(Folytatás)

11

Azon a napon, és az előtte lévőn is jelentős vendégek ültek a püspök asztalánál. Egy bizonyos Palladiosz diakónus, jó családból származó és tanult férfiú pihent meg a városban két másik szerzetes kíséretében, akik kinézetre fontos személyek lehettek ott, ahonnan jöttek. Palladiosz szíriai volt, hellén iskolát végzett, és mivel természettől fogva ellenállhatatlan tudásvágy volt benne, sok országot bejárt, ám végül megtalálta az igazi bölcsességet és szerzetes lett Szentéletű Geraszimosz monostorában. A szerzetesi nagyfogadalmat Nikon apát kezébe tette le, tíz évvel azt követően, hogy az Edesszából származó János és Simeon atyák ott jártak. A két ifjúról, akiknek monostorba jövetelét maga Krisztus jelezte előre látomásban, Nikon atya beszélt neki, és róluk hallva szent kíváncsiság vett erőt Palladioszon, hogy még többet megtudhasson róluk. Azonban minden, amit Krisztusnak e két katonájáról tudni lehetett, az volt, hogy fentről jövő elhívás birtokában voltak, különleges kegyelmekre lettek méltók és nagy alázatosságuk miatt, mivel nem bírták elviselni az emberektől kapott dicsőséget, a pusztába vonultak. Az utóbbi években senki sem tudott róluk semmit, de nemrég egy onnan származó szerzetes pihent meg a Jordán közelében, és amikor a testvérek arra kérték, mondjon nekik lelkük hasznára szolgáló szavakat, mesélt a szíriai pusztaságban élő remeték csodás életéről, különösképpen pedig két barátot dicsért, akiket Jánosnak és Simeonnak hívtak. Amikor ez Nikon atya fülébe jutott, meg kívánta tudni, vajon arról a két ifjúról van-e szó, akiket egykor isteni kinyilatkoztatás nyomán fogadott a közösségébe, hiszen életének boldog végéhez közeledve még egyszer látni óhajtotta őket, mielőtt az Úrhoz távozik. Ismerve az apát óhaját és úgy ítélve meg, hogy maga az Úr hallgatta meg imádságait és most teljesíteni akarja kívánságát, Palladiosz megkérte Nikon atyát, engedje el őt, hogy felkutassa, a Jánosról és Simeonról hallottak valóban igazak-e. Nikon atya fentről bizonyságot kapott, és áldást adott a buzgó, bölcs Palladiosznak az Istennek tetsző utazásra és a közösség két kipróbált testvérét is mellé adta kísérőként, a szerzetesek régi szokása szerint, hiszen nem jó, ha a testvérek egyedül utaznak, együtt jobban tudnak védekezni a kísértő sokféle munkálkodása ellen. A három szerzeteshez egy buzgó világi hívő is csatlakozott, gazdag, tiszteletreméltó férfiú, aki Szent Geraszimosz lavrájának¹ és a környékbeli pusztai atyáknak nagy támogatója volt. Korán özvegyen maradt és égető vágy fogta el, hogy szerzetes lehessen. Az atyák azonban, felismerve, hogy vágyakozása csupán a felesége elvesztése miatti természetes fájdalomból ered, azt tanácsolták, várjon még kissé, nehogy időközben begyógyuljon a lélek sebe, és ezzel együtt a szerzetesség utáni vágy is kialudjék. Így hát a férfiú megelégedett azzal, hogy látogatta a szerzeteseket és meghallgatta tanácsaikat, abban a reményben, hogy Isten később világosabban megmutatja majd, mi a szándéka vele.

Bejárva az Emesza környékén lévő pusztaságokat sok aszkéta fogadta őket, az utazók pedig hallhattak Simeonról és Jánosról. Az atyák azt is elmondták nekik, ha nem lennének birtokában az apát áldásának, semmi esetre sem fedtek volna fel semmit, hiszen jól ismert mindenki előtt a két remete szigorúsága, és az, hogy nem fogadnak idegeneket. A helyi pusztai atyák között egyetértés volt abban, hogy egymásról nem beszélnek másoknak, csak olyankor, amikor erre különleges szükség mutatkozik.

János atya, meghallva, hogy az érkezők Szentéletű Geraszimosz lavrájából jöttek és a tiszteletreméltó Nikon apát köszöntését hozzák, kimondhatatlanul örvendett és néhány napot a vendégekkel töltött. Kikérdezte őket a közösségi életről, a tiszteletreméltó atya egészségéről és küzdelmeiről, akinek a kezétől nyerte a szerzetesi felnyírást. Amikor arra kérték, meséljen pusztai életükről, János atya alázatosságában magáról semmit sem akart mondani, hanem a beszélgetés fonalát folyton Simeon atyára terelte, akiről lelkesen mesélte, hogy nem is ember, hanem angyal. Így értesült Palladiosz és kísérete Simeon atya emberi természetet meghaladó küzdelmeiről. Ő, akit a paráznaság démona keservesen kínzott, sokszor kóborolt a pusztaságban, mint egy bolond, nem evett, nem aludt, még csak le sem ült, sokszor egy hétig, vagy még tovább. János atya elmesélte nekik a következő esetet. Egy alkalommal Simeon atya a kunyhójában ült, az emlékek kegyetlenül kínozták, amikor kintről női sóhajtozást hallott. Kimenve egy kövön ülve egy edesszai szüzet látott, akivel szülei össze akarták házasítani. Csodálkozott, hogyan tudta a leány a pusztaságot átutazni és őt megkeresni, beszélgetésbe elegyedett vele, és könnyei miatt megsajnálva behívta kunyhójába, arra gondolva, hogy étellel kínálja, majd hazaküldi. Azonban, amint a kunyhóba beléptek, mintha egész teste lángra gyúlt volna, értelmét pedig mintha forró zsibbadás sötétítette volna el, és látta magukat a földön fekve, mintha már vétkezni kezdtek volna. Ekkor a leány eltűnt, a kunyhó pedig elviselhetetlen bűzzel telt meg. Simeon atya, mivel megértette, hogy a démon űzött gúnyt belőle, kunyhójában maradt, nem evett, nem aludt, hanem siratta vétkét addig, amíg a démoni bűz teljességgel el nem tűnt, amiből felismerte, hogy Isten megbocsátotta vétkét, és eljött János barátjához, hogy elbeszélje neki, hogyan járt.

János atya csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokat mesélt Simeon atyáról, és azt is mondta, hogy a mérték, amelyet elért, nagyobb, mint amit tettei alapján gondolni lehet. Elmesélte azt is, hogy Simeon atya ifjúkorától kezdve siránkozott az egész világért, felfoghatatlan szeretete miatt, amellyel minden ember iránt viseltetett. Simeonnak ez a lelki indíttatása gyakran párosult a bolondsággal, János nem egyszer értetlenül állt előtte szavai miatt, amikor olyasmiket mondott, hogy Isten minden emberben munkálkodik, a piactéren álldogáló utcalányok szívébe sokszor gyakrabban ellátogat, mint egy pusztai remetéébe. János elképedése minden mértéket felülmúlt, amikor egy napon Simeon meglátogatta, és közölte vele, elmegy a városba, mert másokat is szeretne üdvösségre vezetni, hiszen itt csak önmaga üdvösségét munkálja. Ismerve konokságát, amellyel az emberek elől elrejtőzött – hiszen amennyire nagy volt szerető szívének tüze az egész világ megmentése iránt, ugyanannyira menekült és rejtőzködött, hogy eloltsa magában a másik tüzet, a szenvedélyek tüzét – és mivel tudott testi küzdelmeiről, amelyeket folytatott, János azt hitte, Simeont a démonok tévesztették meg, ezért öreg korára elveszíti fáradozásainak koszorúját. Sokféleképpen próbálta lebeszélni János Simeont mondva, hogy soha nem lehetett arról hallani, hogy egy pusztai remete a városba menjen az emberek üdvösségét munkálni, tehát ez csak az ördög ármánykodásának cselvetése lehet, hogy Simeont bűnbe taszítsa. Simeon azonban búcsút vett és elment, hogy teljesítse, amit a fejébe vett. Egy idő után hallott Simeon dolgairól, hogy elvesztette az eszét, hogy utcalányokkal és iszákosokkal lehet látni, ezért János atyát nagy szomorúság fogta el és imádkozni kezdett, irgalmat és a bűnbánathoz való visszatérést kért barátja, Simeon számára. Amikor pedig nagy szomorúságban volt és éppen imádkozott kunyhójában, könnyű álomba merült és álmában Simeont látta egy díszes széken ülni, körülötte pedig játszó asszonyokat, pojácákat és mindenféle embereket, akik lökdösték, de sehogy sem sikerült felborítaniuk. Akkor János fölöttébb csodálkozva ezt kérdezte: „Simeon atya, vajon értelmed nem szenved-e kárt mindezektől?” Simeon atya pedig ezt válaszolta: „Valóban, János testvér, miként egy fadarab a többi fadarabok között, olyan az én testem is ezek között, értelmem pedig szüntelenül Istennél lakozik.” Amikor János atya magához tért, megértette, hogy Simeon atya megkapta Istentől a szenvedélymentesség ajándékát, de nagy alázatosságában ezt senkinek sem árulta el. Ezért mondta János atya, hogy a mostani Simeon atya nagyobb, mint az akkori, akivel ő a pusztában együtt lakott.

Ilyen csodálatos dolgokról értesülve Palladiosz és kísérői a városba mentek, abban reménykedve, hogy a csodálatos Simeon megismerésére is méltók lehetnek majd. János atya kioktatta őket, senkinek se beszéljenek a Bolond Simeonról, mert ez akarata ellen való volna, a szentek akarata pedig Isten akarata. Miután a város más templomait is meglátogatták, a négy vendég a Minden Szentek templomához közeledett János diakónus kíséretében, aki mindenki iránt nagy szeretetet tanúsított.

12

Miközben János diakónus az egyes templomokról mesélt, Palladiosz, a Bolond Simeon után kutatva, a koldusokat fürkészte. Ez volt a harmadik templom, amit meglátogattak, és nem találták sehol, ezért Palladiosz elhatározta, hogy ő maga kérdezi meg az egyik koldust, látta-e a Bolondot és hol lehetne megtalálni. A többiektől lemaradva úgy tett, mintha alamizsnát akarna osztani, és az egyik koldustól megtudta, a Bolond az istállóknál van. Visszatérve a püspök házába Palladiosz tépelődni kezdett, megpróbált megfelelő alkalmat találni arra, hogy titokban elmenjen, és végre találkozhasson a legkülönösebb emberrel, akiről valaha hallott.

Amikor az éj leszállt, Palladiosz kiment, a kapusnak azt mondta, hogy a kertben akar imádkozni és a Minden Szentek temploma felé indult, szíve erősen vert a gondolatra, hogy megtörténhet az annyi év óta áhított találkozás. A templom fala tövében talált egy alvó koldust, és fizetett neki, hogy elvezesse az istállókhoz. A koldus azt hitte, egy rablóval van dolga, aki megneszelte, hogy a Bolondnál pénz van, ezért inkább a félelem, mintsem a pénz miatt állt rá a dologra. Sietve lépdelt az idegen előtt, türelmetlenül szabadulni akart ebből a kusza helyzetből, amelybe vélekedése szerint került. Amint a városból kiértek, a koldus az istállókra mutatott, amelyek jól látszottak a holdfényben. Az idegen elengedte a vezetőjét, azzal, hogy most már maga is boldogul, az pedig futni kezdett, örvendezve, hogy életben maradt. Mielőtt még az istállókat elérte volna, Palladiosz lépteket hallott a homokban, megfordult és meglátta a Bolondot, aki állva várt rá. Ahogy mereven állt, anélkül, hogy arca látszott volna, Palladiosznak úgy tűnt, hogy a legzordabb embert látja, akivel valaha is találkozott. Amikor úgy gondolta, hogy már elég közel ért, Palladiosz megállt, és ekkor Simeon hangját lehetett hallani, akinek arca homályban maradt.

– Isten hozott, Atyám, ki a méltatlan Simeon számára is elhozod a mi isteni Nikon atyánk áldását.

A diakónus azt hitte, valamelyik koldus megelőzte és elhozta a városba érkezésük hírét. Meghajolt, mindketten áldást kértek egymástól, megölelték és megcsókolták egymást. Közelről a diakónus ki tudta venni Simeon atya arcát és kezdeti benyomása szertefoszlott. Annyi melegséget és közelséget érzett, hogy arra vágyott, bárcsak soha se kellene levennie fejét az öreg válláról, de érezte, hogy ez tiszteletlenség lenne. Palladiosz számára úgy tetszett, hogy az öregből illatos növények és tömjén illata árad, úgy gondolta, bizonyára nemrég imádkozott. Azután, lassacskán az istállók felé tartva, kérdezgetni kezdték egymást azokról a dolgokról, amelyeket oly rég meg akartak tudni: Simeon Nikon atyáról és a közösségi életről, Palladiosz pedig a sokféle kísértéssel szembeni harcról, amelynek ő még csupán a közepén járt. Amikor megfelelő alkalmat talált, Palladiosz elhatározta, hogy megkérdezi azt, ami leginkább nyugtalanítja:

– Simeon atya, vajon miért tetted ezt?

– Mit? – kérdezte zavartan Simeon.

– Hát azt, hogy bolondnak tetteted magad és hagyod, hogy mihaszna emberek gúnyoljanak, bár megismerted Isten kegyelmét és méltóvá lettél az ő ajándékaira?

– Hát, atyám, ideje van a kövek összegyűjtésének és ideje a kövek szétszórásának. Ideje van az ölelkezésnek és ideje van az ölelkezéstől való menekülésnek. Ideje van a háborúnak és ideje van a békének…

– Mit jelentenek a Prédikátor e szavai, Simeon atya? Hiszen sokszor elolvastam őket, de sosem jutottam el a végső értelmükig.

– Isten mindent jónak alkotott, Palladiosz atya, és felfedte előttünk, hogyan juthatunk el hozzá. Az ember egész élete vég nélküli gyötrődés, az ember gyűjt, de nem tudja, minek, mert semmi sem marad az övé. Ennek a világnak minden gazdagsága, bölcsessége és dicsősége, amit az ember össze akar gyűjteni, annak, aki eljutott az igazi ismeretre, olybá kezd tűnni, mintha valami haszontalan köveket gyűjtene. A Bölcs köveknek nevezi, mert az emberi gazdagságot és bölcsességet is csak küzdelemmel és fáradozással lehet megszerezni, úgy, mintha köveket hordanánk, ám aki megértette az emberi fáradozás hiábavalóságát, eljut oda, hogy megvesse és szétszórja azokat, és mi lehet haszontalanabb, mint egy halom szétszórt kő, amelybe mindenki csak belebotlik? Megvan az ideje az ölelkezésnek, mert az ember születésétől fogva a bűn és a rossz ölelésében van, aki azonban megismeri ezek hiábavalóságát, megpróbálja szétzúzni őket és megszabadulni tőlük. Ez a bűn ölelésétől való megszabadulás pedig csak nagy kínok és lelki harc árán adatik meg az embereknek – ez a háború ideje, amelyről a Bölcs beszél. Végül, amikor Isten látja az ember jó akaratát és fáradozását, meglátogatja őt és gazdagon megajándékozza kegyelmével, megnyugtatja az ő szívét, nyugalmat és tökéletes örömet ad neki, ez pedig a béke ideje.

– Vajon eljuthat-e az ember az érzékek tökéletes megbékéléséhez, amikor többé nem keserítik meg életét a szenvedélyek és az ördögök sem merészelnek rátámadni?

– Eljuthat, Isten irgalmából. Való igaz, atyám, amíg a pusztában voltam, annyit harcoltam a test és a démonok kísértései ellen, hogy emiatt gyakran perlekedtem Istennel és azt mondtam neki, nem kellett volna a szerzetességnek erre az útjára hívnia, hiszen előre tudta, nem vagyok rá alkalmas. Inkább hagyott volna úgy üdvözülni, ahogy minden más világban élő ember üdvözül, akinek törvényes felesége van és hívő gyermekeket nevel. És ilyenkor annyira elkeseredtem, hogy szinte már káromoltam Istent, semmi reményem nem volt a szabadulásra, azt hittem, hogy elveszítem lelkemet és az örök kínok helyére jutok. És akkor megértettem, hogy ha Isten nem érinti meg kegyelmével a mi lelkünket, senki sem tud a szenvedélyek tüzétől megszabadulni, mert ez a képesség nincs a mi bukott természetünk birtokában.

– És most már elcsendesedtél, atyám? – kérdezte a diakónus, mert az öreg ajkairól akart megbizonyosodni arról, amit János atyától hallott.

– Atyám – mondta rövid hallgatás után Simeon –, elmondom neked, mert látom, hogy vívódsz. Isten irgalmából elértem, hogy ezt is érezhetem magamban. Isten, látva reményvesztettségemet, meglátogatott, és szabadulást adott nekem e harctól, így hát olyan a testem, mintha nem is lenne, nem tudom többé megkülönböztetni a férfit és a nőt, mert ezt a szenvedélyt elvette tőlem.

– Ha pedig elérted ezt, vajon szükséges volt-e elhagyni pusztai életedet és az utcanők és pojácák közé jönni, hogy mindenki gúnyolhasson, mint olyan valakit, akinek nincs esze? Ezt nem értem én, Simeon atya, ha akarod, magyarázd meg nekem, mi ennek a választásnak az értelme?

– Hát, atyám, addig, amíg testben élünk és nem hallottuk a Bíró ítéletét, én nem nagyon bízom a pihenésben és az örvendezésben. Én, atyám, ahogy már mondtam neked, ezekben az években nagy küzdelemben és harcban voltam, így hát megszoktam, hogy testem és lelkem is szüntelenül virraszt és várja a tisztátalan lelkek és az emberi természet támadásait és ütlegeit. Ha pedig rövid időre megpihentem, bár ez Istentől volt, attól féltem, nehogy valamiképpen elbágyadjak és szívem elszokjon a harctól, hogy azután végül teljességgel eltévedjek, és lezuhanjak a hegy csúcsáról, amelynek a magaslatára az Úr helyezett.

– Hát nem azt mondtad, atyám, hogy minden küzdelem elvétetett tőled? Miért kell akkor lelkednek virrasztania, és mi ellen kell harcolnia? Nem értem…

– Nos, atyám, van egy harc, amely megmarad az utolsó pillanatig, akkor is, ha már minden más szenvedélyt legyőztünk, még magukat a tisztátalan szellemeket is.

– Melyik ez, atyám, mert nem tudom?

– A hiú dicsőség keresésének kísértése. Ez az egyetlen szenvedély, amely az erényekből táplálkozik, és bármennyire előrehalad az ember a tökéletesség útján, annál több alkalom van arra, hogy a hiú dicsőség vágyától megkísértessék. Valóban, amikor a test szenvedélyei kísértettek, elmémnek nem volt oka a felfuvalkodásra, amikor azonban nyugalomra jutottam, és Isten kegyelme még a gonosz szellemek támadásaitól is megóvott, hogy ne merészeljenek illetni engem, félni kezdtem, nehogy az értelmem felfuvalkodjék, hiszen tudtam, hogy előttem mások is, akik nálam magasabb mértékre jutottak, büszkeségük felébredése miatt elbuktak. Az angyalra gondoltam, aki egykor fényes volt, aki isteni fényességben lakozott és sem szenvedély, sem testi szenny nem érintette, mégis, egyetlen felfuvalkodott gondolatra a mélységbe zuhant. Akkor határoztam el, hogy ide jövök és bolondnak tettetem magam, hogy értelmem kissé megalázkodjék, és így magam is szüntelenül éberré váljak. Mindezekben valóban megtalálom az alázatot, hiszen az ördögök félnek Isten kegyelmétől és nem merészelnek támadni engem, az emberek azonban nem félnek, és mindig találok valakit, aki kigúnyol vagy megver, ezzel pedig nagy jót tesz az én lelkemnek.

– Miért ilyen rossz a hiú dicsőség, atyám?

– Mert nincs benne semmi igazság.

– Mit jelent ez?

– Az ember, akit a hiú dicsőség magával ragad, képzelgéseiben él, és emiatt nem látja a valóságot. A hiú dicsőség csak önmagának örül, és nincs ereje ahhoz, hogy a másiknak örüljön, ezért vét a szeretet ellen.

– Atyám, mire gondolsz, amikor a többiek megvernek? Nem haragszol?

– Valóban, atyám, csak most kezdtem megérteni az Üdvözítő keresztáldozatának titkát, hogy ártatlan volt, mégis elfogadta a verést és a köpdösést, végül pedig keresztre feszíttetett érettünk. Az ütések fájdalmai pedig felfedik előttem az isteni szeretet mélységét. Íme, atyám, erre gondolok, és hidd el, akkor már nincs okom a haragra, hanem megalázkodva imádkozom magamért és az egész emberi nemért, amely olyannyira eltávolodott a szeretettől.

– Hát nem félsz, atyám, hogy bolondozásoddal egyeseket megbotránkoztatsz és miattuk számot kell majd adnod Isten előtt?

– Ó, atyám, hát más bolondságokat művelek én, mint amiket ők is művelnek? Ha én ruhátlanul járok, ők vajon nem vetik le ruháikat, amikor a bűnt elkövetik? Vajon nem mások ruhátlansága után kívánkoznak? Hát akkor miért botránkoznak meg, ha engem ruhátlanul látnak? Ha pedig meggondolatlanságot beszélek, ők vajon nem ugyanígy beszélnek, hazudoznak és hamisan esküsznek egymás ellen? Ha pedig teszem magam, hogy rátámadok egyik-másik koldusra, aki ugyanolyan, mint én, vajon nem haragszanak és nem harcolnak egyik a másik ellen? Azt mondom neked, atyám, semmi mást nem cselekszem, amit az emberek ne cselekednének, és azért viselkedem így, hogy mint egy tükörben, lássák saját bolondságaikat, felismerjék, mennyire nevetségesek és elhagyják gonoszságukat.

Látva, hogy hasad a hajnal, Simeon atya a város felé indult, elkísérte vendégét, aki oly nagy örömet hozott neki. Elváláskor megölelték egymást, Palladiosz pedig megkérdezte az öreg Simeont:

– Atyám, milyen legyen a mi életmódunk?

– Úgy élj ezen a földön, mintha nem volnál, de távozáskor hagyj űrt magad után.

13

Mielőtt megvirradt volna, a Bolond visszatért az istállókhoz. Suhogást és suttogást hallott, az istállóhoz közeledett és benézett. Kalliopi az istálló közepén térdelt, kezeit felemelte és valami kivehetetlent mondott, azután arcával a földre borult úgy, ahogy azt Simeon atya tanította neki. „Milyen szépek az emberek, amikor imádkoznak” – gondolta az öreg. Azután elmosolyodott és eszébe jutott első napja a Jordán melletti monostorban, amikor azt mondta Jánosnak, hogy az emberek, amikor leborulásokat végeznek, olyanok, mint a gyermekek. Visszavonult szokott helyére és imádkozott egy keveset, hálát adott Istennek, hogy ezt az új napot is megérte. Akkor tért vissza az istállóhoz, amikor a nap már magasan járt, és Kalliopit alva találta. Énekelve és tréfálkozva nyitotta ki az ajtót:

– Föl! A lusták nem mehetnek be Isten országába!

Az asszony felkönyökölt, de szemei az álmosságtól csukva maradtak.

– Ha tudni akarod, csak nemrég feküdtem le – motyogta.

– De hát miért, kérem? – Simeon úgy tett, mintha semmiről sem tudna.

– Én is úgy tettem, ahogy te szoktál, imádkoztam. Csakhogy most álmos vagyok, át tudnám aludni az egész napot.

Az öreg jóízűen nevetett és ennivalót tett elé.

– És mit kértél Istentől? Mondd csak meg gyorsan!

– Azt kértem, soha ne vegyen el tőlem téged.

– Ejnye! Ilyesmit nem szokás kérni Istentől! Hát ki tanított arra, hogy imádságaiddal megkösd más emberek életét?

– Én magamtól tanultam. Hát nem azt mondtad, hogy bármi, amit hittel kérünk Istentől, teljesül?

– És meghallgatott Isten?

Az asszony nevetni kezdett, azután hirtelen abbahagyta és nagy szemeket kerekítve így szólt:

– Tudod, Bolond, én éreztem Istent!

– Valóban?

– Igen! Éreztem, hogy Valaki rám néz és meghallgat. Sírnom kellett, amikor ezt éreztem, mert olyan jó érzés volt, mint amikor te velem vagy és nem érzem magányosnak magam. Vajon Isten tényleg mindenkit szeret?

– Igen.

– Isten a legjobb, ugye?

– Igen.

– És ő még nekem is meg tud bocsátani, ugye?

– Igen.

– Bolond, amikor tizenhárom éves voltam, megöltem egy gyermeket. Megszültem, megöltem, utána eltemettem.

Az asszony felkelt, hagyta, hogy az étel kiessen a kezéből és zokogva az öreg ölébe borult.

– Bolond, Bolond, vajon Isten meg fogja bocsátani nekem ezt is?

– Isten már megbocsátott neked, Kalliopi, most, amikor sírtál.

– Bolond, vajon Isten is olyan jó, mint te?

– Milyen ostobaságokat beszélsz – nevetett az öreg, és tenyerével könnyedén meglegyintette az asszony homlokát –, azt hiszed, hogy Isten olyan jó, mint én, vagy azt, hogy mi próbálunk olyan jók lenni, mint Isten? A jóság, a szeretet és a megbocsátás Istentől van, mi pedig csupán megpróbáljuk követni azokat. De bármennyire előre is haladna valaki a jóságban és a szeretetben, soha nem tudná elérni Isten jóságának és szeretetének határtalanságát. Most pedig gyere, hagyd abba az evést, mert hoztam neked valamit.

Az öreg kiment, nemsokára visszatért, és az asszony ölébe dobott egy köteg ruhát.

– Nesze, vedd föl.

– Mi ez, Bolond? – csodálkozott.

A Bolond kívül maradt, bentről pedig gyermeki vihogás hallatszott, az asszonyé, aki a kapott ajándék miatt nagyon elégedettnek látszott. A vihogás közepette kihallatszott a hangja:

– Bolond, ezzel meg mit csináljak? Gyere, mert nem tudom, hogy kell bekötni.

A Bolond belépett. Kalliopin egy új ruha volt, a kendőt azonban úgy nyújtotta az öreg felé, mint a gyermek, aki összepiszkolta kezeit és azt akarja, hogy megmossák.

– Fogd és kösd meg, mert én nem tudom, hogyan kell.

A szerzetes zavartan nevetett.

– Ó, Kalliopi, hát azt hiszed, hogy a pusztaságban ilyesmit tanultam, asszonyok fejét bekötni?

Kalliopi nevetésben tört ki, fejét átengedte az öreg érdes, csontos kezeinek, akinek végül sikerült a kendőt felkötnie.

– Ó, Kalliopi! Milyen szép vagy! Most már mindenki beléd fog szeretni!

Az asszony végignézett magán, széttárta karjait, majd engedelmesen leengedte.

– Bolond, mintha egy papnak vagy diakónusnak lennék a felesége… Ezekben a ruhákban mintha nevetni sem tudnék többé, olyan… Hogy is mondjam…

– Éppen rád illenek!

– Hogyan hiheted, Bolond, hogy én ezekben a ruhákban bemehetek a városba?

– Ki mondta, hogy a városba kell menned?

– Miért, egész életünkben itt maradunk?

– Jeruzsálembe mész!

– Hogy mehetnék én Jeruzsálembe? Mikor mehetek? Hogyan mehetek? – örvendezett az asszony, mint egy gyermek.

– Néhány barátom látogatott meg, úgy hiszem, jó lenne, ha velük mennél.

– Te nem mész?

– Én nem tudok.

– Bolond, és meg fogok ott keresztelkedni?

– Igen.

– És új életet fogok kezdeni?

– Igen?

– És én is olyan leszek, mint te? És csodákat fogok majd művelni?

A Bolond nevetett.

– A legnagyobb csoda, Kalliopi, a szeretet. Velük van egy úr, egy gazdag özvegy ember, úgy hiszem, ha meglátja, milyen szép vagy, nem tud majd nem beléd szeretni. Meglátod, hozzá mész feleségül és nagyasszony lesz belőled, akinek a szolgák kezet csókolnak.

– Én nem akarok feleségül menni ahhoz az úrhoz – mondta Kalliopi szinte már mérgesen.

– Miért, nem szeretnél házat, gyermekeket?

– De igen, szeretnék, de én hozzád akarok feleségül menni!

A Bolond nevetett és tenyerével könnyedén homlokon legyintette.

– Megint bolondozol, már mondtam neked, hogy a szerzetesek nem nősülnek meg. Én nem vehetek feleségül senkit.

– Ha te nem nősülhetsz meg, akkor én sem fogok férjhez menni.

A Bolond arca egyszerre elkomolyodott, szemei átnedvesedtek úgy, hogy Kalliopi sírni kezdett és vállaira borult.

– Jeruzsálembe azért elmész?

– Jeruzsálembe elmegyek, atyám.

– Akarod?

– Igen, nagyon akarom.

– Te vagy az én galambocskám, ha tudnád, mennyire örvendezik Isten a te lelkednek!

– Bolond, találkozunk még mi ketten?

– Biztosan találkozunk még, Kalliopi.

Az öreg azonban az igazak találkozására gondolt, amely majd Isten országában válik valóra, hiszen jól tudta, többé nem találkoznak.

Fordította: Aranyosi-Vitéz Gellért