SAVATIE BAŞTOVOI szerzetes, “A bolond” (regény folytatásokban), I. rész

Krisztusért Balga, Emeszai Szent Simeon élete [1]
1.
A város poros utcáin megjelent egy hatvan év körüli, vékony, kopasz férfi, pálmalevelekből font kötéllel a derekán. A kötél végéhez egy döglött kutya volt kötve. Ilyen
Krisztusért balga Szent Simeon és társa János
köteleket fonnak a pusztai remeték, akik alig kétnapi járóföldre laknak a várostól. Mindenkinek van ilyen kötele, mert ezek a legolcsóbbak. A szerzetesek szokásuk szerint nem alkudoznak, bárki megvásárolhatja árujukat, amennyiért akarja. Az öreget, aki reggel a városba jött, korábban senki sem látta, sem a piacon, ahová a szerzetesek árulni jártak, sem a pusztában, ahová a jámborabb városlakók időről időre ellátogattak, hogy remetéket lássanak és áldást kérjenek tőlük. Ismertek szentebb életű szerzeteseket, egyik-másik még csodákat is művelt, de ezt soha senki sem látta. Különös felbukkanása miatt mindenki félreállt az útból. Csodálkozva forgatták fejüket, orrukat befogták és értetlenül vonogatták a vállukat. A bolond nem vett róluk tudomást, hetykén lépegetett, mint egy császári paripa, amely méltóságának tudatában hordozza urát.
         – Emesza lakói! – kiáltotta váratlanul a szerzetes egy lármázó nőkből és férfiakból álló csoportot utolérve, akik dobjaikat és csörgőiket zörgették, miközben a piac felé tartottak. – Emesza lakói! Miért nem hódoltok a király előtt? Vagy talán nem látjátok fenségének fogatát? Hahó! A király meg van kötözve, de a világ továbbra is előtte hódol!
         – Hé! – és a komédiások hangos nevetésben törtek ki – Nem túl illatos-e a te királyod? Hagyd el és tarts velünk, bolond szerzetes! Mi megtanítunk arra, mit kell tenned és lesz kenyered és borod bőséggel!
         A sarok mögül egy csapat gyerek bukkant elő kiáltozva és nevetgélve, és mint az arénában szokás, kövekkel, botokkal dobálták meg az újonnan érkezettet:
         – Hé! Egy bolond szerzetes! Egy bolond szerzetes! Gyertek és nézzétek, egy bolond szerzetes!
         – Hé, ügyefogyottak! – a komédiások együtt nevettek a gyerekekkel – Nem hódoltok a király és az ő lova előtt?
         Az utca zenebonával, örömkiáltásokkal és nevetéssel telt meg, és senki nem vette észre, hogy az, aki ennyi vidámságot okozott, eltűnt. A házak mögé szaladt, és amikor meggyőződött róla, hogy senki sem követi többé, leült egy fal tövébe. Az üdítő árnyék és a friss éjszakát követően hűs utca köve kissé enyhítette az ütések forróságát. Testét olyannak érezte, mintha forró fürdőt vett volna. A puszta földön töltött éjszakák és a szigorú életmód miatt, amelyet a pusztaságban megszokott, testét önmagától idegennek érezte. A döglött kutyára nézett, amely az utca kövének ütései miatt szőrének nagy részét elvesztette. Bűze most elviselhetetlennek tűnt. Elővette bicskáját és elvágta a kötelet, csak annyit hagyott meg belőle, amennyi derékövként szolgálhatott. Fölkelt és egy másik fal mellé ment.
         – Hé, bolond…
         Az öreg fölemelte tekintetét, és megpróbált elszaladni.
         – Bolond, ne félj. Semmi rosszat nem teszek veled.
         Mellette, bár nem vette észre, mikor közeledett hozzá, egy nő jelent meg, nyakában láncokkal és kellemetlenül erősen festett arccal. Az öregnek úgy tűnt, hogy egy a komédiások közül.
         – Fáj? – próbálta vigasztalni a nő, és megérintette a füle mögött vérző sebet. – Gyere, vegyél és egyél, nagyon éhes lehetsz, nézd már, milyen vézna vagy.
         A nő övéből egy darab húst és kenyeret vett elő, és felé nyújtotta. A szerzetes zavartan nézett rá, két kezével a hús után nyúlt és szó nélkül beleharapott. Harminc esztendeje nem vett húst a szájába. Valójában nőt sem látott harminc esztendeje. Még egyet harapott, a maradékot a keblébe rejtette.
         – Bolond, hol van a „királyod”? – nevetett a nő, majd néhány fügét vett elő és felé nyújtotta.
         – Nem az én királyom, hanem a tiétek – válaszolta a Bolond, és elvette a fügéket. Nekem más Királyom van. Az én Királyom megkötözte a ti királyotokat, ti azonban még mindig előtte hódoltok.
         – Ha-ha, vajon a mi királyunk egy kutya, te Bolond?
         – Annál is rosszabb.
         – Ó, te Bolond, hogyhogy nem gyűjtött még be az őrség mostanáig? Csodálom, hogy ez a kopasz koponya még a vállaid között van, amilyen tréfákat művelsz.
         Az öreg szótlanul fölkelt és beszaladt a házak közé. Kisvártatva visszatért, a döglött kutyát vonszolta maga után, és így kiáltozott:
         – Ó, Felség! A kisasszony szerint fejemet kellene venni felségsértésért! Ó, mondd meg a kisasszonynak, cseppet se féljen többé, mert a te időd lejárt, és ezentúl mindnyájan a Nagy Király előtt fognak hódolni, aki téged megkötözött!
         Az öreg elengedte a kötelet, ugrálva a nőhöz közelített, és leült előbbi helyére.
         – Pfhhh! Bolond, menjünk innen… Nem értem, hogy tudod ezt a bűzt elviselni?
         A nő fölkelt, egyik kezével az orrát fogta be, a másikkal az öregbe karolt, és mindketten elmentek onnan. Kissé távolodtak, amikor mögöttük lárma hallatszott, mintha lovak vágtattak volna, és szörnyű üvöltés töltötte be a kis utcát:
         – Ó, Simeon! Miért jöttél ide?
         A nő a félelemtől kővé meredt.
         – Mi volt ez? – kérdezte, és ijedten szorította meg az öreg karját.
         – Semmi – felelte a szerzetes, és némi elégedetlenséggel felemelte a tekintetét. Azután hátrafordult, és haragosan odaszólt, mintha valakit látott volna:
         – Esküdj meg, te átkozott, hogy senkinek se mondod el többé, ki vagyok!
         Amikor a nő feleszmélt, egyedül volt az utcán, és nem értette, mi történt. Körülnézett, hogy lássa, hová lett a Bolond, de már nem látta. Néhány pillanatra megmerevedett: pár lépésre, az utca kövén megpillantotta a kettészakított kutyát. Azután rögtön megérezte a borzalmas bűzt, és úgy tűnt neki, hogy még az ég is azzal van tele; majd befogta orrát, és nyöszörögve odébb állt, majd igyekezett utolérni a csapatot, amely már bizonyára jó messze járt.
2.
A bizarr idegen, aki a városba jött, ötvenkilencedik életévében járt, ebből harmincat a pusztaságban töltött. Származását tekintve szír volt, Edessza városából származott egy meglehetősen jómódú családból. A pusztai élet keménysége miatt szakálla ritka volt, kopaszsága pedig feje tetejénél is tovább terjedt, ezért idősebbnek tűnt annál, amilyen valójában volt. Mégis, a ragyogó fekete szemek, mintha csak egy gyermekéi lennének, úgy tekintettek az emberre, mintha semmit sem akarnának tőle, ugyanakkor mindent tudnának róla. Az embernek az az érzése támadt, ha a társaságában van, valami merőben új és szokatlan dolgot élhet át. Igen, a szemei mintha nem is néztek, inkább visszatükröztek volna. Olyan áttetszők voltak, mintha csak két lyuk lett volna a helyükön, amelyeken keresztül az ember önmagára tekinthetett. Volt rajta még valami szokatlan – a bőre. Megnyúlt és korához képest túl finomnak tűnt. Másként szólva, minél közelebb került hozzá az ember, annál inkább felismerte, hogy semmit sem tudhat meg róla. Egyszerre volt öreg és fiatal, egyfajta homályos félelmet gerjesztett, ugyanakkor minden ok nélkül vonzódott hozzá az ember. Egyszóval, ebben az emberben minden más volt.
         A bolond szerzetes híre hamar elterjedt. A város piactere, ahol különféle emberek fordultak meg a vásári árusoktól a komédiásokig és a véletlenül arra járó szájtáti utazókig, ezen a reggelen különösen élénk volt. Szájról szájra terjedt a hír, hogy egy bolond szerzetes jött a városba, aki varázsolni képes, aki csodálatos módon megjelenik, majd eltűnik, repülni tud, egy kutyát pedig puszta tekintetével szétszaggat. A cirkuszi mutatványosok, akik ebben az órában szokásuk szerint kiáltoztak és dobjaikat verték, most megszokott helyükön ültek és a táncosnő elbeszélését hallgatták, aki körül egy sereg ember gyűlt össze. Ő felhevülve mesélt az új jelenségről, hogy a kezei és a szemei ilyenek meg olyanok, és fűszerek illatát árasztja. Tenyerét orra elé tartotta, annyi levegőt szívott be a mellkasába, amennyit csak bírt, és ezt kiáltotta: „Íme, most is érezni! Tessék, aki nem hiszi, szagolja meg…” Az asszony kinyújtotta a kezét és a körülállók orra elé tartotta. Széles mozdulatait a társulat vezetője szakította félbe, aki mindenkivel közölte, hogy aki további részleteket akar megtudni, az tegyen egy pénzérmét az erszényükbe. Egyesek elégedetlenkedve elfordultak, el akartak menni, az mondták, bárki megkenheti a kezét fűszeres illatú növényekkel, és mondhatja, hogy egy varázslót érintett meg, és hogy ekkora hazugságot eddig nem hallottak. Mások azonban elkezdtek pénzt dobálni az erszénybe és kérték, hogy mindent mondjon el nekik úgy, ahogy történt, és legyen csend. Az asszony által elmondottakból sok mindent nem lehetett megérteni, de olyan meggyőződéssel beszélt, hogy lelkülete a többieket is megragadta. Néhány együgyű szerzetes, akik otthagyták eladó kosaraikat és ők is odajöttek hallgatni az asszonyt, azt mondták, a sátán jött a városba szerzetes képében, és ez nagy szerencsétlenséget jelez előre egész Szíria számára.
         Eközben a Bolond eltűnt Emesza[2] sikátorai között. Emesza Szíria legnagyobb városa volt, itt mindenfélét láthatott az ember. Az újonnan érkezett füle még csengett a gyerekek zsivajától, a komédiások féktelen nevetésétől. Harminc esztendeje nem hallott efféle nevetést. Milyen sokat változott azóta a világ! A pusztában senki sem nevet így. Ha jól belegondolt, amióta monostorba vonult, nem csupán másokat nem hallott nevetni, de ő maga sem nevetett sohasem. Emlékezetében egy kifestett arcú asszony képe maradt meg, aki fejét öntelten hátra hajtotta, kinyitotta a száját, amely mintha bűzlött volna, és úgy nyerített, mint egy kanca. Az asszonynak az arca nagyon csúnyának tetszett előtte. Milyen különös, gondolta a Bolond, amikor az ember szépen mosolyog, arca fénnyel telik meg és szeretetre ébredsz iránta, ha azonban féktelenül nevet, arca eltorzul és vörös lesz. Arra gondolt, az ember nem azért alkottatott, hogy hahotázva nevessen, mert az rúttá teszi.
         Egy kis térre ért, amelynek a végében egy templom volt. Egy asszony állt ott, a falhoz támaszkodva, akit, úgy tűnt, a templom előtt álldogáló koldusok nem fogadtak be maguk közé. Kihúzta kebléből a húsdarabot, és hozzávágta az öregasszonyhoz, mintha csak régi ellenségével találkozott volna, közben kiabált kezeivel hadonászott. Az asszony gyorsan magához szorította a húst, elégedetten nevetett, és maga alá rejtette, attól félve, hogy a Bolond meggondolja magát és visszaveszi tőle. A Bolond azonban, győzedelmesen dörzsölgetve a tenyerét, trappolva a templom felé vette útját, hol nyerítve, hol vágtatva, hol száját, mint egy harci dobot, megállás nélkül jártatva.
3.
Megállt a templom előtt…, szíve a nagy örömtől ugrálni kezdett, amikor a tömjén illata eláradt az orrában. Egy pillanat alatt Szentéletű Jordáni Geraszimosz lavrájában[3] látta magát, ahová harminc esztendővel ezelőtt lépett be. Azután megjelent emlékezetében az edesszai templom, egy énekes, akivel jó barátságban volt… Értelmét oly’ nagy öröm járta át, amely mintha egész testét elborította volna. Megállt egy pillér mögött, hálát adott Istennek, hogy beléphetett egy templomba. A pusztában eltöltött harminc esztendő alatt egy kis sötét kunyhóban imádkozott, nem hitte volna, hogy valaha láthat még kifestett, arannyal ékesített templomot.
         Szentéletű Geraszimosz lavrájában szép templomok voltak, ő azonban csak néhány alkalommal járt bennük. Sietve lett szerzetes. Egy hét sem telt el, barátjával, Jánossal együtt máris elvonultak a pusztába. Szokatlan volt, hogy effajta kezdők máris belevágjanak a pusztai életbe, de a monostori testvérek azt beszélték, maga Krisztus jelent meg az apátnak[4], és felfedte óhaját, amely arra a két ifjúra vonatkozott, akik éppen most érkeztek Edesszából a Jordánhoz. E szóbeszéd miatt sokan kezdték felkeresni a két remetét, remélve, hogy imádságaik által elnyerhetik mindazt, amit Istentől kérnek. Ám csupán kis idő telt el, és már nem lehetett őket megtalálni. Egyesek szerint a Jordán pusztájában voltak, mások látták őket elmenni, valaki pedig azt mondta, mindketten visszatértek Szíriába és az ottani puszták valamelyikében küzdenek.
         Fölfelé nézett, hogy lássa a falakra festett képeket, így nem vette észre, hogy a lábai előtt, a pillér mögött, mély álomba merülve egy lány feküdt. Nem figyelt, rálépett, megbotlott, bukdácsolni kezdett, ellökött egy ifjú hölgyet, aki, úgy tűnt, a lányt őrizte. Ebben a pillanatban a beteg lány, mintha részeg lenne, fölállt, riadtan nézett a szerzetesre, az pedig nevetni kezdett, a fejét ütögette, és a templom belseje felé hátrált. Az emberek már hozzászoktak… a beteg lány rohamaihoz. Gazdag anyja naponta elhozta a templomba, remélve, hogy csoda történik. Keresztet vetettek és körbeállták. „Uram, irgalmazz! Uram, szabadítsd meg a gonosztól!” – ismételgették színlelt jámborsággal, mivel tudták, hogy az anya az istentisztelet után alamizsnát oszt azoknak, akikről úgy vélte, jobban együtt éreznek vele. Simeon már a templom közepén járt, amikor a lány meglepő fürgeséggel felugrott, kezeit, lábait szétvetette, a kőpadlóra vetette magát, és úgy kezdett ordítani, ahogyan még soha:
         – Elmegyek! Elmegyek! Ha Simeon idejön, én elmegyek!
         Összerázkódott, hasa ilyesztő módon felfúvódott, majd leeresztett, és olyan hangot adott, mint egy kirepedt duda[5]. Majd elvesztette az eszméletét. Mindenki körülötte tolongott, vetették rá a kereszt jelét:
         – Kiment!
         – Nem ment ki!
         – De igen, kiment…
         Az oltárból egy kerek képű diakónus lépett ki, aki mindenkit csendre intett. Olyan napja volt a hétnek, amikor liturgiát nem tartottak, az emberek azonban eljöttek egy-egy imát mondani, de főképp, hogy valami csodát lássanak, mert a lány anyja nagy összeget ígért annak, aki kiűzi az ördögöt gyermekéből. Az alvó lány arca egyszerre kitisztult és kipirosodott.
         – Meggyógyult! – szólt a diakónus, és keresztet vetett. – Dicsőség Istennek, aki meghallgatja szolgáinak imádságát!
         A diakónus arca különös megelégedéssel telt el. Az erőfeszítés, hogy jámbornak mutatkozzék, vetélkedett az örömmel, arra gondolt, milyen nagy pénzhez fog jutni. Az emberek lassan elhagyták a templomot, sugdolóztak, csüggedtnek látszottak, arcukon olyan kifejezéssel, mintha lóversenyen veszítettek volna fogadást. Már tudták, nélkülözniük kell az aprópénzt, amit innen-onnan kaptak, amíg fel nem bukkan újra egy gazdag beteg vagy ördögtől megszállott. Két szerzetes, aki a Tisztaságos Szűz ikonja előtt imádkozott, szintén elszomorodva távozott. Egyikük azt mondta, ő Simeon, és világos, hogy az ő imái által ment ki az ördög, mert egy hete, amióta idejött, a lány a gyógyulás jeleit mutatta. A szerzetesek mégsem merték elmondani a diakónusnak, tudva, hogy egy fillért sem fognak tőle látni, azután meg bepanaszolhatta volna őket a püspöknél, vagy más bajt okozhatott volna nekik. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy nem a diakónus művelte a csodát, sem a két szerzetest nem lehetett szentnek vélni, hiszen több alkalommal látták őket, amint pénzért imádkoztak, de a betegekkel semmi változás sem történt. Ámde mindnyájuk elméjében visszhangzott a tisztátalan lélek keserves üvöltése:
         – Simeon!
         Végül azonban az a benyomás maradt bennük, hogy a csoda magától következett be, és hogy egy bizonyos szent éppen akkor érkezett a városba, és azért ment ki az ördög.

Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért

(Folytatjuk)

[1] Krisztusért Balga Szent Simeon és az aszkézisben társa, János a 6. században éltek. Miután elbúcsúztak egymástól, Szent Simeon Emesza városában telepedett le, ma Homsz, Szíria nyugati részén, Homsz kormányzóságban.

 

Article written by imrenyi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra