Gondolatok Pünkösd előtti utolsó vasárnapra

2016. június 12.

(Olvasandó: János 17,1-23)

I.egyetemes.zsinat.atyáiAz „I. egyetemes zsinat atyáinak vasárnapja” ─ amely az utolsó Pünkösd előtt ─ ősi ünnep az Egyházban. Miután Péter, az Úr kérdésére válaszolva és a többi apostol nevében hitvallást tett az Úr Jézus előtt, „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), az Úr így válaszolt: „Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18)

Nagy reménységet adott ezzel: jóllehet Krisztus Egyházának élete a földön olykor kemény küzdelem lesz az üdvösség ellenfelével szemben, a győzelem az Egyház oldalán van. A 4. századtól kezdve vége lett a pogány római birodalom több évszázados üldözéseinek. Ámde más veszélyek jelentek meg az Egyház számára: az eretnekségek. A legismertebb és legveszélyesebb Árius alexandriai pap tanítása volt, aki tagadta Jézus istenségét, a Szentháromságot, és több mind tíz püspököt sikerült is megnyernie tévtanításának.

Nagy Konstantin császár Hosius cordovai püspököt küldte Alexandriába, hogy az eretnekség súlyosságát kivizsgálja. Miután a püspök jelentette, hogy a harc az Egyház alapvető tanítása ellen folyik, a császár elhatározta, hogy egyetemes zsinatot hív össze az igaz keresztény tanítás felmutatására. A hívásra több mint háromszáz püspök, pap gyűlt egybe Nikaia városába, 325-ben. Ott volt számos hitvalló, akik még testükön viselték a kínzások nyomait, és akiknek igen nagy tekintélyük volt az Egyházban, Szent Miklós, mürai püspök, Szent Szpüridón, trimüthuntai püspök, Nagy Szent Atanáz, a későbbi alexandriai pátriárka, aki saját főpapját, Sándor pátriárkát kísérte el a zsinatra, diakónusi rangban.

Cézáreai Euszébiosz üdvözletére, aki Nagy Konstantin császárt köszöntötte, az uralkodó így válaszolt:

„Isten segítségemre volt, hogy a keresztényüldözők istentelen hatalmát megdöntsem, de minden háborúnál, minden véráldozatot követelő ütközetnél összehasonlíthatatlanul nagyobb bánatot okoz nekem, és nagyobb pusztítással jár, amikor Isten Egyházában üti fel fejét a belső küzdelem.”

A zsinat végül kiközösítette Ariust, megfogalmazta az ortodox keresztény hitvallást, és Nagy Konstantin javaslatára, aki a püspökök beszédeiben gyakran hallotta már az „egylényegű” szót, Jézust, Istennek Fiát az Atyával „egylényegűnek” nyilvánította.

Az igaz keresztény hitért tehát együtt, az egész Egyház, és külön-külön minden egyes keresztény felelős. A zsinat nem fölötte áll az Egyháznak, hanem az Egyházban van, az Egyház szolgálatára van. Szerepe, hogy azt az igaz hitet mutatassa fel, amely ott van az Egyház egyetemes tudatában, és amelyről Júdás apostol ezt írja levelében:

„… harcoljatok a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak a szenteknek” (1,3).

Ezért kell imádkozni, és ezért kell tanulni, hogy az igaz hitet megismerhessük, tovább adhassuk azoknak, akik ránk vannak bízva, és ha kell, meg is tudjuk védeni!

Pál apostol írja Títusznak szóló levelében:

„A püspöknek, mint Isten intézőjének, feddhetetlennek kell lennie…, vendégszeretőnek, jóakaratúnak, józannak, igaznak, szentnek, önmegtartóztatónak, aki helytáll a hiteles tanítás megbízható végzésében, hogy az egészséges tanítás alapján képes legyen bátorítani is, és azokat, akik ellentmondanak, megcáfolni.” (Tit 1,7-9)

Az Úr Jézus főpapi imájában mind az apostolokért, mind értünk imádkozott, „akik az ő szavuk által hinni fognak benne…” Miért imádkozott? Azért, „hogy egy legyünk…” Ha szeretettel leszünk egymás iránt, ha nem lesz közöttünk viszály, megosztottság, akkor legyőzhetetlenek leszünk.  Ámde az egység iránti kéréshez, amely öt alkalommal hangzik el az Üdvözítő szájából, minden egyes alkalommal hozzátesz valamit: Úgy legyenek egy, „ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned…” Tehát egy legyen a gondolkodásuk, egy legyen minden vágyuk, egy legyen a lelkük, szívük!

Az egység célja pedig missziós cél: „hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”.

Az Egyház küldetése az egész „világnak” szól. Nem lehetünk tehát elégedettek önmagunkban, nem lehetünk elégedettek azzal, hogy mi vagyunk az igaz keresztény hit törvényes örökösei, megvallói, továbbadói! Az önelégültség távol álljon Krisztus követőitől! Hiszen vannak keresztények, akik nem tartanak velünk, vannak közömbösek, vannak idegenek, és vannak, akik ellenfeleknek, sőt ellenségeknek tartanak bennünket. Pál apostol ezt írja a Korinthusiaknak szóló első levelében:

„Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek” (9,22).

Mindenkiért fájt a szíve, aki még nem volt Krisztus követője!

Ha így fogjuk fel keresztény küldetésünket, sok feladatunk lesz, nem lesz megállás, életünk utolsó leheletéig!

I. T.

 

Article written by imreni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra