Síró boldogok – (Katekézis folytatásokban)

Kedves Testvéreink, Látogatóink!
Katekézisünk itt közölt fejezetét honlapunk “Nemcsak kenyérrel…” menüpontjában is megtalálják.
+
A második boldogság-parancsolat még inkább ellentétes szokásos emberi gondolkodásmódunkkal:
„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4)
Mi úgy gondoljuk, azok az irigylésre méltók, akik vidáman és örömben élnek, egészségesek, sikeresek, ám akik szegények, sőt bánkódnak, sírnak, bizonyára boldogtalanok, sajnálatra méltók. Az Úr mégis az utóbbiakat nevezi boldogoknak. Lukács evangélista nem is boldogság-, hanem „jaj-mondást” hagyott ránk, így:
„Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert bánkódni és sírni fogtok!” (Lk 6,25)
Láttuk a csodák sorozatát, amelyeket az Úr Jézus a Hegyi Beszéd előtt vitt véghez. Tudnunk kell ─ mondja Aranyszájú Szent János ─, a csodák azért történtek, hogy az utánuk következő szavaknak is súlyt adjanak. Itt ugyanis azt halljuk, hogy a vigasztalás és a vigasztalást követő boldogság nem nevetésből, hanem ellenkezőleg, bánkódásból, sírásból fakad. Ámde milyen sírásból? Emberi bánatból, gyászból vagy kudarcból származó könnyekből? Ebből is fakadhat vigasztalás, ha a Miatyánk szavaira gondolunk: „Legyen meg a Te akaratod”. Vagy arra, amit az apostol mond: „Az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28.). Vagy pedig erre: „Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban” (1Thessz 5,18). Ám a boldogság-mondásban nem erről van szó, hanem az Isten szerint való bánatról, amelyet szívbéli töredelem és olyan könnyek kísérnek, amelyeket vétkeinkért, mulasztásainkért ejtünk Isten színe előtt. Isten szerint való bánatunknak akkor is lehet oka, ha úgy érezzük, nem követtünk el  komolyabb vétket vagy mulasztást. Ha ugyanis őszintén magunkba nézünk, azt tapasztaljuk, még tökéletlenül és méltatlanul szolgáljuk őt és felebarátainkat. Megfeledkezünk arról a  nagy parancsolatról, amelyről ezt mondta:
„»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37-40)
 Másfajta sírástól, a „világ szomorúságától” azonban kifejezetten óv a Szentírás:
Mert az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre; a világ szomorúsága azonban halált szerez. (2Kor 7,10)
Most már tudjuk, van Isten szerint és nem Isten szerint való szomorúság. Olyan sírás, amely mögött elhomályosult, vagy el is tűnt a reménység:
Testvérek, nem akarunk titeket, tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni az elhunytakat Jézus által, vele együtt. (1Thessz 4,13-14)
A keresztények is bánkódnak, de nem úgy, mint a „többiek”, akiknek nincs reménységük!
Boldogok, akik sírnak…”
Az Úr Jézus nem csupán a bánkódókat, szomorkodókat,  kifejezetten a „sírókat” mondja boldogoknak! Miért? Tapasztalatból tudjuk, hogy szívből jövő, megtisztító sírás nélkül lelkünk keménysége nem képes megtörni. A szentatyák azt tanítják, hogy a test szennyfoltjai vízzel lemoshatók, a léleké viszont csak a könnyek vizével. Emlékezzünk csak, mi történt azután, hogy Péter háromszor megtagadta az Urat?
Péternek… eszébe jutott Jézus szava, aki megmondta: „Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem.” Kiment onnan, és keserves sírásra fakadt.  (Mt 26,75)
Keserves, mélyről feltörő, megtisztító volt Péter sírása, ezért nem mindennapi vigasztalásban részesült.[7] Krisztus Urunk, miután feltámadása után harmadszor jelent meg tanítványai előtt a Tibériás tónál, így fordult Péterhez:
„Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” (Jn 21,15)
A zsoltáros ezt ígéri:
Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak. Csak mentek és sírtak, úgy vitték vetni vetőmagjukat; de ujjongva jönnek vissza majd, s úgy hozzák kévéiket. (LXX, Zsolt 125,5-6)
Azok aratnak majd ujjongva, akik könnyek között vetettek!
Miben áll a vigasztalás? Abban, hogy nem embertől, Istentől jön. Az őszinte, keserves, megtisztító könnyekkel odahívjuk, magunkhoz szólítjuk Istent. Ő pedig azonnal nálunk terem. Eláraszt bennünket forró szeretetével. Ez a kegyelem vigasztalása: Isten forró szeretetében, a bűnök bocsánatában, a lelkiismeret békéjében nyilvánul meg. A vigasztalás ígérete éppen azért párosul ezzel a boldogság-parancsolattal, hogy az elkövetett vétkek fölött érzett nagy bánkódás ne vezesse az embert kétségbeeséshez. A vigasz a Szentlélektől jön, hiszen őt tartjuk Pártfogónak, „Vigasztalónak”, „igazság Lelkének” (Jn 15,26).
 Pál apostol így fejezi ki ezt a vigasztalást:
„Mert a mi Istenünk emésztő tűz.” (Zsid. 12.29)
Aki elhatározta, hogy Istennek és Istennel akar élni, az nem csupán saját mulasztásait, vétkeit siratja, a másét is. Ilyen az igazak és szentek lelkülete. Mózesről ezt olvassuk a Kivonulás Könyvében, az aranyborjú elkészítése után:
Vissza is ment Mózes az Úrhoz, és így szólt: »Kérlek, Uram, igen nagy vétekkel vétkezett ez a nép és aranyisteneket csinált magának. Most azonban vagy bocsásd meg nekik vétküket, vagy ha nem, törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!« (LXX, 32,31-32)
Jeremiás így siratja Jeruzsálem pusztulását:
Patakozzék a könny szememből
népem leányának romlása miatt.
Szemem könnyben úszik, és nem hallgatok,
hogy ne legyen pihenés,
míg le nem tekint, és meg nem látja
az Úr az égből. (LXX, Siralm 3,48-50)
Pál apostol így ír a Rómaiakhoz szóló levelében:
Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom, a lelkiismeretem mellettem tesz tanúságot a Szentlélekben, hogy nagy a szomorúságom és szívemnek fájdalma szüntelen. Hiszen azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért, akiké a gyermekké fogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övék az atyák, és test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott Isten. Ámen. (Róm 9,1-5)
Befejezésül álljon itt egy történet Pambó atyáról, a „Szent öregek könyvéből”:
A boldog emlékű Atanáz, Alexandria érseke meghívta Pambó abbát, hogy jöjjön el a pusztaságból Alexandriába. Megérkezésekor egy színésznőt látott ott, s erre könnyekre fakadt. Amikor a vele levők megkérdezték, miért sír, azt mondta: „Két dolog indított meg: az egyik ennek a nőnek a pusztulása, a másik pedig az, hogy én nem igyekszem annyira az Istennek kedvében járni, mint amennyire ez a nő, hogy hitvány embereknek tetsszék.”[1]
[1] A szent öregek könyve. Ford. Baán István. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest,  2001. 765. Pambó 4. (Új, 2013-as kiadás szerint idézni!)

I. T.

(Folytatjuk)

Article written by imreni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra