III. A HITRŐL – 1. BEVEZETŐ GONDOLATOK – Katekézis folytatásokban

Kedves Testvéreink, Látogatóink!
Katekézisünk itt közölt új fejezetét honlapunk “Nemcsak kenyérrel…” menüpontjában is megtalálják.
+
Keresztelő utáni ünnepi ebéden voltunk. Egykor hazánkban tanult ciprusi medikusokkal, ma már orvosokkal beszélgettünk hitről, kereszténységről, népi vallásosságról, templomba járásról. Egyikőjük ezt mondta:
„Atyám, tudja, régen az volt a mi közösségeinkben a szégyen, ha valaki nem járt templomba. Szinte megbélyegzett volt. Ma pedig úgy áll a dolog, hogy annak kell szégyenkeznie, aki még jár…”
Ez valóban elkeserítő, gondoltam magamban, de eszembe jutott Dialógus Szent Gergely atyánk mondása, amely épp a mi mai időnkre illik. Ezzel válaszoltam:
„Az erény a megpróbáltatásban mutatkozik meg a maga teljességében.”
Könnyű akkor hinni, Krisztus Urunkhoz hűségesnek maradni, amikor a körülöttünk élők hite csaknem szárnyra kap bennünket. Ám a hit, a hűség valódi próbája az, amikor hitünknek ellene mondanak, vagy amikor Krisztus Urunkat cserbenhagyják.
A katekézis III. részében a mi keresztény hitünket szeretnénk alaposabban megismerni, elmélyíteni, nem feledve az apostol szavait:
„A hit, ha tettei nincsenek, halott önmagában.” (Jak 2,17)

*

Egyházunk hitről szóló tanításának foglalata a Hitvallás, a „Hiszekegy”. Mielőtt a Hitvallás tanulmányozásába fognánk, három dologról kell beszélnünk:
 a Kinyilatkoztatásról, a Szent Hagyományról és a Szentírásról.
Az ember bűnbe esett, a világban teret nyert a bűn, következményei az ember lelkében és testében nyomot hagytak. Nem minden ember képes tehát arra, hogy közvetlenül megismerje Istent. Istenünk ezért kiválasztott szolgáit, hírnökeit és prófétáit rendelte arra, hogy általuk adja át üzenetét az embereknek.
Ezt nevezzük „természetfölötti”, isteni kinyilatkoztatásnak.
Ám teljes és tökéletes formában Isten Megtestesült Fia hozta le az isteni szót a földre, amely apostolai és tanítványai révén az egész világra eljutott:
Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk. (Zsid 1,1)
Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. (Jn 1,18)
„Mindent átadott nekem az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11,27)
Ám a Rómaiakhoz írt levélben az áll, hogy az Isten által teremtett világ szemléléséből is fel lehet, és fel is kell ismernünk Teremtőnket:
Amit ugyanis tudni lehet Istenről, az nyilvánvaló előttük, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen az, ami láthatatlan benne: örök ereje és istensége, a világ teremtése óta alkotásai alapján értelemmel felismerhető. Éppen ezért nincs mentség számukra. (Róm 1,19-20)
Pál apostol így szólítja meg az athéniakat az Areopágoszon:
Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják – bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. (Csel 17,26-28)
A Teremtő Isten tehát  „természetes” módon is kinyilatkoztatja magát az ember számára. Az Ő megismerése minden értelemmel rendelkező ember számára lehetséges alkotásai révén, így, az apostol szavai szerint, egy embernek sincs „mentsége”.
Ezt még az Istennel küszködő költő is tudta, amikor ezeket a sorokat vetette papírra:
„… szörnyűséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.[7]
Ám Istennek e természetes módon történő megismerése nem lehet teljes, csupán Isten valódi megismerésének, az igaz hitnek az előkészítője, amelyet Isten maga nyilatkoztatott ki az embereknek.
Milyen úton? Isten Egyháza, a Szent Hagyomány és a Szentírás révén. A sorrend nem véletlen. Isten Egyháza ugyanis, amely számunkra a kinyilatkoztatás közvetítője, Krisztus Urunk akaratából született:
„Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18)
Pál apostol ezt írja:
„Az élő Isten egyháza az igazság oszlopa és szilárd alapja.” (1Tim 3,15)
Ámde hol találjuk meg az egyházat, amely „az igazság oszlopa és szilárd alapja”? Mielőtt keresnénk, ne feledjük, az egyház nem bizonyítás, hanem hit tárgya, hiszen a Hitvallásban ezt valljuk:
Hiszek egy, szent, egyetemes (katolikus)[10] és apostoli egyházban.
Szent Iréneusz írja az „Eretnekségek ellen” című művében:
Nem kell másoknál keresni az igazságot, amelyet könnyű megkapni az egyháztól, mivel abba, mint valami gazdag kincsestárba, az apostolok teljességgel belehelyezték mindazt, ami az igazsághoz tartozik. III. 4.
Másutt pedig a következő három dolgot említi:
Az igazságot azoktól kell tanulni, akiknél megvan az apostoli jogfolytonosság,  tiszta és feddhetetlen életet élnek, és ép, romlatlan tanítást őriznek.
Alexandriai Kelemen is azt vallja, hogy „csak annak az egyháznak szabad hinni, amely szilárdan ragaszkodik az igazsághoz”. Ez a fajta „ragaszkodás” vezet el a hagyomány megértéséhez. Az „igazsághoz való ragaszkodás” alatt ugyanis mind az írott hagyományt, mind pedig az apostoli igehirdetésből ránk maradt szóbeli tanítást értjük. Nagy Szent Vazul  írja a hagyományról „A Szentlélekről” szóló könyvében, amelyet Amphilokhiosz, ikonioni püspöknek címzett:
Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyik írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából. (Ennek senki sem mond ellent, semmiképpen sem az, aki csak valamelyest is ismeri az egyházi törvénykezést.) Ha ugyanis támadnánk az íratlan szokásokat, mint amelyeknek nem lehet nagy jelentőséget tulajdonítani, lényeges pontokon okoznánk kárt az evangéliumoknak, sőt puszta szóvá alacsonyítanánk az igehirdetést. Például, hogy az első és legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tanította ezt nekünk írásban?…Melyik szent hagyta ránk írásban a Lélek lehívásának szavait az eucharisztia kenyerének és az áldás kelyhének felmutatásakor? Nem elégedünk meg azzal, amit az apostol vagy az evangélium említ, hanem felmutatás előtt és után is mondunk még mást is, olyat, aminek jelentősége van, s íratlan hagyományból vesszük. Megáldjuk a keresztvizet, a kenet olaját, sőt a megkereszteltet is. Milyen írott hagyományból származik ez? Nemde a szentségi hagyományból, melyről hallgatni kellett?…Honnan tanultuk azt, hogy az embert háromszor kell alámeríteni? Azt továbbá, hogy ellene kell mondani a Sátánnak és angyalainak, milyen írásból vettük? Ugye abból a tanításból, melyet nem volt szabad elmondani, melyet nem hirdettek a nyilvánosság előtt, melyet atyáink csendben őriztek, hogy megvédjék a kíváncsiskodás és a nyughatatlanság elől, nagyon helyesen azt tanítva, hogy csenddel kell óvni a misztériumok szent tartalmát? Ezekbe nem tekinthettek be a beavatatlanok, hogyan illett volna ezekhez, hogy írásban terjesszék és a nyilvánosság elé tárják?…Az apostolok és az atyák, akik az egyház dolgai felől kezdettől fogva rendelkeztek, azt, ami a misztériumban szent…titokban és csendben óvták…Az íratlan hagyomány értelme ez: a tanítás felületes megismerése nehogy megvetést váltson ki sokakban a megszokottság következtében. Más ugyanis a dogma és más az igehirdetés. Amarról hallgatni kell, ennek viszont a nyilvánosság előtt kell végbe mennie. 27,66[14]
Vajon miért fordulunk kelet felé, és miért imádkozunk vasárnap állva? Szent Vazul erről is ír:
Kevesen tudják, hogy őshazánkat keressük, a paradicsomot, mely Isten ültetvénye volt keleten, az Édenben. A hét első napján állva imádkozunk, ennek értelmét azonban nem mindenki tudja. Állva imádkozunk a feltámadás napján, ami nemcsak a nekünk adott kegyelemre emlékeztet, hogy Krisztussal feltámadtunk és a fentieket kell keresnünk (Kol 3,1), hanem úgy tűnik, ez valamiképpen az általunk várt örökkévalóság képe is.[15]
A hagyomány nem más, mint a Szentlélek folyamatos tevékenysége, örök és változatlan jelenléte az egyházban. Az egyház élete — élet a Szentlélekben. A hagyomány az egyház egész életét átfogja, olyannyira, hogy maga a Szentírás is ennek a megnyilvánulása. Szofronyij Szaharov, Áthoszi Szent Sziluán tanítása nyomán egyszerű példával él, hogy megmagyarázza, mi is voltaképpen a hagyomány:
Tegyük fel, hogy valamilyen oknál fogva az egyházat megfosztják minden könyvétől, az Ó- és az Újszövetségtől, az egyházatyák műveitől, a liturgikus könyveitől.[16] A hagyomány akkor is helyreállítja a Szentírást, lehet, hogy nem szó szerint ugyanolyan formában, de lényegét tekintve az új Írás is annak a hitnek a kifejeződése lesz, amely „egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott” (Jud 1,3), ugyanannak az egy Léleknek a megnyilatkozása lesz, aki változatlanul munkálkodik az Egyházban mint annak alapja és lényege.
Nem helyesen cselekednek azok, akik elutasítják az egyház hagyományát, és mint gondolják annak forrásához, a Szentíráshoz fordulnak. Nem a Szentírás, hanem a Szent Hagyomány az egyház forrása. Az egyház születése után hosszú évtizedekig nem rendelkezett még az Újszövetség könyveivel, csak a hagyomány által élt.
Pál apostol is a szóban és írásban átadott hagyomány megőrzésére buzdítja a thesszalonikai hívőket:
Ezért tehát, testvérek, legyetek állhatatosak, és őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok. (2Tesz 2,15)
A Korinthusiaknak címzett első levelében ezt írja:
Dicsérlek titeket, hogy mindenben megemlékeztek rólam, és megtartjátok a hagyományokat, úgy, ahogy átadtam nektek. (11,2)
A hagyomány megtartására maga Pál apostol szolgáltatta a legjobb példát, aki saját vallomása szerint „nem embertől tanulta” az evangéliumot:
Pál, aki nem emberektől, nem ember által apostol, hanem Jézus Krisztus és az Atyaisten által, aki feltámasztotta őt a halottak közül…Tudtotokra adom…, testvérek, hogy az evangélium, melyet én hirdettem, nem emberi találmány; mert én nem embertől kaptam vagy tanultam azt, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából. (Gal 1,1-12)
Nem is szorult tehát arra, hogy az egyház többi apostolával ellenőriztesse evangéliumának hitelességét. Mégis ezt tette, mert ugyanebben a levélben olvassuk a következőket is:
Tizennégy esztendő múlva azután ismét fölmentem Jeruzsálembe Barnabással, s magammal vittem Títuszt is. Kinyilatkoztatástól indítva mentem föl, és megtárgyaltam velük az evangéliumot, amelyet a nemzetek közt hirdetek, azokkal külön is, akik tekintélyesek voltak, nehogy hiábavaló legyen, ahogy futok vagy ahogy futottam…Azok pedig, akik tekintélyesek voltak…, amikor látták, hogy rám van bízva a körülmetéletlenek evangéliuma, mint ahogy Péterre a körülmetélteké…, amikor megismerték a nekem adott kegyelmet, Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, az egység jeléül jobbot nyújtottak nekem és Barnabásnak, hogy mi a nemzetek között apostolkodjunk, ők pedig a körülmetéltek között. Csak legyen gondunk a szegényekre, amit én törekedtem is megtenni. (Gal 2,1-10)
Miért fontos ez a történet számunkra az Apostoli Cselekedetek Könyvéből? Azért, mert Pál apostol jól tudta, az Úr Jézus személyes kinyilatkoztatásánál is fontosabb az egyetemes és apostoli egyház konszenzusa, hiszen a többi apostol is magától, földi testben eljött Megváltónktól kapta az isteni kinyilatkoztatott tanítást, hozzá hasonlóan ők is találkoztak a Feltámadottal.
El kellene ezen gondolkodniuk azoknak, akik a kereszténység történelme során bármikor „isteni kinyilatkoztatásra” hivatkozva alapítanak új keresztény „egyházat”.
A szentek életéből tudjuk, hogyan gyakorolták a hagyományt. Egyszerűen „lemásolták” tanítóik életét. Így sajátították el a szent hagyományt. A tanítók tanítói és azok tanítói végül maguk az apostolok voltak, az ő Mesterük pedig maga az Úr Jézus. Ezért mondja az apostol a korinthusi keresztényeknek:
Legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok (1Kor 11,1)
Az isteni kinyilatkoztatás ősi és tiszta továbbadásának a formája a hagyomány volt. Ne felejtsük, Ádámtól egészen Mózesig nem voltak szent könyvek, nem létezett Szentírás. Mégis létezett az egy igaz Istenbe vetett tiszta hit. Maga az Úr Jézus Krisztus sem könyv vagy írás, hanem szóbeli igehirdetés és saját élete példáján keresztül hagyta tanítványaira isteni tanítását és parancsolatait. Az apostolok kezdetben ugyanilyen módon terjesztették a keresztény hitet, így alapozták meg Krisztus egyházát.
A Szentírás azért adatott, hogy az isteni kinyilatkoztatás tisztán, változatlan formában maradjon fenn minden nemzedék számára. Ámde az egyház léte, Isten elhívott népének a léte, a hite, az általa őrzött tanítás és élet megelőzi a Szentírás létét.

[7] Ady Endre: „Menekülés az Úrhoz”.

[10] Az egyházi görög nyelvben és a templomokban a mai napig így hangzik el a Hiszekegy kilencedik ágazata: „Πιστεύω… εἰς μίαν, ἁγίαν, καθολικήν καί ἀποστολικήν Ἐκκλησίαν.”

[14] Könyve a Szentlélekről. Ford. Vanyó László. A kappadókiai atyák. Ókeresztény írók 6. Szerk. Vanyó László. Budapest, Szent István Társulat, 1983. (Lásd az egyházatya 91. kánonját.)

[15] Uo. Valóban, ma is vannak helyi egyházak, ahol szembetűnő, hogy vasárnap senki sem térdel le. Általános egyházi szokás viszont egyházainkban, hogy Húsvéttól Pünkösdig templomban nem borulunk le, nem is hajtunk térdet. Erre utalnak a pünkösdi „térdeplő imák”. Ugyanilyen hagyomány szerint a karácsonyi ünnepkörben sem szabad leborulni vagy letérdelni, de ezt nem mindenütt tartják meg.

[16] Hogy ez mennyire nem csupán „teoretikus” feltevés, azt a huszadik századi nagy keresztényüldözések igazolják, melyek hevessége és nagysága a római kor üldözéseit is felülmúlta.

I. T.

(Folytatjuk)

Article written by imrenyi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra