Gyászszertartás az egyiptomi és manchesteri áldozatokért

Május 28-án, az I. egyetemes zsinat atyáinak vasárnapján, a szent liturgia után halotti emlékszertartást tartottunk szegedi templomunkban a múlt hétfőn Manchesterben és pénteken Egyiptomban meggyilkolt  áldozatokért. Azért ölték meg őket iszlamista szélsőségesek, mert Krisztus követőinek tartották őket. A könnyűzenei koncertre látogató fiatalokról feltétezték, hogy „keresztesek”, az egyiptomiakról pedig tudták, hogy mind keresztények. A manchesteri tízen- és huszonévesek között bizonyára voltak megkeresztelt fiúk, lányok, talán templomba járók is, ám lehetséges, hogy többen közülük meg sem voltak megkeresztelve. De mivel a merénylők szándéka szerint Krisztus Urunkért ölték meg őket, mindnyájukat, névtelenül imáinkba foglaltuk.

Urunk ezt a jövendölést mondta búcsúbeszédében: „A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot« (Jn 16,33). Máté evangéliumában ez az ígéret hangzik el: „Én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta” (16,18). Krisztus Urunk nem csak felkészít a szenvedésekre, hanem megingathatatlan reménységet is nyújt. Arra, ami már az első századokban valósággá vált, előrevetítve az Egyház nagy, végső és örök győzelmét: a pogány Római Birodalom – kisebb-nagyobb szünetekkel – tűzzel-vassal megpróbálta kiirtani a kereszténységet. Ám Nagy Konstantin idejétől kezdve a kereszténység győztesen került ki a megpróbáltatásokból.

Ezeregyszáz év elteltével, az Oszmán Birodalom kiméletlen terjeszkedésével, majd több mint másfél évezreddel a konstantini kor beköszönte után az első évszázadok eseményei megismétlődtek:

A huszadik század elején a bolsevik hatalom addig nem látott tervszerűséggel és hatalommal indította meg harcát a kereszténység eltörléséért. Mégis a kereszténység került ki győztesen – súlyos véráldozatok árán, de fegyvertelenül – a legújabb idők Dávid és Góliát közötti küzdelméből.

Visszatérve az első századokra, számos olyan történetet örökítettek meg a szentek életei, az ókeresztény irodalom gyöngyszemei és az egyháztörténelem, amikor a korábbi keresztény üldözők, látva a vértanúságra szántak rendíthetetlen hitét, szeretetét Krisztus Uruk, egymás és üldözőik iránt, megtértek, kereszténynek vallották magukat, és ugyanúgy vértanúk lettek. Ezt történt a Szebaszteiai Negyven Szent Vértanú (március 9.) szenvedésekor, amikor börtönőrük, látva a vértanúkra éjjel leereszkedő mennyei koszorúkat, a fagyos tóból elmenekült fiatal férfi helyébe beugrott az ottmaradt harminckilenc mellé, negyvenediknek. Másnap őt is  kivégezték a többiekkel együtt. Romanosz katona és Hippolit börtönőr akkor váltak Krisztus követőivé, majd mindketten vértanúkká, amikor szemtanúi voltak Szent Lőrinc vértanú (augusztus 10.) helytállásának az emberfeletti kínzásokban. Hogyan tért meg a megrögzött pogány Filemon zenész az egyiptomi Thébában, aki azért kereste fel a szentéletű Apolloniusz diakónust a börtönben, hogy elárassza szidalmaival? Úgy, hogy ezt a választ kapta tőle: „Könyörüljön rajtad az Úr, és ne számítsa be neked bűnül azt, amit nekem mondtál.”  Filemon szíve megindult, elment a bíróhoz, és az egész nép füle hallatára ezt mondta: „A keresztények semmi rosszat nem tesznek, és nem mondanak, sőt, áldják ellenségeiket… Igazságtalan bíró! Nem vagyok esztelen, én is keresztény vagyok” (Palladius, Historia Lausiaca, „Apolloniusz és Filemon vértanúkról”).

A keresztényeket Uruk arra tanította, hogy „szeressék ellenségeiket, és imádkozzanak azokért, akik üldözik őket” (Máté 5,44).

A keresztények ellenségei nem ismerik az ősi mondást és ma is élő tapasztalatot: „A vértanúk vére az egyház magvetése.”

*

“Adj, Urunk, örök nyugodalmat a Te elhunyt szolgáidnak!”

I. T.

Article written by imreni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra