Pünkösd utáni 25. vasárnap.
Szent Borbála nagyvértanú és Szent Julianna vértanú, Borbála társa (305 k.).
Damaszkuszi Szent János (749-760 k.).
Ef 6,10-17; Lk 13,10-17 (olvasmányok a 27. vasárnap szerint). Nyolcadik hang.
(Hal és bor fogyasztása meg van engedve)
+
Szent György nagyvértanú imája,
melyre szenvedése előtt kis haladékot kért, hogy elmondhassa
Uram és Istenem, Te vagy, akihez születésemtől fogva tartozom, és akibe minden reményemet vetettem; Te vagy, aki bátorságot adtál és felkészítettél e küzdelemre; Te, aki édes reményem vagy, ígéret, akiben nem csalatkozom, a szent lelkek állhatatos szerelme; Te, aki figyelmesen vizsgálod szívünk szándékait, és teljesíted kívánságainkat, mielőtt kérésünkkel Hozzád fordulnánk; kérlek, segíts, hogy e küzdelem, melyet neved megvallásáért vállaltam, sikeres véget érjen, és fogadd magadhoz lelkemet; és ha sértetlenül megóvod a gonosz lelkektől, számláld azok közé, akik kezdettől fogva örvendeznek Benned. Bocsásd meg, Uralkodóm, e népnek mindazt, amit ellenem tudatlanságból elkövetett, és méltasd őket arra, hogy valóban megismerjenek Téged, mert áldott vagy mindörökkön örökké. Ámin.
Apostoli olvasmány (Ef 6,10-17)
Testvéreim!
Erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok. Álljatok ki tehát, felövezve derekatokat az igazsággal, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliumának hirdetésére. Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde.
Evangéliumi olvasmány (Lk 13,10-17)
Egy asszony meggyógyítása szombaton
Felolvasás Lukács Szent Evangéliumából!
(Abban az időben)
Egyszer valamelyik zsinagógában tanított szombaton. És íme, volt ott egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta, és azt mondta neki:
»Asszony! Megszabadultál betegségedtől.« Rátette a kezét, mire az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette Istent.
Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: »Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!« Az Úr ezt felelte neki: »Képmutatók! Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?« Amint ezt elmondta, megszégyenült minden ellenfele, s az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett.
„A keresztények fegyverzetéről”
Lukács evangéliumában olvastuk, hogy abban a zsinagógában, ahol Urunk Jézus szombati napon tanított, volt „egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke…, akit immár tizennyolc éve megkötözve tartott a sátán.”
Ez testi-lelki erőtlenségnek a lelke volt. Mégis, maradt az asszonynak annyi ereje, hogy eljöjjön a templomba, hogy a szent szövegek felolvasásából, a tanításból, az imádságokból, az énekekből, Isten láthatatlan jelenlétéből vigasztalást, lelki erőt nyerjen. És reménykedjék Isten irgalmában és gyógyításában.
Ezért mondja Pál apostol az Efezusiakhoz írt levelében:
„Erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben” (Ef 6,10).
Az ortodox keresztségi szertartás valójában a lelki vitéz esküje Jézus Krisztus mellett. Pál apostol ezt az esküt akarja felébreszteni bennünk, és arra buzdít, hogy egy lelki vitéznek fegyverzettel kell rendelkeznie, hogy megállhasson a lelki küzdelmekben. Melyek ezek a fegyverek? Soroljuk csak fel, mi áll lelki inventáriumában?
„Álljatok ki tehát, felövezve derekatokat az igazsággal.” Az igazság: az igaz keresztény hit, amelytől nem szabad se jobbra, se balra letérni, amelyhez nem szabad semmit sem hozzátenni, sem elvenni, hanem tisztán kell megőrizni és megvallani, úgy, ahogy az apostoli egyház egyszer és mindenkorra ránk hagyta. Júdás apostol rövid levelében ez áll: „Küzdjetek a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak a szenteknek” (1,3).
De mit ér az igaz, romlatlan hit, ha nem öltjük magunkra a megigazulás páncélját. Mi ez a páncél? Az igazságosság, az igaz keresztény élet, mindannak a megcselekvése, életre váltása, amelyet az isteni parancs és tanítás elvár tőlünk.
Húzzatok sarút a lábatokra, „készen a békesség evangéliumának hirdetésére”. Minden kereszténynek, minden szavával és cselekedetével a békesség evangéliumát kell hirdetnie: ’Béküljetek meg Istennel, térjetek vissza Istenhez, és béküljetek meg egymással is.’ Béküljetek meg egymással, de nem bármi áron: az igazság a szeretettel együtt legyen közöttetek a békesség alapja.
„Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát” Mi is ez a pajzs? Az Úr Jézus mondja: „Higgyetek Istenben és higgyetek bennem”; higgyétek, hogy „veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” Higgyétek, hogy „e világon nyomorúságtok lesz; de bízzatok, én legyőztem a világot.” Higgyétek, hogy bűneitek meg vannak bocsájtva, ha azokat őszintén megbántátok és meggyóntátok. Mert az Úr ezt a lelki hatalmat adta az apostoloknak és azok utódainak „amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is” (Mt 18,18).
„Vegyétek fel az üdvösség sisakját.” Bármi is történjék velünk, jó vagy rossz, siker vagy kudarc, egészség vagy betegség, megbecsülés vagy mellőzés, egyetlen, igazi vágyunk az legyen, hogy életünket már itt a földön az Úr Jézushoz kössük, és vissza nem vonhatóan az Úr Jézussal maradjunk. Erre a vágyra páratlan ígéretet is kaptunk:
„Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is” (Jn 12,26).
Végül, vegyétek fel „a Lélek kardját, amely Isten beszéde”. Mindennek a próbája, ami velünk, körülöttünk, a nagyvilágban történik: Isten szava, Isten beszéde. Mindent ezen keresztül kell megértenünk, mindent ezen keresztül kell értékelnünk. És eldöntenünk, keresztényként elfogadjuk-e vagy elutasítjuk. Egyetértünk-e vele, vagy ellene mondunk. De az Isten beszédéhez való ragaszkodást kísérje az Istennel való beszédhez, a közösségi és személyes imádsághoz való ragaszkodás is. Az Úr így buzdít bennünket:
„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).
„Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Mt 26,41)
„Legyetek örvendezők a reménységben, béketűrők a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban” (Róm 12,12).
I. T.
