2024. június 24. Pünkösd Hétfő és Keresztelő Szent János születése.
(Ef 5,9–19; Mt 18,10–20)
Abban az időben így szólt Jézus tanítványaihoz: Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van. Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el és nem keresi-e meg az eltévedtet? Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett. Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül.
Ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni. Ha rájuk sem akar hallgatni, mondd meg az egyháznak. Ha pedig az egyházra sem akar hallgatni, legyen számodra olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony, mondom nektek: mindaz, amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is.
És bizony, mondom nektek: ha a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, bármi legyen is az, megkapják Atyámtól, aki a mennyben van. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.
Kedves jó Testvéreim!
Talán nem sokan vettétek észre, hogy a Húsvétot követő szent ötven nap alatt Szent Egyházunk titokban böjtre fogott bennünket, ám ez a böjt nem étkezésben nyilvánult meg, hanem imádságban és testtartásban. Szent Atyáink úgy rendelték, hogy a Húsvétot követő napokban a húsvéti köszöntéssel üdvözöljük egymást, a szertartások a húsvéti himnusszal (tropárionnal) kezdődjenek, és böjtöt tartsunk egyik legismertebb imádságunk, a Mennyei Király tekintetében, amelyet el kell hagynunk egészen a pünkösdi vecsernyéig. Ajkunk olyannyira rááll erre az imádságra, mint ahogy testünk készségesen meghajlik vagy leborul, ha arra van szükség. A húsvéti ünnepkör napjaiban azonban mindezek tiltva voltak, hogy egyenes testtartásunk emlékeztessen Krisztus Urunk halottaiból való felkelésére, és ne a Szentlelket hívjuk, hanem az Úr feltámadására gondoljunk.
Igen furcsa és különös, kedves jó Testvéreim, hogy az Úr Mennybemenetelével nem ért véget az ő története, hiszen azt hihetnénk, hogy eljött hozzánk, teljesítette feladatát, és amikor visszatér Atyjához, akkor helyreállt a rend, minden a helyére került. Isten terve azonban nem ez volt. Maga az Úr mondja tanítványainak, hogy maradjanak a városban, amíg el nem tölti őket az erő a magasságból (Lk 24,49). Tehát Jézus Krisztus, az Isten Fia, a Megváltó nem tartotta elegendőnek az ő szolgálatát, hanem azt akarta, hogy a Szentséges Háromság teljessége nyilvánuljon meg az emberek életében.
Láttuk ezt a teljességet az Úr megkeresztelkedésekor, és láttuk fönt, a magas hegyen, amikor színében elváltozott apostolai előtt, hogy megmutassa előttük feltámadása utáni dicsőségét, a teremtetlen fényt, amely után mindnyájan vágyakozunk.
A pünkösdvasárnapi vecsernye mindezeket röviden foglalja össze számunkra, amikor azt mondja: „Krisztus igaz Istenünk, aki az Atya és Isten öléből eltávozott, és a mennyekből a földre szállott, és a mi teljes emberi természetünket fölvette s azt megistenítette, azután pedig újra fölment a mennyekbe és az Isten Atya jobbjára ült, majd az isteni, szent, egylényegű, egyhatalmú, egydicsőségű és Vele együtt öröktől fogva való Lelket az ő szent tanítványaira és apostolaira leküldötte, s Általa őket, őáltaluk pedig az egész földkerekséget megvilágosította”.
Milyen bölcsek voltak szent elődeink, kedves jó testvéreim, hogy a Szentlélek eljövetelét a térdelés gesztusával kötötték össze, mintha azt akarták volna mondani: „Ha eljön a Szentlélek, akkor felismeritek majd, hogy az Istenhez vezető egyetlen út a bűnbánat, a töredelem és az alázat útja.” Hogyan imádkozzuk az 50. zsoltárban? „Istenhez illő áldozat a töredelmes lélek, töredelmes és megalázkodott szívet nem vet meg Isten.” (Zsolt 50,19)
Mindennapi imádságunk, a Jézus-ima is arra ösztönöz bennünket, hogy beismerjük bűnösségünket, és egyedül az Úr könyörületében reménykedjünk. A Mennyei Király… kezdetű ima is ugyanígy, azt kérésünket tartalmazza, hogy a Szentlélek lakozzon bennünk, tisztítson meg minden szennyfolttól és üdvözítse a lelkünket. János apostol is felhívja figyelmünket erre a nagy igazságra: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincs bennünk.” (1Ján 1,8–10)
Szent Jusztin Popovics (1894–1979), a XX. század nagy szerb hittudósa és szentje így ír Az ortodox hit és a Krisztusban való élet c. művében: „Mit érez az ortodox keresztény, amikor Krisztus, az Isten-ember jelen van az életében? Azt érzi, hogy teljességgel, teljességgel bűnös. Ez van az érzéseiben, ez határozza meg a hozzáállását, a gondolkodását, megszólalásának szelíd voltát, lelkiismeretét, bűnvallását (gyónását), egész lényét. A személyes bűnösségnek ez az érzése a Legédesebb Jézus Krisztus Úr jelenlétében: ez a keresztény ember lelkének lelke és szívének szíve.”
A tegnapi, pünkösdvasárnapi szent evangéliumban azt olvastuk, hogy a főpapok és farizeusok a Krisztusban hívő népet gyülevész népségnek nevezik (vö. Jn 7,49). Ugyanez történik Pünkösdkor is, amikor a nagy tömegből egyesek azt mondják a különféle nyelveken beszélő apostolokra, hogy „tele vannak édes borral” (ApCsel 2,13). Hányszor kárhoztatták a keresztényeket az évszázadok folyamán, drága jó Testvéreim? Az első századokban azt mondták róluk, hogy gyermekeket esznek meg elevenen. A Római Birodalom üldözései alatt az államra, a császári hatalomra veszélyes, lázadó, bomlasztó elemeknek tartották őket, csak azért, mert nem áldoztak a bálványoknak. A hírhedt francia forradalom során, amelyre Európa oly büszke, és amelyről mint „nagy forradalomról” emlékeznek meg az iskolapadokban, tömegeket mészároltak le az egyenlőség nevében, csak mert az Egyházhoz tartoztak, és jutott a keresztényeknek börtön, száműzetés és vérpad. A XX. század szörnyűségeit meg sem kell említenem. És ma is, drága jó Testvéreim, a keresztényeket sokan megvetik, képmutatónak, haszonlesőnek gondolják, a papokat gyermekek megrontásával vádolják, és egyes újságírók egy alkalmat sem mulasztanak el, ha az Egyházat negatív színben lehet feltüntetni. Ugyanaz történik, mint a szent evangéliumban: gyülevész népségnek tartanak bennünket.
A Pünkösd azonban, drága jó testvéreim, ennek éppen az ellenkezőjét hozta létre. A Szentlélek Egyházat alapított, a megszenteltek, a kiválasztottak, az Istennek elkülönítettek, az Istenhez tartozók közösségét, és a mai napig kormányozza ezt a közösséget. Nem a tökéletesek közösségét, hanem a törekvők, a küzdők, a harcolók, az elbukók és újra felállók közösségét, a vétkezők és azonnal Istenhez menekülők közösségét. Milyen könnyen mondják azok, akik nem ismerik a Szentlelket, hogy a keresztények bűnösök, és hogy milyen alapon nyilvánítanak véleményt erkölcsi kérdésekben, amikor maguk sem tökéletesek. Természetesen nem vagyunk tökéletesek, de minden nap törekszünk a tökéletességre, és tudjuk, mi a tökéletesség: a Szentséges Háromság szentsége, a Három Szent és Egy Szent szentsége, Akinek azt énekeljük a szent angyalokkal együtt: „Szent (Atya) Isten, Szent Hatalmas (Fiú), Szent Halhatatlan (Lélek), irgalmazz nékünk!”
A-V. Gellért
2024. Pünkösd Hétfőjén,
Keresztelő Szent János születésének ünnepén
