8. „Felismerték, hogy Te küldtél el engem”

(2020. augusztus 19.)

Kit nevezhetünk hívő kereszténynek? Aki felismeri az Úr Jézusban Isten által elküldött Megváltónkat, a Messiást. Felismeri,  követőjévé válik és felveszi a szent keresztséget. András, az “elsőnek elhívott” apostol felismerte a Názáreti Jézusban a Megváltót, követőjévé vált, és amikor találkozott testvérével, Simonnal, és így szólt hozzá:

Megtaláltuk a Messiást. (Jn 1,41)

Erről tett tanúságot Péter apostol is, miután az Úr Jézus megkérdezte tőlük:     

Hát ti kinek tartotok engem?

Péter válaszolt és a többiek nevében megvallotta a közös apostoli hitet:

Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. (Mt 16,15-16)

Miután a tanítványok közül sokan visszahúzódtak, és nem jártak többé Jézussal, az Úr megkérdezte az apostolokat, vajon ők is el akarnak-e menni. Ismét Péter válaszolt a tanítványok közössége nevében:

Mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje. (Jn 6,69)

Ám mindez Nagypéntek előtt történt. Nagypéntek után azonban az apostolok „gyászoltak és sírtak” (Mk 16,10). A szó teljes értelmében  akkor lettek keresztények,, amikor a Feltámadottban felismerték az Úr Krisztusát. Ez a felismerés jelentette a döntő fordulatot az Emmauszba tartó és lelki válsággal küzdő két tanítvány életében is. Már nem tartoztak az Ószövetség népéhez, de még nem is voltak keresztények. Idézzük fel találkozásukat a Feltámadottal:

Egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. Megszólította őket: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Ők szomorúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte tőlük: „Micsoda?” Azt felelték: „A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. Hogy hogyan adták őt a főpapok és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.”
Erre ő azt mondta nekik: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. Amíg ezekről beszéltek, egyszer csak maga Jézus állt közöttük, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!« (Lk 24,30-36)

Semmi mással nem magyarázható gyökeres fordulat következett be ezek után a többi apostol lelkében is. Látjuk, hogy Péter apostol első, pünkösdi missziós beszédének középpontjában is a feltámadott Krisztussal történt találkozás valósága és megvallása állt:

„Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk… Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!” (Csel 2,32-36)

A Feltámadottal való találkozás a döntő kritériuma annak is, hogy ki lehet az áruló Júdás helyett a tizenkettedik apostol és Jézus feltámadásának a tanúja az apostoli karban:

Szükséges tehát, hogy azok közül a férfiak közül, akik egész idő alatt együtt voltak velünk, amíg közöttünk járt az Úr Jézus, kezdve a János keresztségétől addig a napig, amelyen felvitetett tőlünk: még valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának. (Csel 1,21-22)

A Jézusban, mint Isten Messiásában való hit döntő bizonyítéka, hogy beteljesedett a prófécia, amelyet Urunk földi élete során háromszor is megismételt:

„Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. A pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák és leköpdösik; aztán megostorozzák, megölik, de harmadnapra feltámad.” (Lk 18,31-33)

Hogy ez a bizonyíték mennyire döntő, abból is tudjuk, hogy a történelem során újra és újra fellángoló keresztényüldözéseken túl a meg-megújuló szellemi keresztényüldözések, a tudományos „valláskritika” formáját öltő ateizmus elsősorban Krisztus feltámadásának a valóságát igyekezett megkérdőjelezni, vagy az erről szóló evangéliumi beszámolókat „ellentmondásosnak”, „zűrzavarosnak” bélyegezni. Vagy éppenséggel elhallgatni.

Ámde lássuk, milyen próféciák szólnak az Ószövetségben arról, hogy miről ismerhetik fel az emberek a megszületett Megváltót? Izajás nevezetes próféciáját már hallottuk, amely szűztől való születéséről szólt. Idézzük most Mikeás próféta jövendölését arról, hogy a Megváltónak Betlehemben kell megszületnie, abban a formában, ahogyan azt a Heródes által megkérdezett írástudók is vallották a három napkeleti bölcs, a „három király” Jeruzsálembe érkezésekor:

„És te Betlehem, Júda földje,
semmiképp sem vagy a legkisebb
Júda fejedelmi városai között,
mert belőled támad majd a fejedelem,
aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek”.
(Mt 2,6; vö. Mik 5,1)

Malakiás próféta megjövendölte, hogy a Megváltó eljövetele közel van, eljön templomába, és Isten követét is elküldi előtte:

Íme, én elküldöm angyalomat, hogy vigyázza az utat színem előtt, és csakhamar eljön templomába az Úr, akit ti kerestek, s a szövetség angyala, akit ti óhajtotok. Íme, már jön is, — mondja a Mindenható Úr (LXX 3,1; vö. Kiv 23,20; Mk 1,2).

A Tábor-hegyi színeváltozás után, miközben Jézus és a három tanítvány jött lefelé a hegyről, Illés eljöveteléről kérdezték Jézust:

„Miért mondják akkor az írástudók, hogy Illésnek kell előbb eljönnie?” (Mt 17,10)

Malakiás prófétánál ugyanis ezt olvassuk:

Íme, én elküldöm majd nektek a tesbi Illést, mielőtt eljönne az Úrnak nagy és dicső napja, aki visszatéríti az atya szívét fiához s az ember szívét felebarátjához, nehogy elmenjek és megsemmisítsem a földet. (3,22-23)

Az Úr magyarázatot adott Illés két eljöveteléről és így válaszolt:

„Illés valóban eljön, és helyreállít mindent. De mondom nektek: Illés már eljött, s nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak. Éppígy az Emberfia is szenvedni fog miattuk.” Akkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik. (Mt 17,11-12)

Ezt az első eljövetelt adja hírül az Úr angyala is Zakariás papnak, Keresztelő János leendő apjának, miután megjelenik előtte a templomban, a füstölőáldozati oltár mellett:

„Ne félj, Zakariás, mert meghallgatást nyert könyörgésed; feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és a nevét Jánosnak fogod hívni. Örömöd és vigasságod lesz ő, és sokan örülnek majd születésén. Mert nagy lesz az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel. Izrael fiai közül sokakat fog Urukhoz, Istenükhöz téríteni. Illés lelkével és erejével fog előtte járni, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítsa, a hitetleneket pedig az igazak okosságára, s így alkalmas népet készítsen az Úrnak.” (Lk 1,13-17)

Zakariás próféta az Úr virágvasárnapi, jeruzsálemi bevonulását jövendölte meg. Így olvassuk Máté evangélista tolmácsolásában:

Mondjátok Sion leányának:
„Íme, királyod jön hozzád;
szelíd ő, s szamárháton ül,
szamárcsikón, teherhordó állat fián.” (Mt 21,5; vö. Zak 9,9; Iz 62,11)

Izajás próféta olyan látomásban írta le a Megváltó szenvedését, mintha saját szemével látta volna az Úr életét és gyötrelmeit a kereszt tövében:

„Uram, ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Hirdettük, hogy olyan, mint a gyermek őelőtte, mint a gyökér a szomjas földben, nincs sem formája, sem dicsősége; és láttuk, és nem volt sem formája, sem szépsége; hanem a formája megvetett és halálra szántabb az emberek minden fiánál. Sebekkel borított ember, aki tudja, mi a betegség, mert arca eltorzult, megvetett lett, és semmibe sem vették. Ő a mi bűneinket hordozza, és miattunk szenved fájdalmakat, mi pedig azt gondoltuk, hogy fájdalommal és sebekkel sújtja őt Isten és csapásokkal. Pedig a mi törvényszegéseinkért lett megsebezve, és a bűneink miatt érte utol a betegség. A mi békességünkért van rajta fenyíték, az őt ért ütések szereztek nekünk gyógyulást. Mindnyájan mint a juhok eltévelyedtünk, ember az útjáról letévedt; és az Úr átadta őt bűneink miatt. Ő pedig gyötrelmeket szenvedve sem nyitja ki a száját; mint a juh, amely leölésre vitetett, s mint a bárány, mely nyírója előtt néma, ő sem nyitja ki a száját. Alázatával lett elvéve ítélete; nemzedékét ki fogja elbeszélni? Mert elvétetik a földről élete, az én népem törvényszegéseiért vitetett a halálba. És a gonoszokat adom oda temetéséért és a gazdagokat haláláért; mert törvényszegést nem követett el, és álnokság sem hagyta el száját. (LXX 53,1-9)

A zsoltárosköltő így teszi teljessé a próféciát a Megváltó szenvedéséről:

Istenem, Istenem, figyelj rám, miért hagytál el engem? … Aki csak látott, mind gúnyolódott rajtam, szóltak ajkaikkal, csóválták fejüket: Az Úrban bízott, mentse meg őt, szabadítsa meg, ha akarja… Átlyuggatták kezemet és lábamat…, csak néztek rám, és bámultak engem. Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek. (LXX Zsolt 21,2-19)

Dániel próféta  a Megváltó eljöveteléről, haláláról, majd ezt követően Jeruzsálem és a templom pusztulásáról jövendölt:

Még mondtam az imádságot, amikor Gábriel, az a férfiú, akit már láttam az előbbi látomásomban, hirtelenül leszállt hozzám az esti áldozat idején. Megszólított és azt mondta: „Máris eljöttem, hogy felvilágosítást adjak. Amikor imádkozni kezdtél, egy szózat hallatszott. Eljöttem, hogy tudtodra adjam, mert kedvelt férfiú vagy. Figyelj hát a szózatra, és értsd meg a látomást! Hetven hete van népednek és szent városodnak. Akkor véget ér a gonoszság, lepecsételik a bűnt és levezeklik a vétket. Elérkezik az örök igazság, megpecsételik a látomást és a jövendölést, és fölkenik a Szentek Szentjét. Tudd meg és értsd meg: Attól, hogy elhangzik a parancs: Jeruzsálem épüljön fel újra, hét hét telik el a fölkent Fejedelemig. Hatvankét hét alatt újra felépül az utca és a fal, mégpedig sok szorongattatás közepette. Hatvankét hét elteltével megölnek egy Fölkentet, (bírói ítélet) nem lesz neki. A várost és a szentélyt elpusztítja egy eljövendő nép és vezér. Áradat vet neki véget, s a háború és az elhatározott pusztulás mindvégig tart. Egy hétre szövetséget köt sokakkal, s a hét közepén megszünteti a véres­ és ételáldozatot. A templom szárnyán vészt hozó undokság lesz, egészen végig, míg a kiszabott büntetés rá nem zúdul a pusztítóra.”  (Dán 9,21-27)

Az idézett próféciák ellenére tudnunk kell azt is, hogy a Messiás kínszenvedésébe és harmadnapi feltámadásába vetett hit nem volt jelen Izraelben, Krisztus korában. Erről tanúskodik ─ ahogyan nemrég láttuk ─ maguknak az Emmauszba igyekvő tanítványoknak a mélységes csalódása az Úr kereszthalála láttán, amelyet pedig földi életében három ízben megjövendölt. És erről tanúskodik a Korinthusiakhoz írt első levélnek egy részlete is:

Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte tőlük: „Micsoda?” Azt felelték: „A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. Hogy hogyan adták őt a főpapok és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. (Lk 24,18-21)

Mi azonban a keresztre feszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság; maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége (1Kor 1,23-24)

Az Úr Jézust sokan és különféle módon ismerték fel Megváltóként:

A napkeleti bölcsek a rendkívüli csillag feltűnésében (Mt 2,2), a pásztorok az angyalok szózata révén (Lk 2,10-11), Istenfogadó Simeon és Anna prófétaasszony a Szentlélek kijelentése által, Keresztelő János pedig már anyja méhében (Lk 1,41), majd a Jordánhoz való eljövetele és megkeresztelkedése alkalmával mindenki előtt, nyilvánosan (Mt 3,17). Ezenkívül sokan felismerték őt tanításának különleges ereje és a rendkívüli csodák láttán, amelyeket egyetlen szavával, kezének érintésével, vagy ruhája szegélyével vitt véghez. Felismerték a csodálatos kenyérszaporításban, a vízen járásban, a halottak, köztük a negyednapos Lázár feltámasztásában. Felismerte és elismerte őt „Isten Fiának vagy magának Istennek” Abgár edesszai király, aki soha nem látta őt, csak számtalan és különféle csodájáról hallott, amelyet „füvek és gyógyszerek nélkül” hajtott végre[6].

Az Úr Jézus megjelenésével és tanításával Isten Országának örömhíre, evangéliuma jelent meg a földön. Örömhír a bűntől és a haláltól való megváltásról és az örök üdvösség ígéretéről, amely valódi közelségbe került hozzánk. Sőt, már itt is van. Akkor is, ha a testi betegség és a halál még evilági valóság marad számunkra:

Elment Jézus Galileába, és így hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,14-15)

János evangéliumában ezt olvassuk:

Márta akkor így szólt Jézushoz: »Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy bármit is kérsz Istentől, Isten megadja neked.« Jézus azt felelte neki: »Testvéred fel fog támadni.« Márta így szólt hozzá: »Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.« Jézus azt mondta neki: »Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt?« Márta azt felelte neki: »Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.« (Jn 11,21-27)

De  térjünk vissza a Hitvallás harmadik ágazatához:

„Aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből és megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától és emberré lett.”

Feltűnő, hogy a „megtestesült” szóhoz Hitvallásunk hozzáteszi: „és emberré lett”. Vajon miért? Minden bizonnyal az eretnekségek cáfolatául, nehogy valaki azt hirdesse, hogy csak „testet öltött”, ám nem lett valódi „emberré”. Ezért hagyott ránk Pál apostol egyértelmű, világos tanítást arról, hogy Krisztus Jézus ugyan egyenlő Istennel, ám érettünk kiüresítette magát és valóságos emberré lett:

Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt,
aki, bár Isten alakjában létezett,
nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,
amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. (Fil 2,5-7)

Timóteusnak ezt írja:

Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki odaadta önmagát váltságul mindenkiért, tanúságot téve a maga idejében. (1Tim 2,5)

A keresztény egyház azt tanítja, hogy az Úr Jézus Krisztus egyetlen Valóságában, „személyében” elválaszthatatlanul és összevegyítetlenül két természet és két akarat, isteni és emberi van jelen.

Minden szempontból valóságos ember lett, „kivéve a bűnt” (1Pt 2,22). Hiszen engedelmeskedett szüleinek, növekedett bölcsességben és termetben (Lk 2,51-52), családban élt, „testvérei” voltak (Mt 12,46-47), akik alatt a hagyomány szerint nem Máriától született testvéreket kell érteni, hanem az özvegy József előző házasságából való gyermekeit, vagy unokatestvéreit. Az Úr Jézus mint ember ismerte az éhséget, a fáradságot, a szomjúságot, a  bánatot, a fájdalmakat, a megkísértést, a szenvedést és megismerte a halált.

Mindezt nem önmagáért, hanem „miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért” vette magára, az ő nagy jóságából és irgalmából. Aszkéta Márk atyánk írja:

Ha Krisztus meghalt értünk az Írások szerint, mi pedig „már nem önmaguknak élünk, hanem annak, aki értünk meghalt és feltámadt” (vö. 2Kor 5,15), világos, arra köteleztük magunkat, hogy halálunkig fogjuk szolgálni.[8]

Ráadásul azzal is kitüntetetett, hogy testvéreinek, gyermekeinek és barátainak nevezett bennünket:

Mert aki megszentel és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól:
»Hirdetem nevedet testvéreimnek;
a közösségben dicsérni foglak téged«. És ismét:
»Bízni fogok őbenne«.. És ismét:
»Íme, én és gyermekeim,
akiket Isten nekem adott«. Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, aki a halálon uralkodott, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott. Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és hűséges főpap legyen Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is elszenvedte a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek.
(Zsid 2,11-18)

„Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.” (Jn 15,14)

[6] Ld. Cezáriai Euszébiusz Egyháztörténete, I, 13.

[8] „De his qui putant se ex operibus justificari”, XIX, S. Marci Eremitae, PG tom. LXV.

I. T.

 

Tovább az eszköztárra