„Hétköznapi szentek” – Tyihon Sevkunov főapát könyve

Kedves Testvéreink, Olvasóink!
Tyihon Sevkunov főapát, „Hétköznapi szentek” és más elbeszélések (Nyeszvatije szvatije i drugije rasszkazi, Szretyenszkij monostor, 2011) c. művéből adunk most közre egy fejezetet, magyar fordításban: A könyv számos kiadást ért meg mind hazájában, Oroszországban, mind más európai országokban. Kivételes értéke, hogy az elnyomott egyház életét, „hétköznapi szentjeit”, cselekedeteit, tanításukat és egyszerű, helytálló lelki katonáit, híveit, felnőtt megtérőit mutatja be az 1990 előtti Szovjetunióban. Ezekből az elbeszélésekből bepillanthatunk abba a titokba, hogyan maradt élve, és a súlyosan megpróbáló évtizedek után hogyan került ki az egyház és népe végül győztesen Dávid és Góliát küzdelméből. A szerző, a pszkovi monostor egykori novíciusa, ma, jegorjevszki püspöki címmel, a közvetlenül a pátriárka alá tartozó moszkvai Szretyenszkij monostor főelöljárója. Történeteit egyes szám első személyben beszéli el.

***

Melkizedek nagyfogadalmú apát
Két éven át minden nap – miután végeztem monostori feladataimmal – részt vettem a „szüntelen zsoltárolvasásban”. Ez egyfajta hagyomány, amelynek keretében a monostorban éjjel-nappal imádkoznak, felváltva olvassák a zsoltárokat, ezt követően pedig rengeteg élő és halott hívőről emlékeznek meg egy külön névsor alapján.
A pszkovi Nagyboldogasszony-Barlangmonostor
Én mindig késő este kerültem sorra, tizenegytől éjfélig. Utánam Melkizedek nagyfogadalmú apát következett. Éjjel kettőig folytatta a zsoltárolvasást.
Melkizedek atya csodálatos és titokzatos aszkéta volt. Az istentiszteletek kivételével szinte nem is lehetett őt látni a monostorban. A közös étkezésen is csak ünnepeken jelent meg. Ám az asztalnál is lehajtott fejjel, csuklyáját a szemére húzva ült, és szinte semmihez sem nyúlt.
A nagyfogadalom a világtól való elvonulás legmagasabb szintje az orosz egyházban. Akit nagyfogadalmúvá nyírnak, elhagyja összes addigi monostori feladatát, kivéve az imádságot. Új nevet kap, ahogyan a szerzetessé való nyírás alkalmával. A nagyfogadalmú püspökök leteszik az egyházmegyék irányításának terheit, a nagyfogadalmú szerzetespapokat pedig felmentik minden kötelességük alól. Kivétel a liturgia végzése és a lelki vezetés.
Melkizedek atya mindig egy perccel azelőtt jelent meg a kicsi és homályos Szent Lázár-templomban – ahol a szüntelen zsoltárolvasás folyt –, hogy a harangok éjfélt ütöttek. A királyi ajtó előtt háromszor, lassan leborult, és megvárta, hogy odalépjek hozzá. Áldást adott, és egy intéssel elbocsátott, hogy egymagában kezdjen imádkozni.
Egy év leforgása alatt egy szót sem szólt hozzám. Az ősi szerzetesi Paterikonban van egy történet: „Három szerzetes hagyományosan minden évben felkereste Nagy Szent Antalt. Közülük ketten üdvösségre vezető lelki beszélgetéseket folytattak vele, a harmadik azonban mindig hallgatott, soha nem kérdezett semmit. Hosszú idő eltelte után Antal atya megszólította: »Olyan régóta jársz hozzám, mégsem kérdezel soha semmit!« A szerzetes így válaszolt: »Nekem az is elég, atyám, ha látlak.« Addigra már én is tudtam, mekkora öröm, hogy legalább láthatom ezt az aszkétát.
Egyszer azonban mégis bátorságot gyűjtöttem, és elhatároztam, megtöröm szokásos rituálénkat. Sőt mi több, amikor Melkizedek atya, ahogy korábban tette, áldást adott a királyi ajtó előtt, merészen feltettem neki egy kérdést, amelyet nagyon szerettek volna neki feltenni novíciusok és fiatal szerzetesek, de vélhetően nem mertek hozzá fordulni.
A történet lényege a következő. Melkizedek atya a nagyfogadalom előtt is a monostorban szolgált, mint a többi szerzetespap, akkoriban Mihail apátnak hívták. Művészi érzékkel megáldott, szorgalmas asztalos volt. A monostor templomaiban és a barátok celláiban őrizzük az üveges ikonszekrényeket, ikontartó állványokat, faragott ikonkereteket, székeket, szekrényeket és más bútorokat, melyeket saját kezével készített.
Egy alkalommal tekintélyes asztalosi munka elvégzésére kapott áldást. Néhány hónapig úgy dolgozott, hogy ki sem jött a műhelyből. Amikor befejezte a munkát, olyan rosszul lett, hogy a szemtanúk elbeszélése szerint ott helyben összeesett, és meghalt. A tragédia izgatott szemtanúinak kiabálására odaszaladt néhány barát, közöttük Ioann (Kresztyankin) atya is. Mihail atya semmi jelét nem mutatta az életnek. A körülállók szomorúan hajoltak fölé. Egyszer csak Ioann atya így szólt:
– Nem, nem halott. Élni fog!
És imádkozni kezdett. A mozdulatlanul fekvő monostori asztalos kinyitotta a szemét, és életre kelt. Mindenki azonnal észrevette, hogy valami a lelke mélyéig megrendítette. Amikor kicsit magához tért, könyörögni kezdett, hogy hívják oda hozzá a monostor elöljáróját. Amikor az végre megjelent, a beteg könnyek között könyörögni kezdett, hogy nyírják nagyfogadalmú szerzetessé.
Azt beszélik, amikor az elöljáró meghallotta szerzetesének önkényes kérését, a rá jellemző kijózanító modorban utasította, hogy ne alakoskodjon, hanem szíveskedjen mihamarabb lábra állni és dolgozni, ha már egyszer meghalnia sem sikerült rendesen. Ugyanakkor a monostori szájhagyomány állítja, hogy másnap reggel az elöljáró, hívás nélkül, önként kereste fel Mihail atyát a cellájában, és bejelentette, hogy a közeljövőben elvégzi a nagyfogadalmú szerzetesi nyírást.
Ez annyira nem volt jellemző a zord Gavriil atya szokásos viselkedésére, hogy a barátokra szinte nagyobb hatással volt, mint a halott feltámadása. A monostorban elterjedt a hír, hogy az elöljárónak éjjel megjelent a Pszkovi Barlangkolostor védőszentje, szentéletű Kornyilij apát – akinek a 16. században Rettegett Iván saját kezűleg vágta le a fejét –, és szigorúan megparancsolta neki, hogy teljesítse a túlvilágról visszatért szerzetes kérését.
Még egyszer megismétlem, ez csak monostori szájhagyomány. Mindenesetre Mihail atyát hamarosan nagyfogadalmú szerzetessé nyírták, és attól fogva a nagyfogadalmú Melkizedek atya nevet kapta.
Az elöljáró ritka nevet választott számára, a régmúlt idők legtitokzatosabb bibliai prófétájáét. Hogy miért adta neki épp ezt a nevet, szintén nagy titok maradt. Már csak azért is, mert maga Gavriil atya sem a felnyíráskor, sem később, egyszer sem tudta helyesen kimondani ezt az ószövetségi nevet. Akárhogyan igyekezett, mindig belegabalyodott a nyelve. Ettől ráadásul mindig elromlott a hangulata, mi meg szorongtunk, nehogy rajtunk verje el a port.
A monostorban tudták, hogy azokban a percekben, amíg Melkizedek atya halott volt, olyan kinyilatkoztatást kapott, amely után egész más emberként kelt életre. Néhány hozzá közel álló aszkéta testvérnek és lelki gyermekeinek Melkizedek atya elmondta, mit élt át azon a napon, de még ezek a másoktól hallott részletek is olyan különlegesek voltak, hogy én, és persze a barátaim is, magától Melkizedek atyától szerettük volna megtudni a titkot.
És akkor, azon az éjszakán, amikor a Szent Lázár-templomban összeszedtem a bátorságomat, hogy először szólítsam meg a nagyfogadalmú szerzetest, pontosan ezt a kérdést tettem fel neki: mit látott ott, ahonnan általában senki sem tér vissza?  
Melkizedek atya meghallgatta a kérdésemet, és utána sokáig csak némán állt a királyi ajtó előtt, lehajtott fejjel. Engem pedig egyre inkább hatalmába kerített a riadalom, mivel teljesen jogosan arra gondoltam, hogy vakmerő módon olyan dologra ragadtattam magam, ami nem megengedhető. A nagyfogadalmú szerzetes azonban – szűkszavúságától meggyengült hangján – beszélni kezdett.
Elmondta, hogy akkor hirtelen egy tágas, zöld mező közepén találta magát. Elindult a mezőn, nem tudva, hogy merre megy, amíg egyszer csak egy szakadék keresztezte az útját. A szakadékban, a sártenger és a földkupacok között rengeteg üveges ikonszekrényke, ikontartó állvány és ikonborító hevert szanaszét. Voltak itt ripityára tört asztalok, csorba székek, szekrények. Ahogyan jobban belenézett, elszörnyedve ismerte fel bennük saját kezének munkáit. Rettegve állt meg monostori életének gyümölcsei fölött. Aztán hirtelen olyan érzése támadt, hogy valaki áll mellette. Felnézett, és meglátta Isten Szülőjét, aki szintén szomorúan szemlélte a barát sok éves munkáját, majd így szólt:
– Te szerzetes vagy, és mi a legfontosabbat – bűnbánatot és imádságot vártunk tőled. Te pedig csak ezt hoztad…
A látomás eltűnt, a halott pedig újra a monostorban találta magát.
A történtek után Melkizedek atya teljesen megváltozott. Legfőbb foglalatossága az lett, amiről a Szentséges Istenszülő beszélt neki – a bűnbánat és az imádság. Lelki munkájának gyümölcsei késedelem nélkül megjelentek mélységes alázatában, mindenki iránt érzett őszinte szeretetében, teljes önmegtagadásában és az emberi erőt szinte meghaladó aszkézisében. Később pedig a sokak által tapasztalt lélekbe látásban és az embereknek nyújtott hathatós imádságos segítségben.
A pszkovi Nagyboldogasszony-Barlangmonostor
Látva, ahogyan a világtól teljesen elszakadva, előttünk láthatatlan és általunk felfoghatatlan lelki küzdelmeket folytat, mi, novíciusok csak a legkivételesebb esetekben szántuk rá magunkat, hogy hozzá forduljunk. Ezen túl még féltünk is tőle, mivel tudtuk, hogy Melkizedek atya igen szigorú lelki vezető. És ehhez joga volt. Megalkuvást nem tűrve, minden keresztény lélektől tisztaságot követelt, de ez csak az emberek iránti nagy szeretetéből, a lelki élet szabályainak mély ismeretéből, és abból a felismerésből táplálkozott, hogy az ember számára létfontosságú, hogy állhatatosan küzdjön a bűnei ellen.   
A nagyfogadalmú szerzetes már saját, magasabb rendű világában élt, ahol nincs megalkuvás. Így aztán, ha egyszer Melkizedek atya valamire válaszolt, a válaszai teljesen szokatlanok voltak, valamiféle szokatlan őserő érződött bennük.
Egy alkalommal általam igazságtalannak és kegyetlennek vélt megpróbáltatások egész lavinája zúdult rám a monostorban. Akkor történt, hogy eldöntöttem: a monostor legszigorúbb szerzeteséhez fordulok tanácsért – nagyfogadalmú Melkizedek apáthoz.
Kopogásra és a cella előtti imádságos leborulásomra válaszul Melkizedek atya kilépett az ajtón. Szerzetesi palástban és epitrachilionban volt – éppen nagyfogadalmú regulája közben zavartam.
Elbeszéltem neki bajaimat, megoldhatatlan problémáimat. Melkizedek atya, mint mindig, mozdulatlanul, lehajtott fejjel hallgatott végig, aztán rám emelte tekintetét, és hirtelen keserves sírásra fakadt…
– Testvér! – mondta kifejezhetetlen fájdalommal. – Miért pont engem kérdezel? Hiszen én is a pusztulás szélén állok!
A nagyfogadalmú sztarec, a szent életet élő, nagy aszkéta és igaz ember ott állt előttem, és őszinte bánattal zokogott amiatt, hogy ő valóban a legrosszabb és legbűnösebb ember a világon! Én pedig minden egyes pillanat elteltével egyre világosabban és egyre nagyobb örömmel ismertem fel, hogy az én gondjaim sokasága mindent összevetve nem számít semmit! Mi több, még ott helyben teljesen tisztán éreztem, ahogy ezek a gondok már el is szálltak a lelkemből. Nem volt már szükségem rá, hogy bármit is kérdezzek tőle, segítséget kérjek. Mindent megtett értem, amit csak tehetett. Hálásan meghajoltam előtte és elmentem.
A Földön minden – az egyszerű és a bonyolult, az apró emberi gondok és az Istenhez vezető hosszú út megtalálása, a jelen és a jövő titkai – minden kizárólag a rejtélyes, elérhetetlen szépségű és mélységes alázat által oldódik meg. Még akkor is, ha nem értjük meg igazságát és értelmét, ha alkalmatlanok is vagyunk e rejtélyes, mélységes alázatra, maga fog megnyilatkozni előttünk, szerényen, olyan csodálatos embereken keresztül, akik be tudják fogadni.

(Fordította: Bilku Marina és Roland)

Article written by imreni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra