az egész sziget számára böjtöt írt elő, maga mellé vette Prοkhoroszt és felment a várostól öt stádiumnyira lévő magas hegyre, ahol három napig imádkozott. Miután a három nap eltelt, mennydörgés és villámlás támadt, megremegett a föld. Prοkhorosz pedig félelmében a földre borult. János fölemelte, jobbjára ültette és így szólt hozzá: „Írj le mindent, amit ajkaimról hallasz.” Azután szemét az égre emelte, imádkozott, majd könyörgését követően elkezdte mondani: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1), és így tovább, ahogy következik. A tanítvány pedig figyelmesen mindent leírt, amit mondott… Ezen a szigeten írta Szent János a Jelenések Könyvét is saját kezével, mert, miután a hegyen néhány napig böjtölt, látta Isten elmondhatatlan kinyilatkoztatását, lejegyezte és átadta a hívőknek.

Mielőtt a szigetet elhagyta volna, bejárta a városokat és a falvakat és megerősítette a testvéreket a hitben. Történt pedig, hogy az egyik faluban szolgált Zeusz papja, Eukharisz, akinek volt egy vak fia, a fiú pedig régóta vágyott arra, hogy Jánossal találkozzon. Amikor tehát meghallotta, hogy János a faluba érkezett, odasietett hozzá és kérte, hogy jöjjön el a házába és gyógyítsa meg a fiát. János pedig látta, hogy emberi lelkeket nyerhet meg, elment a pap házába és így szólt a vak fiúhoz: „Az én Uram, Jézus Krisztus nevében: láss!” És rögvest látni kezdett. Amikor Eukharisz pap ezt hallotta, hitt Krisztusban és megkeresztelkedett fiával együtt.

Az apostol annak a szigetnek minden városában egyházakat alapított és templomokat építtetett, élükre püspököket és papokat helyezett, akiket jól megtanított mindenre, hálát adott Istennek mindnyájukért, majd visszatért Efezusba. Sírva és sóhajtozva kísérte ki a hívő nép a tengerpartra, nem akarták az igazságnak e fényes sugarú napját elveszíteni, aki egész országukat megvilágosította tanításával. Ő pedig hajóra szállt, a békesség áldását adta rájuk, és visszatért kis házába. Amikor Efezusba ért, az ottani keresztények kimondhatatlan örömmel fogadták, így kiáltoztak: „Áldott, aki az Úr nevében jő”, és nagy tisztességgel fogadták. Amíg pedig Efezusban maradt, nem szűnt meg sohasem munkálkodni, mindig tanította a népet, az üdvösség ösvényére vezette őket.

Nem szabad elhallgatnunk azt sem, amiről Alexandriai Szent Kelemen (215) tanúskodik. János apostol, amikor az ázsiai városokban járt, egy alkalommal egy ifjúval találkozott, akit természete magától indított jócselekedetekre, ezért maga mellé vette, tanította és megkeresztelte. Később tovább akart onnan menni más vidékekre, hogy hirdesse az evangéliumot, ezért mindenki füle hallatára az ifjút a város püspökére bízta, hogy az minden helyénvaló dologra megtanítsa.[2] A püspök maga mellé vette az ifjút és tanította a Szent Írásokra, de nem törődött vele megfelelően…, hanem hagyta, hogy mindent saját akarata szerint tegyen, az ifjú pedig rövidesen rossz szokásokat vett föl, részegeskedni és lopni kezdett. Később útonállók társaságába keveredett, akik magukkal vitték a pusztaságba, felvitték egy hegyre, megtették bandavezérnek és vezetésével támadták az embereket az országúton. Bizonyos idő elteltével János visszatért abba a városba, és hallotta, hogy az ifjú megvadult és útonálló lett, ezért így szólt a püspökhöz: „Add vissza a letéteményt, amit megőrzésre nálad hagytam, mert bíztam benne, hogy hívő ember létedre gondosan vigyázol rá. Vezesd elém az ifjút, akit mindenki füle hallatára rád bíztam, hogy Isten félelmére tanítsd.” A püspök sírva válaszolt: „Az ifjú elveszett, lelke meghalt, teste pedig útonállóvá vált.” János így szólt hozzá: „Hát így őrizted meg testvéred lelkét? Adj egy lovat és mellém egy embert, hogy elvezessen ahhoz, akit te elvesztettél.” Útnak indult tehát János apostol, megérkezett az útonállókhoz, és kérte őket, hogy vezessék elő a vezérüket. Akkor előhívták. Amikor az ifjú meglátta Szent Jánost, igen elszégyellte magát, és sietve a pusztába menekült. Ekkor János apostol – megfeledkezve idős koráról – utána futott, és ezt kiáltotta neki: „Fordulj vissza, fiam, atyádhoz, és ne ess kétségbe eltévelyedésed miatt, mert én magamra veszem a te bűneidet. Állj meg hát, és várj meg, mert az Úr küldött érted!” Az ifjú ekkor remegve és nagy szégyennel a szívében megfordult, a szent lábai elé borult, és nem mert a szemébe nézni. János pedig atyai szeretettel magához ölelte, megcsókolta, majd fogta, és mivel megtalálta az elveszett bárányt, nagy örömmel a városba vezette.

Sokáig tanította, bűnbánatra biztatta, és mert az ifjú mindezekben sokat fáradozott, tetszett Istennek, bocsánatot nyert minden vétke, és békében költözött az Úrhoz…

Amikor évei száma túllépte a százat, hét tanítványával együtt elhagyta Domnosz házát, és egy bizonyos helyre érve, megparancsolta, hogy telepedjenek le. Nappal volt. János pedig egy kőhajításnyira odébb ment és imádkozott. Tanítványai ezután János parancsára egy kereszt alakú sírt ástak, majd János meghagyta Prοkhorosznak, hogy menjen Jeruzsálembe és maradjon ott élete végéig. Búcsúbeszédet mondott tanítványainak, megcsókolta őket, és így szólt hozzájuk: „Húzzátok rám édesanyámat, a földet, és fedjetek be vele.” A tanítványok megcsókolták, és térdig befedték. Majd János megcsókolta őket, nyakig befedték, arcára egy kendőt terítettek, így csókolták meg, és igen siratták, azután a földdel teljesen betakarták.[3]

Ezek után, miután a városbeli testvérek minderről értesültek, odamentek, felnyitották a sírt, de nem találtak benne senkit. Nagyon sírtak és imádkozva visszatértek a városba. Minden esztendő május nyolcadik napján pedig a sírján finom por jelenik meg, a sírnál betegek gyógyulnak meg Szent János apostol imádságai által, Isten dicsőségére, kinek Háromságát magasztaljuk mindörökkön örökké.

Ámen.

[1] Valószínűleg Lükeoszról, a „Farkas-istenről” van szó, ezt a melléknevet alkalmazták Apollóra/Zeuszra az árkádiai Lükeon-hegyén tartott, emberáldozatot is bemutató titkos szertartások kapcsán (ld. Ókori Lexikon, Áldozás és Lycaon címszavakat).

[2] A történetet Euszebiosz is feljegyezte Egyháztörténetében, „Egy történet János apostolról” címmel (III. 23.).

[3] Nem tudjuk pontosan hány évig élt Szent János apostol. Egyesek szerint százhúsz évig, mások szerint százöt évig és hat hónapig, de az bizonyos, hogy száz esztendősnél idősebb volt, amikor elhunyt.

Forrás: doxologia.ro

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)