A Miatyánkról 7. “TARTOZÁSAINK ELENGEDÉSE” – Katekézis folytatásokban

Kedves Testvéreink, Látogatóink!
Katekézisünk itt közölt új fejezetét honlapunk “Nemcsak kenyérrel…” menüpontjában is megtalálják.

(2020. január 19.)

„Bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

(Mt 6,12)

A Miatyánkban szó szerint „pénzbeli tartozás”[1], „adósság” áll, amelyet vissza kell fizetnünk, vagy amiért valamit adnunk kell viszonzásként. Így is mondhatnánk a Miatyánkot: „Engedd el adósságainkat, amiképpen mi is elengedjük adósainknak.”
Ám az „adósságnak” van egy másik, mélyebb értelme: „vétek”, amelyet Istennel vagy felebarátunkkal szemben elkövettünk, és így keletkezett adósságunk. Magyar nyelvünkben ebben a formában honosodott meg az Úr Imája:
„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Mindent Istentől kaptunk, neki is kell mindent visszaadnunk. Az ő akaratának, az ő törvényének kell mindent alávetnünk, amikor pedig nem így cselekszünk, adósai leszünk. Sőt, fizetésképtelen adósaivá is válhatunk. Ám Istenünk kivételes eszközt bocsátott rendelkezésünkre, amellyel mégis képesek lehetünk fizetni. Erről szól a nagylelkű király és a szívtelen szolga példabeszéde:
Ezért hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyerekeit, és mindenét, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: ‘Légy türelemmel irántam és mindent megadok neked.’ Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta őt, fojtogatta és követelte: ‘Add meg, amivel tartozol.’ A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: ‘Légy türelemmel irántam, és megadom neked.’ Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette őt, amíg megadja a tartozását.
Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt és azt mondta neki: ‘Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?’ És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.« (Mt 18,23-35)
Először is Uram türelmét kérem: ünnepélyes fogadalmat teszek, hogy változtatok az életemen. Ha eddig adósságot-adósságra halmoztam, most elkezdek keményen dolgozni, takarékoskodni és törleszteni. Ha eddig könnyelmű voltam erkölcsi vonatkozásban, mostantól fogva tiszta, józan és erkölcsös életre törekszem. Ha eddig elsősorban a magam hasznát kerestem, mások kárával pedig nem sokat törődtem, mostantól fogva minden fordítva.
Másodszor pedig leborulok Uram előtt, teljes szívemből imádkozom, könyörgök hozzá irgalmáért.
Harmadszor, azért, hogy Uram elengedje adósságaimat, én is jó szívvel elengedem mindazt, amivel mások tartoznak nekem, vagy vétettek ellenem. A szolga nem ezt tette, mert ahogy megkapta tetemes adóssága elengedését, kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral, megragadta, fojtogatni kezdte és követelte: „Add meg, amivel tartozol.” Nagylelkű és irgalmas ura példáját kellett volna követnie, de nem így tett. Ennélfogva korábban már elengedett adóssága újra érvényessé vált, az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását.
Mi történik tehát, ha mi bűneink bocsánatát kérjük Istentől, ámde másoknak nem tudunk engedni? Az, amit az Úr a Miatyánk után kiemel és megismétel a tanítványok előtt:
„Mert ha megbocsátjátok az embereknek vétkeiket, nektek is megbocsát a ti mennyei Atyátok. De ha nem bocsájtjátok meg az embereknek vétkeiket, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti vétkeiteket.” (Mt 6,14-15)
„Íme, ─ mondja Remete Szent Teofán ─ az üdvösség egyszerű, könnyen elérhető eszköze! A saját kezedben van a sorsod. Milyen nagy, mennyei, isteni nap a megbocsátás napja![3] Ha mindnyájan úgy élnénk vele, ahogyan kell, ez a nap a keresztény közösségekből paradicsomi közösségeket teremtene, az ég a földre szállna.”[4]
Gondoljunk arra, hogy liturgikus áldozatunk, sőt otthoni imádságunk is csak akkor lehet kedves Isten előtt, ha képesek vagyunk mindent megbocsátani, testvéreinkkel kiengesztelődni:
„Amikor… fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.” Mt 5,23-26 (szjbt)
Alamizsnás Szent János, alexandriai pátriárka (†616-620 k.) életrajzában olvassuk, hogy egy alkalommal, a szent liturgia végzése közben eszébe jutott, hogy egyik távollévő papja neheztel rá. A papot ugyanis korábban, valamilyen elkövetett vétek miatt kénytelen volt eltiltani a szolgálattól. Magához akarta ugyan hívni, hogy alkalmat adjon neki a bűnbánatra, de a teendői miatt megfeledkezett róla. Erre félbeszakította az istentiszteletet, hívatta a papot, letérdelt előtte, és az egész nép füle hallatára bocsánatot kért tőle. Az teljes lelkében megrendült, bűnbánatot tartott, és istenfélő pap lett belőle. A pátriárka visszament, és befejezte a szent liturgiát.
Ha valaki tiszteletlen velünk szemben, mellőz, megbánt, megaláz, gondoljunk arra, ő valójában lelkünk jótevője, Isten készített vele számunkra alkalmat a megbocsátásra, hogy legyen muníciónk, és mi is bizalommal kérhessük Tőle bűneink bocsánatát:
Amikor azonban felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássátok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket. (Mk 11,25)
Álljon itt egy történet Áthoszi Szent Sziluán életéből, amely egy obsitos katonáról szól. Az eset Szentpéterváron történt, ahol Szent Sziluán, akkor még Simeon néven, katonai szolgálatot teljesített a Cári Gárda utászzászlóaljában. [6]
A század szállásán Simeon meglátott egy éppen leszerelő katonát, aki bánatos arccal, lehorgasztott fejjel ült az ágya szélén. Odament hozzá, és megszólította:
— Miért vagy ilyen szomorú, miért nem örülsz, hiszen letelt a szolgálat, mehetsz haza a többiekkel?
— Levelet kaptam otthonról — válaszolta. Azt írják, amíg itt voltam, a feleségem gyermeket szült. Elhallgatott, csóválta a fejét, majd halkan megszólalt, szavaiba fájdalom, sértettség és düh vegyült:
— Nem tudom, mit teszek vele! Jaj, úgy félek! Nem is szeretnék hazamenni.
Simeon nyugodt hangon megkérdezte:
— És te ezalatt hányszor voltál nyilvános házban?
— Hát, volt rá eset — emlékezett vissza kissé homályosan a katona.
— Na látod, te sem bírtad ki — mondta Simeon. Hát azt hiszed, neki könnyű volt? Neked jó, te férfi vagy, de ő csak egyszer lép félre, máris teherbe esik. És gondold csak el, milyen helyre jártál! Te nagyobb bűnt követtél el, mint amit ő követett el veled szemben. Meg kell bocsátanod… Menj haza, vedd magadhoz a gyermeket, mintha a sajátod lenne, és meglátod, minden szépen elrendeződik.
Eltelt néhány hónap. Egy napon hálálkodó levél érkezett a katonától; megírta, hogy amikor hazaért, a szülei nyomott hangulatban jöttek elé, a felesége pedig a gyermekkel a karján félénken és zavartan álldogált a ház mellett. Ő viszont attól a perctől fogva megkönnyebbült, hogy Simeonnal beszélt a laktanyában, örömmel köszöntötte a szüleit, vidám arccal odalépett a feleségéhez, megcsókolta, a gyermeket a karjába vette, őt is megcsókolta. Mindenkinek felderült az arca, bementek a házba, azután körbe látogatták a rokonokat és az ismerősöket a faluban, ő pedig mindenhová vitte a kicsit a karján. Mindenkit jó érzés töltött el. Ettől fogva békességben éltek.
A katona nagyon hálás volt barátjának a jó tanácsért. Azt is hozzá kell tenni, nemcsak jó, hanem bölcs tanácsot is kapott. Sziluán sztarec már fiatalkorában világosan tudta, hogy az emberek közötti békesség előfeltétele tulajdon bűneink elismerése.
Ámde mire gondoljunk akkor, amikor nem velünk szemben vétkeznek, hanem Isten és felebarátaink ellen, látjuk mások vétkét, és készek vagyunk az ítélkezésre? Saját vétkeinkre:
Figyelmeztesd őket, hogy a fejedelmeknek és a hatóságoknak vessék alá magukat, hogy engedelmeskedjenek, legyenek minden jótettre készek, senkit se szidalmazzanak, ne veszekedjenek. Legyenek szerények, tanúsítsanak minden ember iránt mindig szelídséget. Hiszen valamikor mi magunk is oktalanok, engedetlenek és tévelygők voltunk, sokféle vágynak és gyönyörnek szolgáltunk, gonoszságban és irigységben tengődtünk, gyűlöletesek és egymással gyűlölködők voltunk. Mikor azonban Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete megjelent, megmentett minket, nem a mi igaz cselekedeteinkért, amelyeket véghez vittünk, hanem az ő irgalmasságából… (Tit 3,1-5)
Ezt tette Egyiptomi Paphnutiosz, amikor útja során egy párocskába botlott. Így vallott az esetről:
„Mikor az úton mendegéltem, egyszer csak véletlenül letértem az ösvényről, s egy falu közelében találtam magam. Majd megláttam egy párt… Megálltam, és bűneimért kezdtem imádkozni.”[8]
Egy másik eset Pambó atyával történt Alexandria kapujában:
„Alexandria érseke meghívta Pambó atyát, jöjjön el a pusztaságból Alexandriába. Megérkezésekor épp egy színésznőt pillantott meg, mire könnyekre fakadt. Amikor a vele lévők megkérdezték, miért sír, azt mondta: »Két dolog indított meg: az egyik a nőnek a pusztulása, a másik, hogy én nem igyekszem annyira Istennek kedvében járni, ahogyan ez a nő, hogy hitvány embereknek tetsszék.«”[9]
 
A kereszténység lényege éppen abban áll, hogy Krisztus igazságossága nem azonos a földi, emberi igazságossággal. Szofronyij apát, Szent Sziluán tanítása nyomán, ezt írja a keresztény szeretet és az emberi igazságosság különbségéről:
Az emberek rendszerint jogi értelemben beszélnek az igazságosságról. Nem tartják jogosnak, hogy valaki bűnéért más feleljen. Ez nem illik bele az ember jogi szemléletébe. Ám a krisztusi szeretet lelkülete mást mond: eszerint részben vagy teljesen átvállalni a felelősséget annak a vétkéért, akit szeretünk, nemhogy nem idegen dolog, hanem ellenkezőleg, a legtermészetesebb következménye ennek a szeretetnek… A szeretet akkor éri el teljességét és tökéletességét, amikor az ember önként, szabadon vállalja magára egy általa szeretett lény vétkeit.
Sokan vannak, akik nem képesek vagy egyszerűen nem akarják magukra vállalni és önszántukból elviselni Ádám eredeti bűnének a következményeit. Azt mondják: „Ádám és Éva szakított a tiltott gyümölcsből, nekem azonban mi közöm ehhez? Kész vagyok felelni saját bűnömért, de csak a saját, személyes bűnömért, nem a másik bűnéért.” És nem értik, hogy ezzel a lelkülettel valójában újra elkövetik ősatyjuk vétkét, amely ezáltal saját bűnükké és bukásukká válik. Ádám elhárította a felelősséget, és Évát, sőt Istent hibáztatta, amiért az asszonyt adta neki. Ezzel megtörte az Ember egységét és Istennel való közösségét. Valahányszor elutasítjuk, hogy a közös rosszért, felebarátunk tetteiért magunkat hibáztassuk, ugyanazt a bűnt követjük el, éppúgy megtörjük az Ember egységét. Az Úr először Ádámot vonta kérdőre, és arra kell gondolnunk, amennyiben Ádám nem próbálta volna mentegetni magát, hanem magára vállalta volna a felelősséget a közösen elkövetett bűnükért, a világ sorsa is másként alakult volna. Ahogyan ma is másképpen alakul, ha magunkra vesszük felebarátunk vétkének a terhét…
Ám különös, hogy sokak szemében egyfajta szolgalelkűségnek hat az a fajta gondolkodás, amikor valaki a másik vétkét magára veszi, és bűnbocsánatért könyörög. Mennyire különböznek gondolkodásukban Krisztus Lelkének gyermekei egy nem lelki embertől! A nem lelki ember szemében hihetetlennek tűnik, hogy az egész emberi világ valójában egyetlen, mindenkit magába foglaló lét, amely a természetes különbségek megszüntetése nélkül bele van foglalva minden egyes ember személyes létébe. A második parancsolat, „szeresd felebarátodat, mint magadat”, azt jelenti, hogy a maga összességében lehet és kell az egyetemes emberi létet saját személyes létünkbe zárni. Akkor nem valamiféle tőlünk idegen dolognak, hanem a sajátunknak fogunk tartani minden rosszat, amit a világban tapasztalunk.[10]

I. T. 

(Folytatjuk)

[1] Opheiléma

[3] Vajhagyó Vasárnapról van szó, amelyet a „megbocsátás vasárnapjának” is hívunk.

[4] Святитель Феофан Затворник. Мысли на каждый день года.

[6] Szofronyij (Szaharov) apát, A Szent Hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866–1938)  élete, tanításai és írásai. „Katonaévek.” Ford. Imrényi Tibor. Odigitria – Jel, Budapest, 2010.

[8] A szent öregek könyve. „Paphnutiosz abba, 786.” Ford. Baán István. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2001.

[9] Uo. Pambó abba, 765.

[10] Szofronyij (Szaharov) apát, A Szent Hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866–1938)  élete, tanításai és írásai. „A keresztény szeretet és az emberi igazságosság különbségéről.” Ford. Imrényi Tibor. Odigitria – Jel, Budapest, 2010.

Article written by imrenyi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra