III. A HITRŐL – 6. Egy az Urunk, Messiásunk – Katekézis folytatásokban

Kedves Testvéreink, Látogatóink!
Katekézisünk itt közölt új fejezetét honlapunk “Nemcsak kenyérrel…” c. menüpontjában is megtalálják.
+

(2020. május 21.)

Térjünk át hitünk második ágazatára, amelyben megvalljuk, hogy hiszünk:
Az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, aki az Atyától minden időknek előtte született, a Világosságtól való Világosságban, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával és aki által mindenek lettek.
A Hitvallásban, éppúgy, mint a Szentírásban, minden egyes szónak, névnek jelentősége van. A „Jézus” név különösen fontos, mivel nem ember, hanem Isten adta. Maga „az Úr angyala” nyilatkoztatta ki a nevet Józsefnek, Szűz Mária jegyesének:
József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el. Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. (Mt 1,19-21)
 A „Jézus” név előre hirdeti a születendő gyermek isteni és megváltó küldetését. Az igaz Józsefnek kinyilatkoztatott név ezt jelenti: „Isten a szabadító”.
Ám nem földi rabságtól, elnyomó hatalomtól szabadít meg, hanem ennél hatalmasabb ellenféltől, az embert a bukása óta fogva tartó ellenségtől, a bűntől és a bűn következményétől, a haláltól:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom őt az utolsó napon (Jn 6,40).
Isten válaszút elé állít minden embert, nem jelöl meg harmadik utat: hinni, megmenekülni és örök életet nyerni, vagy pedig elveszni.
A Jézus névnek van már előzménye az Ószövetségben, „Józsué-Jézus” személyében, akit a görög Septuaginta ugyanúgy „Jézusnak” ír és mond. Ő Mózes utóda, az új vezér és szabadító, aki a Jordán folyó vizén csodálatos módon vezeti át Isten népét, és bevezeti az Ígéret Földjére (Józs 3,1-17).
Ezt a Jézus nevet nyilatkoztatja ki az angyal Máriának, és vele azt, hogy a születendő fiú Istennek Fia és örök Király lesz:
„Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákób házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” (Lk 1,30-33)
Itt kell elmondanom egy sajátos történetet. Egy alkalommal, keresztények közötti teológiai párbeszéd során Jézus Urunk anyjára, Szűz Máriára terelődött a szó. A beszélgetés egyik résztvevője megjegyezte: „Lám, Jézus mondása, hogy ʻháza népe lesz az ember ellenségeʼ (Mt 10,36), saját családján teljesedett be, mivel Máté evangéliumában ezt olvassuk”:
„Íme, anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled.” Ő ezt felelte annak, aki szólt neki: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Azután kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: „Íme, az én anyám és testvéreim.” (Mt 12,47-49)
Mit lehetett erre válaszolni? Ha valaki tudta, akkor éppen Szűz Mária tudta a legjobban, kit is hord a szíve alatt, hiszen maga Gábriel angyal szólt így hozzá még a Gyermek születése előtt. Idézzük csak fel még egyszer:
„Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” (Lk 1,32-33)
Uralma és királysága tehát nem földi lesz, hanem mennyei és örök. Ezt Saul-Pál is megvallotta, miután az Üdvözítő üldözőjéből a népek apostola lett a damaszkuszi úton:
A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is: az Úr Jézus Krisztust. (Fil 3,20)
Megismertük a Jézus nevet. Az angyal azt üzente, Isten örök szabadítóként küldi számunkra a Megváltót 
Mit jelent  a „Krisztus” név? A héber „Messiás” görög megfelelője, ami „Fölkentet” jelent. Az Ószövetségben prófétákra, papokra, királyokra is alkalmazták a jelzőt, akiket szent olajjal iktattak be tisztségükbe:
Vette Sámuel az olajos korsót, s ráöntötte (Saul) fejére, majd megcsókolta és azt mondta neki: „Íme az Úr felkent téged fejedelemmé népe, Izráel felett.” (LXX 1Kir 10,1)
Majd Dávidot is így kente fel, miután Isten Sault elvetette:
Azt mondta azért az Úr Sámuelnek: „Meddig bánkódsz még Saul miatt, noha én elvetettem őt, hogy ne uralkodjon Izraelen? Töltsd meg szarudat olajjal, s gyere, hadd küldjelek a betlehemi Jesszéhez, mert annak a fiai közül szemeltem ki magamnak királyt.”
Majd azt mondta Sámuel Jesszének: „Ez az összes fiad?” Ő azt felelte: „Hátra van még a legkisebbik, az a juhokat legelteti.” Azt mondta erre Sámuel Jesszének: „Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön.” Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szép szemű és csinos külsejű. Azt mondta ekkor az Úr Sámuelnek: „Kelj fel, kend fel Dávidot, mert ő az!” Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt. ( LXX 1Kir 16, 1.11-13).
Az Úr Jézus, akit maga Isten kent fel, magára vonatkoztatja Ézsaiás próféta szavait a názáreti zsinagógában:
Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Ézsaiás próféta könyvét. Amikor szétnyitotta a tekercset, arra a helyre talált, ahol ez van írva: Az Úr Lelke van rajtam; mert felkent engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,16-19, vö. Iz 61,1-2; 29,18; 58,6).
Az apostolok kezdettől fogva tudták, hogy Jézus az Istentől elküldött „Fölkent”. Egy alkalommal Jézus megkérdezte őket:
„És ti kinek tartotok engem?” (Mt 16,15)
Péter az apostolok kollégiumának nevében ─  hiszen ők lettek megszólítva ─ ezzel a hitvallással felelt:
„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16)
Az Egyház a Názáreti Jézust más nevekkel is felruházza. „Fiúnak, Egyszülöttnek, Isten Igének, Úrnak és Üdvözítőnek, Jézus Krisztusnak” nevezi. Ám „Fiúnak, Egyszülöttnek, Isten Igének, Úrnak” megtestesülése előtt és utána is nevezik, „Jézusnak” és „Krisztusnak” azonban csak megtestesülése után. A „Jézus” név, ahogyan láttuk, „szabadítót” jelent. A „Krisztus”, a „Fölkent” név pedig az általa véghez vitt tettekben és a Szentlélek által történt felkenésben vált nyilvánvalóvá. A felkenésről így tesz tanúságot Keresztelő János a Jordán partján:
„Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: ‘Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.’ Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (Jn 1,32-34)
Ezért mondhatta az Úr Ézsaiás próféta szavairól a názáreti zsinagógában:
„Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” (Lk 4,21)
A felkenésről a zsoltárosköltő is jövendölt, így:
Azért kent fel Téged, Isten, a te Istened, az öröm olajával, társaid felett. (LXX 44,8)
Keresztelő János rámutatott Jézusra és tanúságot tett a Messiásról. Két tanítványa, András apostol és „a kettő közül” a másik ─, kétségkívül János, csak alázatból hallgatja el nevét ─  kezdettől fogva ismerték a Messiás titkát. János evangéliumából tudjuk, hogy Keresztelő János tanúságtétele után a szállásáig követték Jézust, „aznap nála maradtak” (Jn 1,35-40), és hittek Jézusban:
(András) elsőként testvérével, Simonnal találkozott, s azt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást” – (ami azt jelenti: Fölkent). (Jn 1,41)
Ugyanígy hívta el Fülöp apostol Nátánaélt:
Fülöp találkozott Nátánaéllel, és elmondta neki: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből.” Nátánaél erre megjegyezte: „Jöhet valami jó Názáretből?” Fülöp azt felelte neki: „Gyere és lásd!” Amikor Jézus meglátta a közeledő Nátánaélt, azt mondta róla: „Íme, egy igaz izraelita, akiben nincs álnokság.” Nátánaél megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus azt felelte: „Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál.” Nátánaél azt válaszolta: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!”  (Jn 1,45-49)
Nátánaél felismerte a Názáreti Jézusban a Messiást, miután szemtől-szembe látta, és szavait hallotta. Egy alkalommal egy fiatal felnőttel beszélgettem, aki meg akart keresztelkedni. Tudta, hogy egy hitjelöltnek mindenben úgy kell élnie, mintha már Krisztus követői, a keresztények közé tartozna. Mégis megkérdezte, mi a legfontosabb feltétele, hogy a keresztséget fölvehesse. Fülöpre és Nátánaélre gondoltam és ezt mondtam neki: „Csak akkor kérd a keresztség felvételét, ha szívedben ott a bizonyosság, hogy a Názáreti Jézus az Isten Fia, minden nép Megváltója, Messiása, ő ‒ és csak ő az ‒, aki értünk jött, és minden emberért, és benne te, mint az ő teremtménye, ráismersz Teremtőd hangjára.”
Ez volt az a feltétel, amelynek alapján Fülöp apostol megkeresztelte az etiópiai főembert:
Amint tovább haladtak az úton, valami vízhez értek, és így szólt az udvari főember: „Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem?” (Ezt mondta neki Fülöp: „Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet.” Ő pedig így válaszolt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”). (Csel 8,36-37)
Hiszünk „az egy Úr Jézus Krisztusban…”
Jézust „Úrnak” vallani azt jelenti, Isten Fiának ismerni és istenségét hirdetni. Pál apostol ilyen értelemben vallja Jézust „Úrnak”. Ámde maga a tény, hogy „Úrnak” vallhatjuk őt, Isten Lelkének kivételes ajándéka. Az apostol ezt mondja:
 „Ezért tudtotokra adom, hogy senki sem mondja: „Jézus átkozott”, aki Isten Lelke által szól; és senki sem mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által.” (1Kor 12,3)
Egy alkalommal „szabad keresztény” közösség képviselői kerestek fel, és rövid bemutatkozás, pár szó után nekem szegezték a kérdést: „Tisztelendő Úr, részesült már a Szentlélek keresztségében?” A kérdés mögött ott rejlett egy  ki nem mondott gondolat: „Mi ugyanis részesültünk, és feltételezzük, hogy ön nem…” Pál apostol fenti  szavai jutottak eszembe, ezzel válaszoltam: „Senki sem mondhatja: »Jézus Úr«, csakis a Szentlélek által.”
János evangélista így vallja meg Jézus Istenségét:
Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. (Jn 1,1)
Miért olvassuk a Húsvét vasárnapi szent liturgián János apostol tanúságtételét az Úr Jézus Krisztus Istenségéről? Azért, mert éppen Feltámadása volt az, ami fényesen igazolta, ha valaki még kételkedett volna, az ő istenségét.
Jézus istensége, és az, hogy nem kell mást várnunk, valóban ő a Messiás, mikor vált végleg bizonyossá az apostolok és Jézus követői számára? Csak az Úr feltámadása után! A nagypénteki gyász után a két Emmauszba tartó tanítvány így fordul a hozzájuk csatlakozó, ismeretlen útitárshoz, mély csalódottsággal:
„Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21)
Ámde mire a fogadóhoz érkeznek, már lángol a szívük attól, amit az ismeretlen útitárstól hallottak. A fogadóban, a kenyértörésnél felismerik Jézust, de ő eltűnik a szemük elől. Nagy örömmel térnek vissza Jeruzsálembe, és közben így emlékeznek:
„Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32)
Péter apostol pünkösdi, jeruzsálemi igehirdetésének a középpontjában is a feltámadott Jézusról szóló tanúságtétel áll, amely immár minden kétséget kizárva bizonyítja számukra, hogy valóban ő az „Úr” és ő a „Krisztus”:
„Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk… Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (Csel 2,32.36)
Hitvallásunkban az „egy” szón is hangsúly van: az „egy” Úr Jézus Krisztusban hiszünk, azaz nincs más Istenünk, nem várunk másik Urat, nem várunk másik Megváltót, várjuk viszont Megváltónk második eljövetelét:
Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. (Ef 4,4-5)
Ő az egyedüli, egyetlen Urunk, akit az Ószövetség egyetlen Istenével azonosítunk. A vasárnap hajnali istentiszteleten, a feltámadási evangélium után, a „Látván Krisztus feltámadását” kezdetű énekünkben így vallunk róla:
Te vagy a mi Istenünk, és Rajtad kívül mást nem ismerünk, a Te nevedet szólítjuk.
Az „Egy Úr Jézus Krisztusban” való hit volt az a hitvallás, amelyért az első keresztények, ha hitük megtagadását követelték tőlük, készek voltak a vértanúságra.
„Istennek Egyszülött Fiában” hiszünk, valljuk, hogy egyedül ő Istennek Fia, aki „egylényegű” az Atyával. A természet rendje szerint is bizonyítja, aki valakitől születik, egylényegű a szülőjével:
…így szólt hozzám az Úr: „Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek téged. Kérd tőlem, és odaadom neked a nemzeteket örökségedül…” (LXX, Zsolt 2,7-8)
Ámde tisztában kell lennünk azzal is, hogy, amikor az evangélium nevez bennünket „Isten gyermekeinek”, azt nem emberi lényegünk, hanem a nekünk adott kegyelem szerint kell értenünk:
 Mindazoknak…, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. (Jn 1,12)
Testi szüleinktől való születésünk után szükségünk van tehát egy második, el nem múló, „felülről” való születésre is:
Jézus azt felelte (Nikodémusnak): „Bizony, bizony mondom neked: ha valaki felülről nem születik, nem láthatja meg Isten országát.” (Jn 3,3)
Honnan került Hitvallásunkba az „Egyszülött” kifejezés? Két helyen is megtalálható János evangéliumának első soraiban:
Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14)
Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. (Jn 1,18)
Hiszünk az Atya Egyszülöttjében, aki „az Atyától minden időknek előtte született”.
Ezzel a Fiú Isten személyes tulajdonságát valljuk meg, aki „minden időknek előtte született”. Hamis tehát és eretnek gondolat Ariusnak a tanítása, aki azt hirdette, hogy volt idő, amikor Isten Fia nem létezett. Ezt ítélte el a niceai I. egyetemes zsinat. Istennek Egyszülött Fia ugyanúgy örök, ahogyan az Atya Isten is örök. Éppen ezt magyarázzák a második ágazat itt következő szavai:
Hiszünk a „Világosságtól való Világosságban…”
Ez a kifejezés a szemmel felfogható fény hasonlatával akarja elmondani a Fiú felfoghatatlan, „minden időknek előtt” történt születését az Atyától: ha a napra nézünk, fényt látunk, amelyből az egész bolygónkon látható fény születik. Ám ez a fény és a nap fénye egy és ugyanaz a fény. Egymástól ugyan megkülönböztethető, de el nem választható, egy természetű fény. Ugyanígy az Atya Isten is örök világosság és a tőle született Fiú is örök világosság:
Ez az üzenet, amelyet tőle hallottunk és hirdetünk nektek, hogy Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.. (1Jn 1,5)
Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. . (Jn 1,9-10)
A fentiekhez hozzátesszük még a Hitvallásban:
Hiszünk az „Igaz Istentől való igaz Istenben…”
Ez is Szent János apostoltól származik, első leveléből:
Tudjuk, hogy Isten Fia eljött, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük azt, aki Igaz. Mi őbenne vagyunk, aki igaz: az ő Fiában, Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet. (1Jn 5,20)
„Aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával…”
Mindezt ugyancsak az Arius-féle eretnekség és annak későbbi követői miatt kellett a Hitvallásban rögzíteni, mivel Arius azt hirdette, hogy a Fiú ─ teremtmény. A Fiú nem „különböző lényegű”, nem is csupán  „hasonló lényegű” (homoiusziosz), hanem egy és „azonos lényegű” (homousziosz) az Atya Istennel. Arról a bizonyos „ióta”-ról folytatott vita tehát nem valamiféle jelentéktelen dolog, szőrszálhasogatás volt — ahogyan régebbi és mai gondolkodók szeretik hangoztatni —, hanem az Úr Jézus Krisztusban való igaz keresztény hit alapját volt hivatott megvédeni. A róla szóló igaz keresztény tanítást ─  ha nem is szó szerint, de tartalmában „egylényegű” módon ─ így örökíti meg János apostol evangéliuma:
„Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát sem tiszteli, aki őt küldte.” (Jn 5,22-23)
Másutt pedig:
„Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30)
Az Igazság Lelkéről, aki majd eljön, ezt mondja az Úr:
„Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.” (Jn 16,15)
Pál apostol pedig ezt írja a Kolosszeieknek:
„Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg.” (Kol 2,9)
Mire utalnak a Hitvallás második ágazatának befejező szavai:
„… aki által mindenek lettek”?
Arra, hogy az Atya mindent a Fiú által, örök Igéje, „kimondott szava” által teremtett. A Teremtés Könyvében így olvassuk:
És Isten szólt: „Legyen világosság!” És lett világosság. (Ter 1,3)
Ám maga a kifejezés, amely Hitvallásunkba bekerült, ismét János evangéliumának az első soraiból származik:
Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. (Jn 1,3)
Pál apostol ezt írja a Kolosszeieknek szóló levelében:
… mert benne teremtetett minden az égben és a földön,
a láthatók és a láthatatlanok,
a trónusok és uralmak,
a fejedelemségek és hatalmasságok.
Minden őáltala és őérte teremtetett.
Ő előbb van mindennél,
és minden benne áll fenn. (Kol 1,16-17)
Végül lássuk, hogyan olvassuk a Zsidókhoz írt levélben:
Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette. (Zsid 1,2)

I. T.

(Folytatjuk)

Article written by imrenyi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra