Az Úr Imájáról 4. “Jöjjön el a Te országod” – Katekézis folytatásokban

Kedves Testvéreink, Látogatóink!
Katekézisünk itt közölt fejezetét honlapunk “Nemcsak kenyérrel…” menüpontjában is megtalálják.

(2019. november 22.)

„Szántóföldben elrejtett kincs”
Van egy földi hazánk, ahol élünk. Lehet, hogy van egy másik hazánk is, ahol születtünk, amelyik nyelvében, szokásaiban, történelmében különbözik attól, ahol most élünk. Földi hazánkat és szülőhazánkat szeretjük, ragaszkodunk hozzá, sorsa nem közömbös számunkra. Ám az Úrtól tanult imádságba bele van foglalva, hogy nekünk, keresztényeknek van egy valódi, lelki, végső hazánk is, ahová igyekszünk, és amelyért mindennap imádkozunk: „Jöjjön el a Te országod!”
Milyen országért imádkozunk a Miatyánkban?
Keresztelő Szent János így kezdett prédikálni Júdea pusztájában:
„Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” (Mt 3,2)
János evangéliumában ezt olvassuk:
Látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: »Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel.« János tanúságot tett és azt mondta: »Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: ‘Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.’ Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.« (Jn 1,29-34)
Az Úr Jézus ─ Máté evangéliuma szerint ─ ugyanazokkal a szavakkal kezdte hirdetni Isten igéjét, amiként előfutára, miután Keresztelő Jánost börtönbe vetették:
„Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” (Mt 4,17)
„Térjetek meg”, változtassátok meg az elméteket és az életeteket! Jézus és országa csak úgy kerülhet közel hozzánk, országa csak úgy lehet a miénk, ha megváltoztatjuk az „elménket”, azaz — életvitelünket! Tisztában vagyunk-e azzal, miben kell változnunk és mit kell tennünk ezért? Legelőször talán abban kell változnunk, hogy nem mások, vagy maga Isten a felelős sorsunk jóra vagy rosszra fordulásáért, hanem mi magunk.
Az angliai Essexben lévő Keresztelő Szent János monostorában történt, hogy egy lelkiatya a következő tanácsot adta egy kórházi orvosnőnek, aki főnökével valamilyen kilátástalan vitába keveredett, a bajt pedig úgy akarta orvosolni, hogy végleg felmond:
― Változz meg te, és mondd el naponta ezt az imát: „Uram Jézus Krisztus, hálát adok Néked, hogy főnököm által megmutattad nekem, mennyire távol vagyok Tőled!”  Eltelt egy hét, még egy hét, egyszer csak a főnöke odajött hozzá, és ezt mondta: „Nézze, nem tudom mi történt, vagy ön változott meg teljesen, vagy én voltam vak, és félreismertem önt. Kérem, maradjon, én Önnel szeretnék dolgozni!”
Amikor az orvosnő megvitte a jó hírt lelkiatyjának, az így válaszolt:
―„Megnyertük a csatát!”
Megjelent bennük és közöttük Jézus az ő hatalmával! Megjelent közöttük a mennyek országa!
„Nem fogják azt mondani: »Íme itt van«, vagy »amott«. Mert az Isten országa ti bennetek van.” (Lk 17,21)
Ahol Jézus hatalma megjelenik, ahol ő maga megjelenik, ott van Isten országa. Isten országa – Jézus:
„Ha én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, biztosan elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Lk 11,20)
Ám az Isten országa „közöttünk is van” (Lk 17,21), hiszen Urunk az Utolsó Vacsorán, amikor az eucharisztia szentségét nekünk ajándékozta, azt a boldogító parancsot adta, hogy az ő emlékére ugyanazt cselekedjük, amit ő tett. Ezért kezdődik így a szent liturgia templomainkban: „Áldott az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek országa…”
Jézus országa itt van a földön, az ő Egyházában, jelen van a templomban folyó szent liturgiában, ahol ő maga prédikál, amikor az evangéliumot, Isten igéjét felolvassuk, ahol az oltárasztalnál ─ az Utolsó Vacsora asztalánál ─ keresztre feszített és harmadnapon feltámadott, élő Megváltónk velünk van és nekünk adja testét és vérét. Mindez a templomban történik, ahol többi „titkaiból”, szentségeiből is részesülünk. Ezért, ha rátaláltunk a templomra, rátaláltunk valódi országunkra, bárhová is vessen bennünket a sors ezen a földön.
A Diognétoszhoz írt levél arról szól, hogy a keresztények földi hazáját, életmódját mennyei, örök országukban megtalált polgárságuk határozza meg:
A keresztények… saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasod­nak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgár­ságuk. Engedelmeskednek a meghatározott tör­vényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket.[8]
Olyan ország ez, amelyre, ha valaki rátalált, többet ér számára minden kincsnél:
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” (Mt 13,44)
Ha a kegyelem országa itt van bennünk, közöttünk, mert Jézus azt ígéri, velünk lesz „minden nap a világ végéig”, és hisszük, hogy velünk is van Egyházában, a szent liturgiában, a szentségekben, akkor miért imádkozunk a jövőbe tekintve, így: „jöjjön el a Te országod”?
Azért, hogy személyesen, érzékelhető módon, a szívünkben is megjelenjen Krisztus országa a Szentlélek tüze által. Az Úr egy helyen ezt mondja:
„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna!” (Lk 12,49)
Másrészt azért, mert az ország, amelyért a Miatyánkban imádkozunk,
végső soron valóban „eljövendő” ország. A „közöttünk és bennünk lévő” ország a „kegyelem országa”, az eljövendő viszont a „dicsőség országa” lesz. Ebbe az országba nyert bepillantást Péter, Jakab és János a Tábor hegyén:
„Bizony, mondom nektek: vannak néhányan az itt állók közül, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országában.” Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. (Mt 16,28-17,3)
Hol van az első állomása a „dicsőség országának”? A jobb lator ezekkel a szavakkal fordult Jézushoz a kereszten:
„Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.” (Lk 23,42)
A jobb lator élete utolsó napjaiban bizonyára tudott Jézusról, talán látta is őt valahol egy nagy tömegben, és hallott országáról. Ám vétkei ezzel nem évültek el, bűnhődnie kellett. Máskülönben honnan tudhatta volna azt, amivel leintette társát, aki Jézust káromolta:
„Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.” (Lk 23,40-41)
Jézus így válaszolt:
„Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!” (Lk 23,43)
Az első állomás halálunk után: élet Jézussal, Urunkkal és Megváltónkkal. Pál apostol mind a kettőbe, a földibe és a mennyeibe is vágyakozik. Úgy tűnik, mintha nem is tudna választani:
Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. De ha az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor nem tudom, mit válasszak. A kettő között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak. (Fil 1,22-23)
Tévedés ne essék, számunkra mind földi, mind mennyei országunk fontos. Ezért tartsuk magunkat az atyák mondásához:
„Dolgozz úgy, mintha örökké élnél a földön, de élj úgy, mintha holnapután itt kellene hagynod.”
A „dicsőség országa”, a végső ország akkor jön el a maga teljességében, amikor üdvösségünk a test feltámadásával és megváltásával válik teljessé:
Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. (Róm 8,22-23)
Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt. Hallottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: »Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.« A trónon ülő így szólt: »Íme, megújítok mindent!« (Jel 21,1-5)
Mennyi gyötrelmet okoz az ember magának azzal, ha az élet javai, materiális és szellemi sikerei miatt hiúság fogja el, másoktól is elvárja az elismerést, és további sikerekre, elismerésre vágyik, vagy pedig ha kudarcok, megpróbáltatások érik, csüggedés lesz úrrá rajta. Aranyszájú Szent János ezt mondja:
„Aki tudja, hogy milyen az eljövendő ország, amelynek eljöveteléért könyörög, milyen az ország, amely után vágyakozik, az egyrészt nem fuvalkodik fel az élet javai, sikerei miatt, másrészt a megpróbáltatások sem sújtják le, hanem mintha már a mennyben élne, mindkét szélsőségtől szabaddá válik.”

[8] Levél Diognétoszhoz, V. 1-11. Ókeresztény Írók 3. Apostoli atyák. Ford. Vanyó László. Szent István Társulat, Budapest, 1980.

I. T.

(Folytatjuk)

Article written by imreni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra