Krisztusért Balga, Emeszai Szent Simeon élete [1]

4.

A bolond a templom környékén húzta meg magát, és rövid időn belül hírnevet szerzett a koldusok és pletykálkodók között. Arca mindig vidám volt, hóbortos tréfáival mindenki rokonszenvét elnyerte. Különösen, amikor másokat utánzott, a bolond nagy hahotázást váltott ki a koldusok között. Szokása szerint, amikor a templomban egy jobban öltözött ember jelent meg, utánaeredt, hetykén lépdelt a nyomában és nagy hangon különféle illetlen dolgokat mondott, mintha csak annak az embernek a gondolatai lettek volna. Emiatt nem kevés alkalommal verték meg a szolgák, ám ő ennek ellenére sem hagyta abba bolondozásait. Nagy lárma kerekedett akkor is, amikor egyik napon a kerekképű diakónus szolgált, és a Bolond elkezdett járkálni a templomban, hosszú ruhájának elejét vállai magasságába emelve, mintha csak egy oráriont[1] fogna, és így énekelt: „Újra meg újra békességben könyörögjünk az Úrhoz! Ha az ördögök megsegítenek és megszállnak egy gazdag úrhölgyet, az így szerzett pénzen megvásárlom a püspöki széke-e-e-e-t!” Ezért a tréfáért, melynek híre hamar végigfutott a városon úgy, hogy a vásári komédiások is átvették, a Bolond nem léphetett be többé a templomba azokon a napokon, amikor az említett diakónus szolgált. Ő azonban sosem tűnt szomorúnak emiatt, hanem a templom lépcsőinél maradva egymagában énekelt és tömjénezett, máskor pedig egy kosárra állt fel és prédikált. A koldusok örültek a bolond szerzetesnek, mert úgy tehették bolonddá, ahogy nekik tetszett. Ha például valaki odament hozzá és arcul ütötte, ő rögtön kiabálni kezdett és a tettest megdobálta lepénnyel, húsdarabokkal és még pénzzel is. Ezzel a különös módszerrel a Bolond szétosztotta napi keresményét koldustársai között, anélkül, hogy azok felfogták volna. Mivel pedig egyre híresebb lett, mind többen és többen adakoztak neki. Az emberek felkeresték, mert minden alkalommal tréfálkozhattak vele, és magukkal vitték tréfáit, amelyek jól álltak neki. Sokan megállapították, hogy miután az ember tréfálkozik a bolonddal, minden haragja elmúlik. Egyesek pedig elkezdték mondogatni, hogy a bolond követésre érdemes tanácsokat osztogat tréfáival, és hogy valaki, aki megfogadta tanácsait, nagy nehézségtől szabadult meg. Elterjedt az a szóbeszéd is, hogy a bolond belelát az emberek lelkébe, ismeri a jövendőt és hogy meggyógyított egy szerencsétlen gyermeket, akit a koldusok megvertek és félholtan hagytak egy félreeső utcában. Mások azt mondták, hogy megszállta az ördög, hiszen fedetlen fenékkel látták járkálni a városban. Végül a kerekképű diakónus egyik prédikációjában azt mondta, hogy ez a szerzetes nem csupán elmeháborodott, akinek a szájából maga az ördög szól, hanem titokban a paráznaság házába jár, ahol elkölti azt a pénzt, amit jámbor keresztények becsülettel megkeresnek és istenfélelemből neki adnak. A nagy botrány akkor kerekedett, amikor a meggyógyított lány anyja, aki a város előkelőségei közül való volt, miután elmúlt a csodát követő első elragadtatása, és megszokta, hogy leányát egészségesnek látja, sajnálni kezdte a kiadott pénzösszeget. Egyik szolgálóját kigúnyolták a piacon a hiábavalóan kiadott pénz miatt, ez a szolgáló pedig felbiztatta az úrnőjét, aki egy alkalommal azt találta mondani, hogy törvény kezére adja a hazug diakónust és visszaköveteli tőle a pénzt. „Hiszen, ha ilyen nagy csodatevő, hozzunk elé egy másik megszállottat, és mindenki szeme láttára gyógyítsa meg. Ha pedig nem gyógyítja meg, akkor ez azt jelenti, hogy a leányomat sem ő gyógyította meg, hanem a csoda magától következett be.” A botrány egyre nagyobb méreteket öltött, mert a hölgy a templom fő támogatói közé tartozott és bejáratos volt a püspök asztalához. Egyes klerikusok azt beszélték, a püspöki palotában azt a szóbeszédet hallották, hogy a diakónusnak nem lett volna szabad ennyi pénzt elfogadnia, amit a hölgy csak szíve nagy szomorúságában és ígéretének eleget téve adott oda, hanem a pénznek a püspöki kincstárban lenne a helye, és fel lehetne használni egy új templom építésére. Ez a szóbeszéd annyira feldúlta a diakónust, hogy elhatározta, egyetlen koldust sem enged többé koldulni a templom lépcsőin, a bolond Simeont pedig, aki megvádolásának egyetlen okozója volt, különleges módon tervezte megbüntetni. A diakónus haragja minden mértéket felülmúlt, amikor a városban az a szóbeszéd kezdett terjedni, hogy a Bolond egy pusztai remete, aki szántszándékkal űzte ki az ördögöt, és a városban sok más csodát is művelt. Több tanút egybegyűjtve tehát, akik között a piactéri hallgatóságot izgalomba hozó táncosnő volt a leglelkesebb, kuruzslással vádolták meg a Bolondot, és több felolvasóval[2] és énekessel egyetemben, akik a diakónust támogatták, annak reményében, hogy pénzt látnak tőle, bezárták a templom kriptájába[3] arra hivatkozva, hogy ördögűző imádságokat akarnak elvégezni fölötte. Ám mivel az ördög nem akart kimenni belőle, a diakónus és a felolvasók annyira megverték a szerencsétlen Bolondot, hogy alig lehetett ráismerni. Végül mindnyájan többször keresztet vetettek, megtömjénezték a helyiséget és megparancsolták, hogy a történetekről senkinek egy szót sem szabad szólnia. A Bolondot pedig, attól tartva, hogy meghal a templomban, egy félreeső utcába vitték, hogy ha meghalna, mindenki azt hihesse, a koldusok ölték meg.

5.

Tiszta ágyban ébredt fel, egy magas mennyezetű szobában, amelynek csak egy részét láthatta a hideg borogatás miatt, amely homlokát és szemeit is takarta. Próbálta a borogatást félrevenni, de felnyögött a fájdalomtól, és ekkor eszébe jutott a keserves verés, amelyet el kellett szenvednie. Máskor is megverték már, de ez a verés minden eddiginél rosszabb volt. Azt hitte, hogy meghalt, de íme, csoda, ebben a tiszta ágyban ébredt fel, kötésekkel a fején. Semmit sem értett. Meg volt róla győződve, hogy most is csak képzelődik, és hogy valóban rögvest meg fog halni, és mindez eltűnik. Az ajtó kinyílt, és a szobába egy negyven éves forma férfi lépett be, akire rápillantva az ember szeme előbb szakállára, majd nagy, vézna kezeire esett. A Bolond azt hitte, hogy a lelkéért jött, becsukta szemeit, várta, mi következik. A férfi leült a beteg ágya mellé helyezett székre, és gondosan megigazította a borogatást a homlokán.

         – Hogy s mint vagy, szerzetes? – hallatszott élesen, tisztán.

         – Mindenem fáj.

         – Jó, hogy élsz.

         – Igen, jó.

         – Honnét jössz?

         A bolond kissé zavarba jött, majd sikertelen kísérletet tett arra, hogy felemelkedjen.

         – Sehonnan. Mi ez az ágy és ez a szoba? Ki hozott ide?

         – Én.

         – Nincs szükségem erre! Én senkinek sem mondtam, hogy ide hozzon!

         – Hagyd most ezeket, atyám, maradj itt, amíg jobban leszel.

         – Hát te ki vagy?

         – János vagyok, a püspök diakónusa.

         – Ó, hát méltó vagyok én arra, atyám, hogy egy diakónus gondoskodjon rólam? – sóhajtott fel a Bolond, és arca az alázatos örömtől felderült.

         – Vajon nem vagyunk-e kötelesek, atyám, hordozni egymás terheit, és így teljesíteni Krisztus törvényét?

         – Atyám, ha ezt Krisztusért teszed, valóban Isten embere vagy.

         – Bűnös ember vagyok, abba[4].

         – Minden embernek vannak bűnei, csakhogy egyesek megvallják őket, mások pedig nem.

         – Simeon atya, vajon miért kerültél ebbe a helyzetbe?

         – Milyen helyzetbe? – kérdezte a Bolond értetlenül.

         – Hogy úgy tégy, mintha egy lennél a mihaszna emberek közül, akiket mindenki megvet, hiszen látom, hogy az értelmed ép, és lelki módon ítéled meg a dolgokat.

         – Á, nem tudom, miről beszélsz.

         – Esküdj meg, abba, az élő Isten nevére, és mondd el nekem, honnét jössz és hogy jutottál ebbe a helyzetbe.

         – Ó! Nem jó esküdözni, Krisztus diakónusa! Vagy nem hallottál arról, aki azt mondta, hogy „ne esküdjünk se az égre, se a földre”?

         – Igen, tudom, de nem tudom a szívemet többé türtőztetni, meg kell ismernem a dolgaidat. Mondd el nekem, atyám, Isten nevéért, én pedig, amennyire tőlem telik, megfogadom, hogy halálodig senkinek sem beszélek arról, amit tőled hallottam.

         – Valóban, János atya, nincs nevetségesebb Isten előtt, mintha valaki a tetteivel büszkélkedik és az emberektől kapott hiú dicsőséggel hízeleg magának.

         – Hát akkor, atyám, mindnyájan koldusokká kell lennünk és rongyos ruhákat kell magunkra öltenünk?

         – Nem. A ruhák nem változtatják meg az embert. Vajon azt hiszed, hogy Simeon az ágyban vagy Simeon az úton különbözik egymástól?

         – Hát akkor mi változtatja meg az embert, atyám?

         – A szeretet.

         A bolond újra megpróbált felemelkedni, de a fájdalomtól felnyögött és visszaereszkedett a párnára. A diakónus rövid időre kiment és egy bögre meleg tejjel tért vissza. A házban olyan csönd volt, hogy ha nem lett volna az ágy a tiszta ágyneművel és a magas mennyezet, az öreg úgy érezte volna magát, mint a pusztai kunyhójában.

6.

A Bolond meggyógyulásáig János diakónus házában maradt. A diakónus jóravaló ember volt, aki hittel élte meg az Evangélium szavát. Nem volt az arisztokraták közül való, de mivel volt némi iskolai képzettsége, arca tekintetre szép és hangja csengő volt, Isten rendelése szerint a püspök észrevette, és több évi asztali szolgálatot követően, amint eljött a házasodás ideje, diakónussá szentelte. A diakónusi szolgálat tiszteletreméltó szolgálat volt, mert a diakónus mindig a püspök közelében volt, és szükség esetén képviselte őt egyes világi méltóságok vagy más püspökök előtt. Ezenkívül gondoskodott a prédikálásról és a nép hitbéli tanításáról, így hát Jánost, bár alázatos ember volt, az egész város ismerte. Nem lehetett azt mondani, hogy gazdag ember lett volna, mert mindig egyszerű, de tiszta és gondozott ruhában jelent meg. Mégis, a ház, amelyben lakott, nagy és szép volt, nem messze a püspöki rezidenciától. A diakónus felesége szép asszony volt, de nagyon hallgatag és valamiképpen fáradt. Az asszony alacsony származása miatt volt olyan félénk, árva volt, akit a püspök a ház körüli szennyes munkák elvégzésére választott ki, és akiről János elhatározta, hogy feleségül veszi, még abban az időben, amikor a püspök mindenáron diakónussá akarta szentelni. Ez nem tetszett a püspöknek, de amikor János azt mondta, hogy ellenkező esetben szerzetesnek áll, a püspök áldását adta a választására, tudva, hogy János egyszerű és határozott ember, hiszen épp emiatt szerette oly nagyon, számos bizalmas dolgát rá is bízta. Az asszony félénksége abból is adódott, hogy nem szült gyermekeket, emiatt gyakran tört rá az elkeseredettség, azt mondta, monostorba vonul, ahol többé senki sem találja meg, mert ez a házasság nem Istentől való, és hogy Jánosnak olyan asszonyt kellett volna elvennie, aki gyermekeket szül neki. Bármennyire is igyekezett János megnyugtatni a feleségét, ezek a rohamok újra és újra kitörtek rajta, és őt magát is nagy elkeseredettség és szomorúság vette birtokába. A diakónus és felesége is ragaszkodott a Bolondhoz, arra kérték, maradjon náluk örökre. János, aki egyike volt azoknak, akik a környékbeli pusztai remetéket rendszeresen látogatták, örült, hogy a közelében egy olyan ember lehet, aki ennyi lelki tapasztalat birtokában van. Így hát a kettejük közötti beszélgetések sokszor késő éjszakáig tartottak. Időről időre azonban a Bolond kiszökött a városba, egész napokat töltött a koldusok és vásári komédiások között, és minden alkalommal valami olyat vitt végbe, amelyen az egész város mulatott. A házaspár szeretete a Bolond Simeon iránt még inkább nőtt akkor, amikor nem sok idő elteltével az asszony tudatta férjével, hogy gyermeket vár. Kettejük szemében kétség sem fért hozzá, hogy a csoda Simeon atya imádságai által történt. Az asszony, akinek addig hangját sem lehetett hallani, egyszeriben vidám, szinte már bőbeszédű lett, és a templomban is elújságolta a történteket. Azt mondta, a Bolond Simeon egy szent, gyakran megfordul a házukban és hogy az ő imádságainak köszönhetően vár gyermeket. Ez az örvendezés azonban nem tartott sokáig, mert elterjedt a hír, és eljutott a másik diakónus fülébe, aki viszont gyűlölte Simeont, és régóta féltékeny volt Jánosra a püspök iránta érzett nem mindennapi szeretete miatt. Ez a templomban azzal tréfálkozott az énekesek előtt, hogy János felesége Simeontól fogant, hiszen tudvalevő, hogy János eunuch, és semmit sem tud tenni az asszonnyal. A féltékeny diakónus azt is mondta, hogy ezt biztosan tudja magának a püspöknek a szájából, aki János gyóntatója, és hogy János éppen ezért vett el egy szegény, megvetett leányt, tudva, hogy ez befogja a száját, és hogy ez a házasság pusztán azért jött létre, hogy János férfiúi tehetetlenségét elfedje. János diakónus tökéletesen meg volt győződve a Bolond szentségéről, jól tudva, hogy Anasztásziosz diakónus álnoksággal teli ember, aki a diakónusi méltóságot egy gazdag leányzó közbenjárására nyerte el, akiről azt is beszélték, hogy kettejük között tisztátalan kapcsolat volt. Hazugságaival elérte, hogy a Minden Szentek templomából távozzon egy idős és jó hírű diakónus, mivel azt terjesztette róla, hogy Órigenész tanait követi és hogy rajtakapták, amint az oltárban a szent adományokkal varázslást művel. Az öreg nem bírta tovább elviselni a rá nehezedő nyomást, túl érzékeny lélek volt, visszavonult a pusztába, nem is lehetett tudni, pontosan hol telepedett le. Mindezeket jól tudta János diakónus. Biztosan tudta azt is, hogy annak, amit Anasztásziosz mond, legalább a fele hazugság, hiszen ki ismerhette volna magánál jobban férfiúi egészségének hiánytalanságát. Mégis, szívét elkezdte mardosni a kétség, amikor megtudta, hogy a Bolond Simeon titokban a paráznaság házába jár, ott órákat tölt el, ráadásul egy halom pénzt hagy ott, amiről nem is tudni pontosan, honnan szerezte. Ezeket maga Simeon vallotta meg neki egy este, amikor a diakónus, látva, hogy tisztátalan nők pomádéitól mocskos az arca, és mindenféle illatoktól bűzlik, nem bírta tovább és megkérdezte, honnét jön. A Bolond, nem tudva, milyen gondolatok gyötrik a diakónust, azt válaszolta, a „barátnőinél” volt és velük játszadozott. Ezután a diakónus mind hűvösebb lett és elhatározta, hogy nagyobb figyelemmel fogja követni a Bolondot. Amikor jobban megnézte, megállapította, nem is olyan idős, mint amilyennek mutatja magát, és, bár sovány, teste jó kötésű, sőt erős. Gyanúját gyarapította az is, hogy csendes felesége szokatlan élénkséget kezdett tanúsítani olyankor, amikor a szerzetes megjelent. A diakónus magába zárkózott, sőt, szóvá is tette a feleségének, amikor egyszer a Bolond a városban volt, hogy mindenféle szóbeszédet hallott a püspökségen, és hogy talán jobb lenne ezt az egész zűrt a Bolonddal abbahagyni.

7

Majdnem minden koldus és szószátyár a piactérre furakodott. A templomok előtt csak a nagyon öregek és betegek maradtak, akik nem tudtak olyan könnyen eljutni oda, ahová akartak. Néhány napja a városban hallatlan újdonság híre terjedt. Egy bizonyos filozófus, aki Zénonnak nevezte magát, olyan szokást hozott magával, amiről az egész város méhkaptárként kezdett duruzsolni. Nemzetsége szerint hellén volt, bár egyesek szírnek mondták, aki a helléneknél tanult. Emberek sokaságát gyűjtötte maga köré, és olyan találós kérdésekkel ámította őket, amelyeket addig senki sem hallott. Az emeszaiak nem olyan emberek voltak, akiken holmi találós kérdések ki tudtak volna fogni, de Zénon olyan furfanghoz folyamodott, amellyel szemben mindenki tehetetlen volt. Volt egy kis bőr zsákocskája, amelyet színes fonatok és arany szegecsek díszítettek, és amelyet annak ígért, aki megfejti a találós kérdést. Ámde mivel túl sokan voltak olyanok, akik vágytak az erszény megszerzésére, Zénon azt mondta, aki meg akarja szerezni, annak előbb pénzt kell beletennie. Aki a legnagyobb összeget tette be, az válaszolhatott először a kérdésre, így neki volt a legtöbb esélye a pénz megszerzésére. A Zénont körülvevő lárma egyre nőtt, hiszen amióta megérkezett, ki tudja hány zsákocska pénz gyűjtött össze. Egyesek elkezdték azt beszélni, hogy sarlatán, és hogy ő maga sem tudja kérdéseire a választ, hanem ott tákolja össze annak, aki éppen soron következik. A legnagyobb haragot akkor váltotta ki, amikor a következőt kérdezte: „Melyik az az állat, amelynek nincsenek tollai”. A komédiások vezetője, egy nagy darab, ötven év körüli ember, akit A Lónak csúfoltak, azt válaszolta: „A kígyó.” A filozófus azonban azt mondta, hogy nem, és bár a kígyónak nincs tolla, a helyes válasz: „Az ember.” E fordulat miatt Zénont kis híján megverték, és meg is kapta volna a magáét, ha nem vesz elő egy hártyalapokból álló könyvet, amelybe elmondása szerint le volt jegyezve ez a válasz – bár a haragos komédiás nem tudott görögül –, és nem kezdi bizonygatni, hogy ezt a találós kérdést egész Athén, sőt, a világ minden filozófiai iskolája ismeri, mert a nagy filozófustól, Platóntól származik. Ez az esemény nagy veszekedést és vitát váltott ki a komédiások között, mert A Ló egy egész napi keresményüket beletette a filozófus erszényébe. A hangzavar hirtelen ért véget és mindenki hahotázásban tört ki, amikor a tér közepén váratlanul megjelent a Bolond, fején koszorúval, kezével fenyegető mozdulatokkal egy nádpálcát suhogtatva. Csuhájának a fej számára készített nyílásán kidugta egyik kezét, így egyik válla mezítelen maradt, és úgy nézett ki, mint egy tógába öltözött görög filozófus. A Bolond mintegy öt lépésre a filozófustól megállt, a nádpálcát felemelte, és ünnepélyesen megszólalt:

         – Ó, mindenek fölött tisztelt filozófus, Zénon! Jó, hogy Athén földjéről érkezve körünkben megpihentél. Köszönt téged Emesza városának legjelentősebb filozófusa, Simeon!

         A Bolond meghajolt, közben olyan mozdulatot tett, hogy fél csípője kilátszódott, és addig így maradt, amíg a hahotázó nevetés el nem halkult.

         – Híred eljutott füleimbe, ó, Zénon filozófus, és minden dolgomat félretéve eljöttem, hogy meghallgassalak, és hogy a filozófia vértelen kardjával megvívjak veled.

         A sokaság nevetésben tört ki, Zénon pedig, látva, hogy egy bolonddal áll szemben, nem veszítette el lélekjelenlétét, hanem, hogy megmutassa elméjének élességét, ugyanolyan hangnemben felelt, egyik kezét a Bolond felé emelte, aki eközben válla fölött kevélyen nézett rá.

         – Köszöntelek, Emesza filozófusa – tört ki nevetésben Zénon –, mivel azonban ma már nagyon elfáradtam és a nap is a vége felé közeledik, megadom neked az esélyt, amelyből láthatod szívemnek nemességét. Íme, ez a zsákocska, amely után mindenki buzgólkodik. Ha kitalálod, mennyi pénz van benne, a tied a pénzzel együtt, ha pedig nem…

         Zénon ekkor tettette, hogy erővel el akarja fojtani nevetését, és tekintetével a tömeget fürkészte.

         – Ha pedig nem – folytatta –, leveted „filozófusi tógádat”, és szolgáim száz botütést mérnek rád a pálcával, amely a kezedben van!

         A sokaságból néhányan nevetni kezdtek, de nemsokára mély csend lett és mind megmerevedtek, várva, mi fog következni.

         A Bolond azt kérte, tegyék le az erszényt, és mindnyájan lépjenek kettőt hátra. Ez mindenkinek tetszett, mert arra számítottak, Zénon újra valami megszokott furfanggal áll elő. A Ló elcsendesedett, amióta a Bolond megjelent, hiszen ő volt egyike azoknak, akik a Bolond varázserejében hittek, előrefurakodott a tömegben a tér közepére, mindenkit félretolt, és azt mondta, ő majd megszámolja a pénzt. Mindenki beleegyezett és várták, hogy a Bolond kimondja a számot.

         – Kétszáztizenhárom rézpénz, nyolcvankét ezüstpénz és nyolc aranypénz – mondta végül a Bolond.

         A nyomasztó csendben A Ló kiborította a pénzes zsákocskát a kövezetre, amely olyan hangot adott, mintha két kard csapott volna össze. Zénon megpróbált néhány lépést tenni a pénzhalom felé, de a sokaság kiáltozása arra kényszerítette, hogy elégedjen meg nyaka erőteljesebb nyújtogatásával. Mind azt figyelték, hogy a komédiás, aki mindenféle gazemberség mestere volt, el ne lopjon egyet is a pénzérmék közül. A Ló azonban szándékosan úgy helyezkedett el, hogy mind lássák a kezét, és azt, hogy nem lop, hanem tisztességesen játszik, annál is inkább, mert hitt abban, hogy a Bolond varázsló, és hogy bűbájával meg tudja mondani, mennyi pénz van az erszényben. A komédiás még félt is attól, hogy téved a számolásban, attól is, hogy egy pénzérme elgurul, és nehogy az erszény tartalma a hitvány Zénonhoz visszakerüljön. Miután befejezte, a pénzt kimérten visszatöltötte az erszénybe, bekötötte a száját, majd A Ló teljes testmagasságában felemelkedett és kiáltozni kezdett:

         – A Bolond kitalálta! Mondtam én nektek, hogy varázsló! A Bolond megszerezte a pénzt!

         Zénon felháborodott és megpróbálta a pénzt kivenni a vásári komédiás kezéből. A komédiás azonban felemelte a karját, és Zénon sehogy sem tudta elérni az erszényt. A sokaság forrongani kezdett, nagy zűrzavar keletkezett, hahotáztak, kiabáltak és lökdösődtek. Leginkább Zénon kiabált, mondván, a játék nem volt tisztességes, mert a Bolond nem tett pénzt a zsákocskába. A sokaság egy része elkezdte Zénon pártját fogni, és a tömeg két pártra oszlott, egymást lehurrogva és lökdösve készen álltak az összecsapásra. Ebben a lármában egyszer csak a Bolond hangja hallatszott, felemelte pálcáját és ezt kiáltotta:

         – Emesza lakói! Mind jól tudjátok, hogy a játék tisztességes volt és az én senki máséhoz nem fogható fenekem volt a tét, cserébe ezért a nyomorult zsákocska pénzért!

         A tömeg hangos nevetésben tört ki, miközben a Bolond folytatta:

         – De, hogy mindenki meg legyen elégedve, a következő megállapodást ajánlom! Én is felteszek nektek egy kérdést, és aki megoldja, az fogja a zsákocskáját és menjen!

         Ezeket a szavakat hallva Zénon arca felderült és mindnyájan kiáltozni kezdtek:

         – A kérdést! Mondja a Bolond a találós kérdést!

         Akkor azt kérte a komédiástól, tegye le a zsákocskát, jelt adott, hogy mindenki lépjen hátrább, és a Bolond fellépett a pénzeszsákra, koszorúját megigazította a fején, és nádpálcáját felemelve így kiáltott:

         – Boldog a király, aki alattvalói fölött uralkodik! Mondjátok meg tehát, ki a király és kik az alattvalók!

         A tömeg morogni kezdett, és csak ez hallatszott: „Konstantin, Jusztiniánosz, Jusztinosz”. Zénon, aki Efezusban száz botütést kapott egy találós kérdésért, mert miatta felségsértéssel vádolták meg, összeráncolta homlokát, nem tudta elhatározni, feleljen-e vagy sem. Mégis úgy gondolta, Jusztiniánosz császárról van szó, annál is inkább, mert nemrég tért haza győztesen Spanyolországból és Itáliából, és sikeresen visszahódította, amit elődjei elveszítettek. Egyre növekvő bátorsága és elhatározása azonban szertefoszlott, amikor a Bolond, látva, hogy senki sem felel, azt mondta, a király és az alattvalók is jelen vannak. Zénon úgy érezte, olyasvalaki csapdájába került, aki fájlalja pénzének elvesztését, és most egy varázslót küldött, hogy bajba sodorja és felségsértéssel vádolja meg. Magában eldöntötte, elég lesz neki az Emeszában eddig szerzett pénz, és egy amolyan efezusi botozástól jobban fél, mintsem egy zsákocska pénzhez ragaszkodna. Mindnyájan hallgattak, tekintetükkel szinte átszúrták Zénont, és várták, hogy ő szólaljon meg először. Mivel sarokba szorítva érezte magát és megértette, hogy mindenki rá vár, azt kiabálta, nem tudja a választ és a pénz a Bolondnál maradhat. A sokaságból valaki felkiáltott: „Konstantin!”, másvalaki: „Jusztiniánosz!”, de kiáltásaik bizonytalanok voltak és nemsokára az egész tömeg elkezdett kiabálni: „Nem tudjuk! A Bolond mondja meg a megfejtést!”

         Akkor a Bolond csendet kért és így szólt hozzájuk:

         – A király az értelem, az alattvalók pedig az ember érzékei. Boldog az az ember, akinek értelme uralkodik érzékein, és arra sarkallja őket, hogy csak azért munkálkodjanak, ami jó és hasznos. Valóban, az ilyen ember boldogabb, mint a király, aki az egész világon uralkodhat, de saját érzékein nem tud uralkodni.

         Rövid csendet követően mind sutyorogni kezdtek, egymás vállát szorongatták és csodálkoztak. Egyesek dicsőítették a Bolondot, mások azt mondták, még jobban megbolondult, és nem is ő, hanem egy démon beszél rajta keresztül, és mindent elmond neki, ami a világban történik. Közben a Bolond eltűnt a pénzzel együtt, mielőtt még a tömeg szétoszlott volna, hogy az emberek tovább vigyék a történtek hírét.

[1] Krisztusért Balga Szent Simeon és társa, János a 6. században éltek, miután elbúcsúztak egymástól Szent Simeon Emesza városában telepedett le, amely ma Homsz, Szíria nyugati részén, Homsz kormányzóságban.

Fordította: Aranyosi-Vitéz Gellért

(Folytatjuk)